Totem és tabu és konteó

A jó rémhír (manapság divatos nevén fake news, rendszerbe szedve konteó) mindig egy kicsit hihető is. Nem nagyon, mert akkor nem is igazán érdekes, de valamennyire.

A jó rémhír leginkább attól hihető, hogy – némi ráhagyással – akár igaz is lehetne. Éppen a valósággal való szoros kapcsolata miatt félrevezető (!) álhírnek nevezni, hiszen nem hírségében tér el más, hasonló termékektől, hanem szándékoltságában. 

Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Vagy ha valaki nem bujkál benne.

A jó rémhír nem csupán egyfajta fikciós műfaj, de valójában fontos történeti forrás is. Nem elsősorban arra világít rá, hogy az emberek milyen abszurd dolgokban képesek hinni (ezt tudjuk magunktól is, hiszünk is bennük), hanem sokkal inkább arra, hogy a valóság maga milyen abszurddá válhat, mikor sajátos televényt szolgáltat a jó rémhírnek. (Gondoljunk csak a post-truth kifejezés újdonsült diadalmenetére.)

A felfordult világban, ahol a valóságos hírek is szinte felfoghatatlanok, a rémhírek e valóság részévé válnak, kihangsúlyozzák annak hihetetlenségét. Sőt, alakítják is. Óriási irodalma van a rémhíreknek, a lázadásokat és forradalmakat megelőző és kirobbantó bizonytalanságból fakadó rettegésnek, a tőzsdéket megrázó, önbeteljesítő híreszteléseknek, a pogromokat kiváltó pletykáknak. Hogy az arisztokraták kastélyaikban gabonát rejtegetnek, hogy felverjék az árakat; hogy a hatóságok a kutakba szórt bizmutporral akarják megmérgezni a parasztokat; hogy a kínaiak ellopott gyerekekből főzik a pekingi kacsát; hogy a „migránsok” megerőszakolják lányainkat és asszonyainkat; hogy a való világ szörnyűségei mögött valami grandiózus, átfogó, gonosz terv lappang, az éppen aktuális ellenség összeesküvése, Soros, a Cion bölcsei, vagy éppen a jeruzsálemi főmufti. Egy globális titkos magyarázat – amit persze pont titkossága miatt végső soron mindenki ismer.

Rengetegen foglalkoztak már a háborúk, forradalmak, sőt természeti katasztrófák előtt/alatt előgomolygó és felívelő irracionális félelemhullámokkal; az előítéletekből, babonákból, valódi és álrémhírekből, tényleges gazdasági és kulturális feszültségekből, rasszista és fundamentalista narratívákból, konkrét tapasztalatokból és számos más tényezőből összeálló Nagy Félelmekkel (amelyekre azután többnyire valamiféle – vagy éppen többféle – Nagy Terror adott megnyugtatónak szánt válaszokat.)

Ezt a gyanakvást néhányan cseppet sem metaforikus értelemben mérgezésnek tekintik: híres könyvében (Poisons of the Past, 1989) Mary K. Matossian egyenesen azt állítja, hogy a francia forradalmat megelőző, beharangozó és radikalizáló Grande Peur nem kis részben egy átfogó, össznépi anyarozsmérgezés eredménye volt (ezt érintettem a Péter & Gábor podcast legutóbbi adásában). Jobb termésű években, érvelt Matossian, az anyarozzsal – ezzel a hallucinogén és hosszabb távon halálos üszöggombával, amiből Albert Hofmann 1938-ban az LSD-t szintetizálta – fertőzött gabonát elégették, ám az 1788-as rossz termés, a gabonahiány miatt a gombás kalászokat is lisztté őrölték. A kenyér is, a kalács is társadalmi víziókat okozott. Vagyis Matossian szerint 1789 nyarán Franciaország derék népe irtózatos módon begombázott – és sziporkázó hallucinációitól űzve dobott csóvát a feudalizmus düledező, de még kellőképpen dölyfös várkastélyára.

A szürrealisták, a freudo-marxisták, majd nyomdokukon haladva az 1968-asszituacionisták imádták volna ezt a gondolatot: a forradalom mint módosult tudatállapot, a nép – passzivitásra nevelő – ópiuma helyett a nép kreatív képzeletét a maximumon is túlhajtó LSD-je. Sade márki, Lautréamont, Wilhelm Reich, Allen Ginsberg és Timothy Leary forradalma.

Mindez persze túl frappáns ahhoz, hogy teljesen igaz lehessen, és különben is: már Georges Lefebvre rámutatott, hogy a Nagy Félelem csak járuléka, nem oka volt a nagy forradalomnak. (Ha pedig valakit okolni lehet, akkor leginkább a skandináv isteneket: a sorozatosan katasztrofális terméseket okozó rövidke jégkorszak az izlandi Lakagígar 1783-as kitörésének eredménye volt.)

„Egy valóban a feje tetejére állt világban az igaz a hamis mozzanata” – írta Guy Debord 1967-ben, A spektákulum társadalmában (Open Books, 2002. 21. oldal; Erhardt Miklós fordítása).

Márpedig a világ gyakran a feje tetejére áll (afféle alapállapota ez már, mint a hegeli dialektikának) – vagyis tulajdonképpen folyamatos (legfeljebb változó intenzitású) az igazság társadalmi relativitása.

A mai, iparszerűen gyártott fake news univerzum valóságában tulajdonképpen üdítő naivitása van azoknak a több mint száz évvel ezelőtti rémhíreknek, amelyek az első világháború kitörését megelőzően vagy azzal egy időben terjedtek. Persze, maga a műfaj ősrégi. Az általunk ismert legkorábbi írott megjelenése az óegyiptomi első átmeneti korra – valahol i. e. 2270 után és i. e. 2025 előtt – datált Ipu intelmei (a szövegtöredék teljes magyar fordítását Kákosy László közölte először az Antik Tanulmányok folyóiratban; 1957, 323–334. oldal).

„Közeleg a tél” – a Mások-szindróma

Sartre sokat (és kissé kopottá) idézett szövege szerint „a Pokol – a másik ember”, ami háborúban persze különösen plauzibilissé válik; ráadásul ilyenkor emberek különféle mátrixok szerint meghatározott csoportjai is egymásban hallucinálnak kollektív poklokat, elkülönülő pokolhalmazokat, miközben – természetesen – fenntartják a jogot megannyi kis magánpokluk fenntartására és exkluzív művelésére. A Pokol a másik ország, a másik nemzet, a másik vallás, a másik kultúra… és persze minél inkább manifeszt módon más az a valami, annál ördögibb.

Háborúk idején viszont a hadviselő országok népei minden egyéb tudatmódosító (lásd Matossian elméletét) szükségszerű felhasználása nélkül is lelkesen vetik magukat a Nagy Félelem egy speciális változatába, a népszerű kémhisztériába. A játéknak nincsenek rögzült szabályai, legfeljebb általános jellemzői. Kell hozzá egy állam, ami ellenségképeket gyártva igyekszik szorosra fűzni polgárainak lelkesedését a közös „ügy” iránt. És kellenek a „Mások”. A minél másabbak.

Így történt ez 1914-ben is, mikor Európa-szerte gőzerővel folyt a Mások keresése, ez a sajátos boszorkányüldözés. Márpedig ha boszorkányok nincsenek (ebben azért 1914-ben, az egymás állampolgárait éppen a technika új csodáival legyilkolni készülő civilizált világban már meglehetős konszenzus uralkodott), akkor más Mások után kellett nézni. A jól bevált, beágyazódott nemzeti sztereotípiák mellett (vö. pl. csigazabáló, piperkőc franciák vs. kockafejű, káposztazabáló németek, hogy a saját példáinkról most ne essék szó…) Európában ekkor még kifejezett egzotikumként lehetett nagyokat gyanakodni az olyan jövevényekre, mint a kínaiak.

A kínai Másokról szóló cikk Az Est 1914. június ötödikei számában jelent meg – vagyis még az aktuális Nagy Félelem idején, amikor mindenki tudta, hogy háború lesz, de szinte senki sem akarta tudomásul venni, hogy ez mit is jelent. A cikk a budapesti kínai kolónia átvilágításáról szól. Merthogy felmerült a gyanú: netán orosz kémek ők, és a hadügyminisztérium felkérte a belügyminisztériumot, hogy e kényes ügyben intézkedés foganatosíttassék.

A Nagy Félelem kis csavarjai (és roppant dugattyúi is) pontosan így működnek. A cikkből kiderül: a magyar fővárosban ekkor összesen 62 kínai lakott, akik részint apró zsírkőszobrocskákat és papírdíszeket készítettek, részint az utcán ezeket árulták keleti nippekre vágyó polgároknak. Sajátos, hogy Európában a kínaiak leginkább ezzel a hiánypótló, de talán nem igazán nagy volumenű üzlettel foglalkoztak, illetve – Nyugaton, főleg Nagy-Britanniában – ópiumbarlangokat és kínai cirkuszokat tartottak fenn. A gőzmosodák, a vasutakat és gátakat építő kínai kulik és a legmélyebb tárnákba éhbérért alászálló kínai bányászok inkább még a két Amerikában jelentek meg nagyobb számban.

Kubikos volt Magyarországon is bőven, és mosónő is.

A csecsebecseüzleten kívül egy fő kínai házbéruzsorával foglalkozott („elsajátította” ezt a „budapesti sajátosságot”, írja becsületes önkritikával Az Est): lakásokat bérelt, amelyeket azután jókora felárral adott ki honfitársainak. (Mindez akkor történt, mikor a kínai újkapitalizmus még nem árasztotta el a nyugati világot olyan fogyasztói javakkal, amelyek nélkül ma életünket már elképzelni sem tudjuk, mint például az elemes orrszőrnyíró és az egyszer használatos echte pamut nejlonzokni – bár persze nem ezért emlegetünk „boldog békeidőket”.)

A cikkből kiderül, hogy a Budapesten tartózkodó kínaiak közül senki nem beszélt magyarul. Néhányan törték a németet. Akkoriban igencsak kiríttak még Budapest lakói közül. És – anélkül, hogy ezzel leminősítenénk az ilyen jellegű kereskedelmet – a zsírkőszobor-mozgóárusi pozíció nem igazán volt alkalmas rá, hogy az ember a legmagasabb császári és királyi hadititkok közelébe férkőzzön. Az Est külön kiemelte egyébként – ez is becsületére legyen mondva –, hogy a kínaiak milyen puritánok, milyen keményen dolgoznak.

És persze egyáltalán nem kémkedtek II. Miklós cár kancsukauralma számára. Erre teljesen, minden szempontból, tökéletesen és végletesen alkalmatlanok voltak – törvényszerű hát, hogy mindenki kémeknek hitte őket. Ha kémnek nem is voltak jók, de a gyanakvás tárgyának annál jobban megfeleltek.

Pedig egzotikus neve és minden egzotikus külsősége ellenére még az izgalmasan, pikánsan hírhedt Mata Hari sem volt egyáltalán távol-keleti.

Úgy hívták: Margaretha Geertruida Zelle. Így persze már korántsem olyan izgalmas. 

„Drágul a hús a városszélen” – a társadalmi Mások

Persze, a másság nem csupán etnikai – mindenki Más, mindenki gyanús. A kapitalista társadalom alapvető, strukturális ellentétei sajátos felhangokat kaphatnak a rémhírek fake-univerzumában. Nézzük csak az első világháború első heteinek egyik delikát rémhírét, az aranyautók mítoszát.

A történet szerint lefüggönyözött automobiljaikban nőnek öltözött franciák igyekszenek aranyrudakká tett vagyonukat a velük szövetséges Oroszország felé az országból kimenteni.

Ebben a jó rémhír összes elképzelhető ismérve megtalálható. 1914-ben eleve gyanús volt, aki autóval furikázott; egy rendes összeesküvő legyen francia, mint Richelieu bíboros, és – ha már összeesküvő – viseljen női ruhát, mint az összes ilyen témájú filléres regény és népszínmű vonatkozó szereplői. És persze Oroszország, a régi fenyegető, keleti nagyhatalom felé hurcolja aranyba konvertált vagyonát, egyrészt praktikus okokból, másrészt mivel azt úgy követeli meg a népi dramaturgia. Mert a nőies franciák messze voltak, de a muszkák mindig is közel.

Ugyanakkor a háború kitörése előtt és közvetlenül utána valóban komoly tőkemozgások és áthelyezések zajlottak Európa-szerte. Ezeknek persze nem az autókban elrejtett aranyrudak voltak az eszközei, a dolog sokkal kevésbé volt romantikus; az egyes országok kormányai különféle intézkedésekkel próbálkoztak, hogy egyrészt visszahívják az ellenséges szövetségi rendszerbe tartozó országokba invesztált tőkéket, másrészt otthon horgonyozzák le a külföldi tőkebefektetéseket.

De az aranyautók legendája sokkal érdekesebb volt a számokkal, kimutatásokkal és rendeletekkel operáló valóságnál. És persze érthetőbb is.

Magára ismert benne a pénzét a párnacihába rejtő gazda, a „biztos” aranyba fektető kispolgár, vagy a kevés pénzét valami – netán éppen francia tulajdonú – bankban tartó, folyton aggódó kistisztviselő. A pénz ilyen regényes kimentése az adott körülmények között végtelenül logikusnak és érthetőnek látszott, de egyben sajátos elidegenítési effektussal is dolgozott – ki különbözhetett volna jobban az aratásból hazaszekerező, abált szalonnát falatozó alföldi gazdától, mint egy női ruhába öltözött, gépkocsin suhanó csigazabáló francia? Hogy miért kellett ehhez a női ruha? Mert úgy érdekesebb. Ha valaki rosszban sántikál, adja meg a módját. És mindenképpen kötődjön a bankok, a pénzvilág riasztóan érthetetlen, a mindennapokra mégis állandó hatást gyakorló világához, a finánctőke esetében természetes, mégis ördögi spekulációhoz.

A rémhír maga ugyanis kollektív műfaj, instant szájhagyomány. Egyszerre okozza az információ bősége és szűkössége; mikor az új információk áradásában az emberek valamilyen átfogó, értelmező és összekapcsoló rendszert keresnek, ami segíti az eligazodást. Bár a háború kitörésekor rengeteg volt a hivatalos és félhivatalos információ, a konkrétan húsba vágó hír, az ellenségkép határozottan kiforratlan, elvont és távoli volt. Ahogy Az Est cikkeiből is kiderül, az aranyautókról szóló legenda elsősorban vidéken terjedt és öltött különféle öntevékeny formákat. Ahol a vagyont – már akinek akadt – még mindig előszeretettel ingóságokban halmozták fel, és ahol a gépkocsis ember eleve osztály- és tájidegennek számított.

És persze ott volt a mítosz kulcspontja, a bűvös arany. Külön rémhíriparág telepedett az absztrakt érték ősi matériájára és metaforájára; aranyvonatok, színarany vécécsészék és aranyvárosok legendái, egészen a nagy, arany alvázzal ellátott túrakocsiig, amelyen Gorcsev Iván (a maga orosz nevével!), a Rangoon teherhajó volt matróza furikázott kalandról kalandra a fizikai Nobel-díj elnyerése után. Hiszen az arany mint afféle általános egyenérték nem csupán drága volt, de éppen józan ésszel nehezen értelmezhető drágasága tette egyben misztikussá is.

És persze az egész történet meglévő, régi társadalmi feszültségekre is alapozott. A háborús propaganda és a nyomában kirobbanó kémhisztéria kiváltotta „hazafias éberség” jó ürügyként szolgált a gazdagokkal szembeni (sokszor megalapozott) ellenszenv és gyanakvás levezetésére. A vidéken összeverbuválódott vigilante-brigádok lelkes tevékenysége mögött ez is ott húzódott. Mint ahogy az állam sem pusztán a kémekkel és vagyonmentőkkel szembeni averziói miatt végzett erősen eltúlzott közúti ellenőrzéseket. Folyt az esetlegesen mozgósítható gépjárműállomány számbavétele.

Ha pedig némelyik kocsiban netán botcsinálta transzvesztita franciák kuporogtak volna dugi aranyrúdjaikon, hát az lett volna az igazi bónusz. Ilyenről persze nem tudunk. De akkor sokan tudni vélték.

Aztán idővel, ahogy a háború gőzhengere egyre magasabb fokozatba kapcsolt, az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb lett annál, hogy olcsó kémhistóriákból szalajtott fantomokra vadásszanak az utakon. A valódi hírek sokkal rémesebbek lettek, a világ egyszerre vált mind kaotikusabbá és mind nyilvánvalóbbá. Az aranyautók legendája már-már békebeli folklórrá kopott, hogy azután később, más nagy sorsfordulók idején modernizáltabb formában éledjen újjá. Ahogy azt a legszebb, legfrappánsabb magyar rémhírleírásban olvashatjuk:

Kún Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjet-ház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgyhogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság-téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly-József – meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.

(Kosztolányi Dezső: Édes Anna)

A gonosz tanácsadók mint Mások

A faken news mitológia egyik sajátossága, hogy a legtöbbször maguk a fogyasztók (és terjesztők) is tisztában vannak hamisságával, legalábbis élnek a gyanúperrel, hogy a hír (vagy hírkomplexum) bizonyos elemei konstruáltak. Ez óhatatlanul kognitív disszonanciát okoz (mint minden hitigazság, hiszen önmagában a hitigazság koncepciója is a kognitív disszonancia sajátos redukciója). Ennek meghaladására különféle hárítási módszerek alkalmazhatók: a hasznossági érv (egy nagyobb igazság érdekében hazudni is lehet, sőt kell), a valószínűségi érv (meglehet, nem igaz, de igaz lehetne – ennek frappáns megfogalmazása a néha Fichtének, néha Schellingnek, máskor Hegelnek tulajdonított bonmot, az „annál rosszabb a tényekre nézve”, ami ráadásul, hogy még frappánsabb legyen, egyiküknél sem olvasható, viszont akár igaz is lehetne), illetve a hazugság morális ódiumának áthárítása egy újabb mítosszal: a gonosz rémhírterjesztő mítoszával, aki – ellentétben a rémhírt aktuálisan terjesztő fogyasztó spontán és organikus terjesztésével – a rémhíreket kitalálja, kidolgozza, saját céljainak (vagy megrendelőinek) megfelelve útjukra bocsátja. Itt sem árt újra megjegyezni, hogy minden rémhír a valóság eszközkészletéből építkezik, létező elemekből kontextualizál átfogó világmagyarázatot. 

2017-ben például szokatlan egyetértés uralkodott a Facebook-buborékban, amiben általában mozgok, és ezt a szokatlan egyetértést Arthur J. Finkelstein halálhíre váltotta ki; elmaradnak az obligát mentegetőzések, a „de azért nyugodjék békében” társasági eufemizmusai, a „halottakról vagy jót, vagy semmit” kognitív disszonanciája: Finkelstein láthatóan afféle megtestesült gonosz volt a nagyközönség szemében, maga az ősbűn. 

Ő maga ezt alighanem élvezte volna: azt mutatta, hogy munkáját sikerrel végezte. 

Muris, tulajdonképpen. Finkelstein egy végtelenül amorális figura volt, aki a legrégibb, legmegbízhatóbb árucikkekkel kereskedett: a bizalmatlansággal, a gyűlölettel, a frusztrációkkal, a félelmekkel. Hazugságokkal kereskedett, de ezt roppant őszintén tette. Ő maga is egy nagy hazugság volt, egy homoszexuális, liberális zsidó, aki – miként egy vegetáriánus hentes vagy egy húsimádó vegánétterem-tulajdonos – kiválóan el tudta vonatkoztatni a munkáját a magánéletétől. 

Ez, persze, eléggé undorító, különösen, hogy jó sok gondot okozott ezzel a munkával. 

Persze, a kérdés az, hogy valóban ő okozta-e ezeket a gondokat. Sőt, hogy valóban kitalált-e valami újat?

Hát, valójában nemigen. Olvassuk el Cicero beszédét Catilina ellen, vagy Mark Twain Kormányzóválasztás című tárcáját. Vagy ezer más hasonlót. Régi, bevált biznisz. 

A Finkelstein elleni önfeledt gyűlölet talán éppen abból táplálkozik, hogy a megrendelőivel – a politikusokkal, a politikával összefonódó gazdasági csoportokkal, tulajdonképpen az egész rendszerrel – szemben érzünk valami atavisztikus, teljesen indokolatlan, az „istentől kapott felhatalmazás” és a „néptől eredő hatalom” keverékéből álló tiszteletet. Nem szeretünk, elutasítunk, sőt gyűlölünk bizonyos figurákat és formációkat, de valahol mégsem kérdőjelezzük meg azt, hogy nekik – ha más nem, a funkciójuknak, annak, amit állítólag az a funkció, az államelnök, a miniszterelnök, a miniszter, egy párt stb. „megtestesít” – valamiféle tisztelet jár. Az adott ember lehet egy szarházi, na de, azért mégiscsak, ugye…

Ezzel szemben a háttérben dolgozó szakértőre, a titokzatos tanácsadóra, a spin doctorra, a szürke eminenciásra nem terjed ki ez az abszurd és irreális tisztelet. Ő az, aki pénzért árul politikát, és ezt a képet nem piszkítja be semmi világi szakralitás. Könnyű elítélni, pedig „ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt”. Erre a szerepre mindig kiválóan megfeleltek a politikai tanácsadók (akiket – joggal – eleve és funkcionálisan amorális alakokként képzelünk el), vagy éppen a pénzügyérek (a hatalmi mágia konkrétumokkal dolgozó mesterei): az átfogó reformokat hirdető Turgot az ancien régime utolsó éveiben, vagy éppen Matolcsy, akitől a NER próbál éppen rugalmasan elszakadni, és nemrég még lelkesen fanfárolt „unortodox” elképzeléseit marhaságnak beállítani (ezen még az sem változtat, hogy tényleg marhaságok voltak, hogy az alapítványokról – akár a strigákról – már szó se essék).

Ráadásul határozottan bukunk a „bűnöző zsenik”, a háttérben hálójukat szövő roppant pókok, a zsinórokat rángató bábjátékosok képére, amit amúgy lelkesen fest elénk a média, vagy éppen Hollywood. Nehéz elfogadni, hogy a világ magától is ilyen szar, kell hogy legyen egy gonosz tanácsadó. A politikusok, királyok, jó cáratyuskák és felvilágosult hercegek sokszor profitáltak abból, hogy a néphangulat javítása érdekében beáldozták néhány különösen gyűlölt tanácsadójukat. 

Finkelstein végtelenül amorális figura volt. Oké. Csak hát ez a szakma, a politika, a hatalommal való játék éppen ilyen figurákat igényel, és mindig is ilyeneket igényelt. Finkelstein gondolatai, módszerei végtelenül egyszerűek – persze, én emlékszem, mekkora csalódás volt, mikor először olvastam Machiavellit: olyan magától értetődően banálisnak tűnt (és itt gondoljunk egy pillanatra Hannah Arendt meghatározására a gonosz banalitásáról). Nem volt benne semmi titokzatos. Azt írta, amit megrendelője várt tőle – csak ő végre le is írta. 

Végül pedig: Finkelstein nyíltan megmondta, hogy hazudik. Sőt: hogy először valami igazságot kell kimondani, aztán jöhet a hazugság csőstül – az emberek mindig lelkes vásárlói lesznek annak a hazugságcsomagnak, amire éppen igényük van. Az igények, a kereslet pedig alakítható, megteremthető, terelhető. Óriási igényünk van az egyszerű, kétbites, fekete-fehér „igazságokra”, és ezt elégítik ki a reklámok, a fake newsok (bizony, tök mindegy, milyen politikai oldal szállítja őket: ha nyers, tiszta finkelsteini gyűlölködésre vágyunk, a „demokratikus” és „ellenzéki” beszállítóktól is vásárolhatunk), a teljes politikai masinéria. Meg kell győzni minket, hogy nem vagyunk alkalmasak önmagunk kormányzására, mert valójában nincs is olyan, hogy „mi”. Gyűlöletközösségek vannak, nem emberek csoportjai: a „mi” óhatatlanul azt jelenti: „és ők”. Akiktől félünk, akiket utálunk. És szeretnénk, ha meggyőznének minket: igazunk van. Finkelstein tulajdonképpen a régi epimenidészi paradoxon volt új kiadásban: „Én egy politikai tanácsadó vagyok” – mondta. „Minden politikai tanácsadó hazudik.”

És ebben igazat mondott. A világ valóságában paradox. 

A konteókról szóló konteók

Végezetül (bár a téma éppen multiverzális jellege miatt kvantumszociológiai értelemben végtelen) fontos aspektusként jelenik meg a közgondolkodásban és annak strukturálásában a konteók (vagyis a fake newsokból összeálló valóságkonstrukciók) mindenütt jelenvalóságáról, sőt mindenhatóságáról szóló konteók világa (ez kicsit hasonlít a sajtó mindenhatóságáról szóló sajtómítoszra). Ebben az értelmezésben a világ lényegében duális: igazságra és hazugságra oszlik, ám a hazugságok (vagyis a nem-igazságok) száma korlátlan.

Sajátos neoplatonizmus ez, egyben inverz is, de a lényege nyilván nem filozófiai, hanem morális, illetve moralizáló. A nem-igazságok szükségszerűen amorálisak (még ha „jó szándékúak” is, mint a Pokol felé vezető út kockakövei), míg az igazság, pontosabban Az Igazság mindig konkrét, tehát morális. Természetesen (amúgy az adott Az Igazságok hirdetői igen gyakran hivatkoznak az általuk magától értetődőnek tekintett természetességre, amit nem egyszer egy másik mítosz, a tudományos konszenzus és/vagy a józan ész szinonimájának tekintenek) egy konkrét igazság definíciószerűen kizárólagos, összeomlasztja a posztmodern dekonstrukció csalóka hullámfüggvényét, elválasztja a szart a májtól. 

A világ végtelen komplexitása puszta lózunggá válik, a mechanikus pozitivizmus kliséiből épített tömbház stilizáltan reneszánsz homlokzatává, a koncepciók és elképzelések diskurzusából az Igazság szociáldarwinista létharca lesz, ahol – miként a Hegylakóban – a végén csakis egy maradhat. Praktikusan: minden, az enyémtől eltérő gondolat alusisakos laposföld-hívés, ködevés és/vagy sanda csalás és ámítás. 

Túlzottan könnyű lenne a Covid időszakának „vitáit” felidézni, mert egyrészt akkor karakterisztikus (sőt karikaturisztikus) élességgel jelent meg ez a fajta viszonyulás, másrészt mivel a társadalmi pandémia jellemző poszttraumás (long Covid) vezértünete az általános amnézia, vagyis az, hogy a társadalom igen jelentős része visszamenőlegesen sem hajlandó látni az akkori szituáció ellentmondásosságát, és erre (éppen ezt az ellentmondásosságot megerősítve) passzív tagadással reagál. A két állítás – ami szerint a Covid egyrészt az emberiség történetének eddigi legnagyobb ismert kihalási hullámát jelentette, illetve régen volt, ugorjunk, „már nem téma” – csakis így válhat feloldhatatlan ellentmondásból banális háttértörténetté. 

De az a módszer, hogy bármit, ami nem egyezik aktuális világlátásunkkal, véleményünkkel és érvkészletünkkel, automatikusan konteónak tekintünk, valójában nem az eltérő vélemények, hanem a diskurzus lehetőségét (sőt létjogosultságát) tagadja. Hogy rajtunk kívül minden konteó, az tipikus paranoid konteó. 

Hogy egy aktuális példát hozzak: számos helyen és módon kifejtettem már azt a véleményemet (nem Az Igazságomat), hogy a NER elhúzódó agóniája 2024 februárjában a „kegyelmi botránnyal” szintet lépve átfogó és szimbolikus (egyben konkrétan beazonosítható) legitimációs válságba került. Persze, maga a botrány csak afféle szikra volt, nem maga a lőpor. A lőpor a hosszú évek óta felgyűlő feszültség, társadalmi elégedetlenség volt, amelyet addig az „ellenzék” általában megfelelően, rendszerkonform módon képes volt becsatornázni, a politikai játszmák és demonstrációk, a választási küzdelmek és pozícióharcok, az „összefogás” és a „különbözőség” csiki-csukija, az újra és újra büszkén meghirdetett (és újra és újra kudarcot valló) alternatívák illúziójába terelni.

Ekkor azonban a NER (ami tágabban értendő a kormánynál és a Fidesznél, sőt a kormányhoz közeli oligarcháknál, holdudvaroknál, médiánál, sőt a „mélyállamnál” is, de még az ellenzéket is magába foglaló politikai osztálynál is) azzal volt kénytelen szembesülni, hogy az addigi társadalmi fékek és ellensúlyok immár nem működnek, senki sem kíváncsi az „ellenzék” szokásos megmozdulásaira, nincs, aki a megszokott mederben tartsa a tiltakozást. Sürgősen új szelepeket kellett találni a feszültség levezetésére, és erre kiváló lehetőséget nyújtott egy „külső palotaforradalom”, a NER kebeléből „felháborodásában” kilépő új népvezér archetipikus figurája: Magyar Péter. Nem hiszem amúgy, hogy ez valami titkos mesterterv lett volna, gonosz szürke eminenciások (lásd fentebb) fondorkodása, sokkal inkább a sürgető kényszer szülte átmeneti megoldásnak szánták, ami azonban bizonyos értelemben önjáróvá vált, és idővel világos lehet, hogy ez a projekt – a Tisza Párt – lehet a NER hatalomátmentésének garanciája.

Nem elsősorban azzal, hogy kádereit (és általában véve politikáját) a Fidesztől veszi át, míg „ellenzéki” semmitmondását, rendszerfenntartó szelepszerepét az „óellenzéktől”, hanem főleg azzal, hogy a NER alapjait nem veszélyeztető módon tudja befogadni a NER-t egyre inkább elutasító, sőt gyűlölő társadalmi haragot. Teljesen logikus, hogy a szalmabábbá avanzsáló Gyurcsány helyett Magyarra teszik át a „legfőbb ellenség” kormányzati propagandanyomatékát, hiszen éppen ezzel lehet őt legitimálni (és elterelni a figyelmet arról, hogy lényegileg és politikailag a NER folytatása – nem egy esetben súlyosbítása – némileg más eszközökkel). A dolog nem túl bonyolult: ez tulajdonképpen Piszkos Fred módszertana, ősrégi politikai alakzat. 

Nem gondolom, hogy ezzel ne lehetne vitatkozni. Ugyanakkor jellemző, hogy a velem „vitába” szállók (és itt most nem a trollokról vagy a trollok által felhergelt és mozgósított kommentelőkről beszélek, hanem hivatásos és félhivatásos megmondókról, véleményvezérekről és elemzőkről) ezt a gondolatmenetet „konteóként” utasítják el. A módszer eléggé egységes: ez NEM lehet igaz, mert mi NEM AKARJUK, hogy igaz legyen. Maga a koncepció így már önmagában nem vita- és párbajképes, hiszen jelentése nincs, legfeljebb okai vannak, vagyis azzal, hogy rámutatok: a NER felszámolására szerintem nem jelenthet megoldást, ha a NER által önmagának dobott mentőövbe kapaszkodunk, kétségkívül magam is a NER szolgálatában állok. Intencióm van, nem véleményem, ködös (vagy önös) céljaim, nem koncepcióm. (E célok firtatása a passzív-agresszív „te okosabb vagy annál, hogy ilyen marhaságot elhiggy” verziótól a „jól fizet a Tóni?” obligát szlogenjén át az anarchizmus mint olyan teljes félremagyarázásáig terjednek.)

Vagyis: aki nem hisz abban, amiben hinnie KELLENE, az nem mást gondol, nem eltérő véleményt képvisel, hanem (jobb esetben) konteó áldozata, vagy (rosszabb esetben) konteót fabrikál és terjeszt. Tévtant, herézist, hazug propagandát: ostobaságot, haszontalan és ártalmas dolgokat. 

Tekinthetjük ezt átmeneti társadalmi tudatállapotnak, ciklikus válságjelenségnek, a memetika diadalának, vagy akár – gondoljunk Matossian gombájára – egyfajta kollektív bad tripnek is. Én ennél súlyosabbnak látom (nemcsak regionálisan, hanem globálisan is): a spektákulum immár nem csupán a társadalom csontvázává, hanem kizárólagos multiverzumává változott (hogy ez paradox? ebben a világban semmi sem paradox). A posztmodern halott, és hamvaiból főnixként éled újra a premodern hiedelemvilág, a diskurzus cowboya a „The End” felirat előtt még belelovagol a Nyugat Alkonyába. 

Persze, meglehet, hogy mindez fake news, konteó. A nézőtéren ülünk, kezünkben nagy vödör popcorn. Rikítóan sárga és durván vaníliaízű; tisztára olyan, mintha valódi vaníliával fűszerezték volna. Akár igazi is lehetne.

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Tövissi Bence / Index)