Van pápánk, nincs Gyurcsányunk

Az elmúlt hét bővelkedett az izgalmas eseményekben. Megválasztották a római katolikus egyház új vezetőjének az amerikai Robert Francis Prevost bíborost, aki XIV. Leó néven foglalta el a pápai trónust. Az a tény, hogy az új egyházfő hosszú időt töltött Peruban, arra enged következtetni, hogy valószínűleg folytatja azokat a reformokat, amelyeket az argentin származású Ferenc pápa kezdett el. Ahogy legutóbbi írásomban is említettem, az Európai Unió – amely nekünk, magyaroknak történelmi, gazdasági és kulturális otthonunk is – megalapításában meghatározó szerepet játszó politikusok a római katolikus egyházhoz tartoztak. Így a fundamentumok – a zsidó–keresztény kultúrkör, a görög–római hagyomány és a felvilágosodás eszméi – mellett ezt a tényt is érdemes észben tartanunk, amikor a világ legnagyobb egyházának a politikai hatásáról gondolkodunk.

De a hazai közélet is bővelkedett eseményekben azon túlmenően is, hogy vajon Erdő Péter esztergom–budapesti érsek valóban esélyes-e a pápaválasztáson. Tovább zajlott ugyanis az átrendeződés az ellenzéki oldalon, amelynek egy újabb fejezeteként Dobrev Klára bejelentette, hogy férje, Gyurcsány Ferenc lemond a Demokratikus Koalíció vezetéséről, parlamenti mandátumáról és visszavonul a közélettől. Egyúttal azt is nyilvánosságra hozta, hogy el fognak válni egymástól.

A volt miniszterelnök – egyelőre nem világos, hogy milyen tartalmú és mértékű – visszavonulása kapcsán érdemes egy kicsit megállni. A politikai elemzők sokszor elmondják majd, hogy a DK elnöke mennyire gátolta a baloldal sikerét az elmúlt 15 évben, neki köszönhetjük a kétharmados Fidesz-győzelmet, és ezt már hamarabb meg kellett volna tennie stb. Természetesen igazak ezek a megállapítások, de a valós kép ennél összetettebb. Magam is – a személyes ismeretségünk okán és amiatt is, mert mindig hangsúlyozom, hogy nem a politológusok szemszögéből igyekszem vizsgálni a közélet működését – szeretnék néhány észrevétellel hozzájárulni ehhez.

A rendszerváltás idején – 1988 és '90 között – az ellenzéki és liberális Fidesz képviselőiként néhány alkalommal tárgyalnunk kellett a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) vezetőivel, ahol olykor feltűnt Gyurcsány Ferenc is. Miután a szabad választásokon kiütéses ellenzéki siker született, ő a közéleti tevékenységgel felhagyva az üzleti életet választotta. Legközelebb bő egy évtized múlva bukkant fel Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt tanácsadójaként. Később sportminiszterré, majd Medgyessy lemondása után miniszterelnökké lépett elő. Megjelenése valóban új stílust és gondolkodásmódot hozott az avíttas Magyar Szocialista Párt működésébe.

Tanácsadóival együtt tudatosan az angol munkáspárti miniszterelnök, Tony Blair (és a szintén angol Antony Giddens) szociáldemokráciát megújítani kívánó, „harmadik út” elnevezésű politikáját akarták itthon meghonosítani. Szerintem ez egy jó és a korszellemnek megfelelő törekvésnek számított, még akkor is, ha liberális szemszögből kritikával figyeltem az igyekezetet.

Ekkor vette át a miniszterelnökséget elődjétől, és egy elég világos választás előtt állt: vagy megpróbálja helyrehozni a Medgyessy-féle 100 napos program súlyos, az ország teherbíró képességét messze meghaladó túlköltekezéseit, téves gazdasági döntéseit, vagy trükkökkel, bűvészmutatványokkal elfedi a valóságot két évig, a 2006-os választási siker érdekében. Az utóbbit választotta, és ez indította el azon a lejtőn, amin aztán már a későbbiekben nem volt megállás.

Emiatt került sor a klasszikus pirruszi győzelemnek bizonyuló választási siker után az őszödi beszédre, amiből következtek a budapesti utcai zavargások, majd az erőszak eszkalációja. Hiába értük el egyik legfontosabb célunkat és vették fel Magyarországot két évvel korábban az Európai Unióba, hazánkba gazdasági és politikai krízis köszöntött be. Ezért a 2008-as világválság még jobban meggyötört minket másoknál, hiszen nekünk egy saját válsággal is birkóznunk kellett éppen.

Itt is nyílt volna még egy lehetőség a bukás mértékének a csökkentésére, amennyiben az akkor már kisebbségben kormányzó miniszterelnök belement volna egy szakértői kormány átmeneti kinevezésébe, amely az előrehozott választásokig kormányozta volna az országot. (Mint azóta már ismert, akkoriban karnyújtásnyira közel kerültünk ennek a megvalósításához, mivel bizonyos feltételekkel Surányi György vállalta volna ennek a vezetését, és a Fidesz is hajlandóságot mutatott az említett forgatókönyvnek a tudomásulvételére.)

Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Gyurcsány Ferenccel a csőd és fizetésképtelenség köszönt az országra, akkor átadta a kormányrudat gazdasági miniszterének, Bajnai Gordonnak. Az utódja által vezetett MSZP-kormány, bár a szükséges és fájó gazdasági intézkedéseket megtette – ezáltal az összeomlást el tudtuk kerülni –, politikailag a lovak közé dobta a gyeplőt. Így 2010-ben semmi sem állíthatta meg a Fideszt a kétharmados győzelem felé vezető úton.

A kiütéses vereség végképp megpecsételte Gyurcsány Ferenc sorsát, hiába lépett ki a szocialista pártból és hozta létre a Demokratikus Koalíciót. Innentől kezdve hullámzó eredményekkel, de mindig hatalmas társadalmi elutasítottsággal rendszeresen az ügyeletes mumus szerepét töltötte be, akivel riogatni lehetett a szavazók egy részét. Az előbbiekben említett téves stratégiai döntései, sorozatos kormányzati hibái (például főként a 2006 után rendszeresen hirdetett 10, 20, 100 stb. pontos hangzatos programokat, amelyekből semmi sem valósult meg), ellentmondásos személyisége és stílusa mellett is fontosnak tartom kiemelni, hogy

Dolgoztam vele együtt egy kormányban, amikor a liberális Szabad Demokraták Szövetségét képviseltem környezetvédelmi miniszterként a koalícióban. Korrekt, jó viszony alakult ki köztünk, soha nem szólt bele a munkámba. Pártelnökként azonban – legyen szó az SZDSZ-ről vagy a Magyar Liberális Pártról – jelentős feszültségek terhelték az együttműködésünket. Tehetsége és kiemelkedő politikai érzéke ellenére személye valóban gátat jelentett hosszú ideig a baloldal sikerének, és most akkor távozik, amikor pártja és a hazai szocialista–szociáldemokrata gondolkodás Magyar Péter megjelenése miatt a teljes megsemmisülés felé tart éppen.

Bár a DK esetében talán még előfordulhat, hogy eléri a parlamentbe jutáshoz szükséges 5 százalékot, más baloldali ellenzéki formációknál ez ma már teljesen esélytelennek látszik. Ebbe a helyzetbe került az a Momentum is, amelyik párt többéves pályafutása során nem tudta eldönteni, hogy ők baloldalik, liberálisok vagy konzervatívok (esetleg macronisták), vagy ha egyik sem, akkor kik is valójában. Elszalasztották azt a pillanatot, amikor a baloldali médianyomással dacolva önálló utat járhattak volna a hagyományos szocialista, zöld és újbaloldali alakulatokkal szemben, így beleszürkültek a reménytelenek táborába. Most egykori elnökük, Fekete-Győr András nem túl elegánsan kegyelemdöfést vitt be nekik, amikor azt javasolta, hogy nem kellene indulniuk a következő választáson.

Indul viszont, méghozzá jó eséllyel Magyar Péter pártja, a Tisza. A mozgalmas múlt héthez ő is hozzájárult azzal, hogy politikai „atombomba” ledobását ígérte, illetve a Fidesz „őszödi beszédének” a nyilvánosságra hozatalát. A bemutatott hangfelvétel aztán teljesen érdektelennek bizonyult – Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter beszél rajta arról, hogy az eddigi békemissziókban történő részvétel helyett stratégiát vált a magyar hadsereg és arra kíván felkészülni, hogy egy háborús konfliktus esetén képes legyen megvédeni az országot.

Egyrészt azért, mert a titokban készített és tisztességtelen módon nyilvánosságra hozott felvételek az „őszödi beszéd” óta jelen vannak a hazai közéletben. De olyan mértékű elharapózását ennek a „revolverező” módszernek, mint amit most látunk, eddig még nem tapasztaltuk. (Ebben Magyar Péter és exbarátnője, Vogel Evelin azt hiszem, hogy élen járnak.)

Másrészt, bár bennfentes kereskedelemmel gyanúsítják a Tisza Párt elnökét, úgy tűnik, hogy bennfentes politikai információkkal is rendelkezik. Az elmúlt héten egy-két nappal azt megelőzően, hogy a kormánypártok bejelentették Polt Péter legfőbb ügyész alkotmánybíróvá jelölését, a Tisza elnöke már megszellőztette ezt az információt. Mielőtt Ruszin-Szendi Romuluszt a Fidesz–KDNP nyilvánosan megvádolta volna az Ukrajna ügyében képviselt kormányálláspont vezérkari főnökként történő semmibevételével, sajtótájékoztatót hirdettek „atombomba” témában. Figyelemre méltó az értesülések ilyen jellegű kezelése. A politika világában is mindig információk tömkelege kering, amelyek részben hamisak, részben igazak. Általában az adott politikai szereplő megérzésén és képességén múlik, hogy ezekkel mihez kezd.

Az igazi két súlyos kérdés viszont, amely minden felszíni jelenségnél jobban befolyásolja majd a közeljövőnket, továbbra is egyfelől a magyar gazdaság helyzete, másrészt az Ukrajnához és ezáltal a nyugati világhoz fűződő viszonyunk. Hazánkban az év első negyedévében – szemben az Európai Unió 1,4 százalékos növekedésével – 0,4 (!!) százalékkal esett vissza a gazdaság. Az infláció márciusban az egész EU-ban csak Romániában szökött magasabbra a hazainál (nálunk 4,8 százalékra ugrott, szemben az EU-átlag 2,5 százalékkal). Az év elején az unióban 0,6 százalékkal nőtt az ipari termelés, nálunk 8 (!!) százalékkal csökkent.

A nemzetközi elemzések folyamatosan visszaveszik az egész évre jósolt magyar nemzeti össztermék növekedésének arányát. A kormány által tavaly ígért repülőrajttól és a 4 százalékos bővüléstől már messze vagyunk: most 1-1,8 százalék közé prognosztizálják a várható növekedést. Az okokat szinte mindenki az EU-támogatások felfüggesztésében és a legutóbbi választások előtti túlköltekezésben látja. (Akkor felborult a költségvetési egyensúly, és annak helyreállítása érdekében kell visszafognia a kormánynak a beruházásokat és a központi kiadásokat, ami fékezi a gazdaságot.)

A másik egyre jelentősebb kérdés Ukrajna uniós csatlakozásának az ügye. (Az eszkalálódó ukrán–magyar kémbotrány és diplomatakiutasítás is erre utal.) Mint korábban már kifejtettem, a kormány álláspontját hibásnak tartom, mert szerintem érdekünkben áll az ukrán EU-tagság, viszont nem kapkodva és a mindenkire vonatkozó feltételeket elengedve.

Tehát szerintem az „igen, de nem most” lenne a magyar érdekeknek megfelelő álláspont. (Ha jól értem, a napokban a Tisza Párt is hasonló véleményt fogalmazott meg.) Értem a kormány szándékait és látom, hogy a következő választások megnyerése végett igyekszik kiélezni ezt a kérdést. A magyar polgárokban fel lehet kelteni az egyébként is létező félelmet keleti szomszédunk tagsága kapcsán, ami így alkuhelyzetet teremthet Brüsszellel a pénzeink kifizetése ügyében. Ráadásul az ellenzéki Tiszát is be lehet szorítani egy kisebbségi álláspontba, ami belpolitikai hátrány a számukra.

Tehát mindez érthető, ahogy 2004-ben is érthetőek voltak Gyurcsány Ferenc szándékai a választási sikerrel kapcsolatban, de már középtávon komoly bajok származtak a döntően csak a voksolásra koncentráló politikából. Kívánatos lenne most is alaposan mérlegelni hosszú távú érdekeinket. Azokat, amelyek egyértelműen az Európai Unióhoz és az atlanti együttműködéshez, tehát a NATO-hoz kötnek minket. Ezek pedig azt diktálják, hogy keressük a megegyezés módját nyugati partnereinkkel.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Gyurcsány Ferenc 2025. február 23-án. Fotó:  Tövissi Bence / Index)