Az orosz–ukrán háború akár egy nukleáris konfliktushoz is elvezethet

Új nukleáris korszak

Putyin elnök közvetlenül az ukrajnai invázió után bejelentette, hogy készenlétbe helyezi az orosz nukleáris erőket. Szakértők szerint ezzel egyértelműen a NATO-nak üzent, hogy tartsa magát távol a konfliktustól. Ugyan a készenlétnek nem voltak katonailag valóságosan látható jelei, mégis új korszakot jelzett az elmúlt 70 év nukleáris politikájában. Az orosz politikusok és a propagandagépezet a háború kezdeti kudarcai utáni nukleáris csapással való fenyegetőzése olyan szintet ért el, amelyet kénytelenek voltak az USA-ban is komolyan venni. 2022-ben vendégszerzőként maga Biden elnök jelentetett meg a New York Times-ban egy Ukrajnával foglalkozó esszét. 

Az írásban kitér a nukleáris opcióra is: „Egyértelművé teszem: a nukleáris fegyverek bármilyen mértékű alkalmazása ebben a konfliktusban teljesen elfogadhatatlan számunkra és a világ többi része számára is, és súlyos következményekkel járna.” Mint láthatjuk, a megfogalmazás homályos, ami nem véletlen. Azóta Oroszország döntést hozott nukleáris fegyverek Fehéroroszországba telepítéséről, és megváltoztatta nukleáris doktrínáját, amivel szakértők szerint lejjebb vitte az ilyen fegyverek bevethetőségének küszöbét.

Sőt nemrég egy dokumentumfilmben Putyin elnök úgy fogalmazott: „Provokálni akartak minket, azt akarták, hogy hibákat kövessünk el. Nos, nem volt szükség a [nukleáris] fegyverek bevetésére – és remélem, nem is lesz rájuk szükség.” Az orosz fenyegetések és politikai döntések új helyzetet teremtettek és változtattak a korábbi nukleáris korszakon, amelyben ilyen kijelentések nem voltak engedélyezve. Ezek bizonyosan nem tetszenének Thomas Schellingnek, aki kidolgozta a nukleáris elrettentés doktrínájának játékelméleti alapelveit. 

A siker, ami meg sem történt

Amikor Thomas Schelling 2005-ben megkapta a Nobel-díjat a játékelmélet valós helyzetekre történő alkalmazásáért, a következő szavakat mondta: „Az elmúlt fél évszázad leglátványosabb eseménye az, amelyik meg sem történt. Hatvan évet élveztünk atomfegyverek haraggal teli robbanása nélkül.” Schelling legnagyobb eredménye ugyanis a nukleáris elrettentés doktrínájának játékelméleti kidolgozása és annak kormányzati alkalmazása volt.

Schelling, aki korábban kereskedelmi megállapodások tárgyalási szakértője volt, az ’50-es évek végén kezdett el a nukleáris elrettentés politikájával foglalkozni, és munkássága már a kubai válság idején hatással volt az elnök környezetére. Valószínűleg ő a legkevésbé ismert a legnagyobb hatású és legszellemesebb tudósok közül a történelemben. Fő művei, a Strategy of conflict és az Arms and influence a nem szakmai olvasónak nem túl érdekesek és nem túl olvasmányosak, ráadásul nem is könnyű beszerezni őket. Munkájával úgy befolyásolta mindennapjainkat, hogy a legtöbben nem is hallottak róla, és ez az észrevétlenség elméletének nagyon fontos része volt. A két nagy atomhatalom, a Szovjetunió/Oroszország és az USA anélkül tartották magukat az elmélet alapelveihez, hogy erről látványos viták folytak volna. 

Az ukrajnai konfliktus ezt a helyzetet változtatta meg alapjaiban. Putyin Oroszországa ugyanis az elmúlt években többször, párszor már a háború előtt is olyan nyíltan és pökhendien beszélt a nukleáris fegyverek lehetséges alkalmazásáról, ami összeegyeztethetetlen a nukleáris elrettentés politikájával. 

A tabu

Schelling elméletének egyik legfőbb alapja a nukleáris fegyverek bevetésén tabuja mellett az ezzel való fenyegetés tabuja. Ez a Schelling előtti korszakban egyáltalán nem volt egyértelmű, sőt ellenkezőleg. Az amerikai hadsereg vezetése az atomot olyan eszköznek tekintette, mint minden más támadó fegyvert, a nukleáris támadás tehát nem számított tabunak. Eisenhower elnökként elfogadhatónak tartotta, hogy a nukleáris fegyvereknek „a többi hadianyaghoz hasonlóan használhatónak kell lenniük”. 1950-ben Truman elnök nyilvánosan kijelentette, hogy a nukleáris fegyverek használata „aktív megfontolás” alatt áll.

Magyar szempontból még érdekesebb, hogy Neumann János az 1940-es évek végén a Szovjetunió elleni meglepetésszerű nukleáris támadást részesítette előnyben, mielőtt maguk kifejleszthették volna a bombát. „Ha azt mondod, miért nem bombázod őket holnap, akkor azt én mondom, miért nem ma?” – nyilatkozta 1950-ben a Life magazinnak. Neumann a játékelmélet megalkotójaként nagy hatással volt Schellingre, de míg előbbi a pókeren keresztül a zéró összegű játékokat írta le, utóbbi a konfliktusokra alkalmazta az elméletet. 

Schelling 1960-ban kezdte aktívan terjeszteni a tabu elvét, az elrettentés elméletének alapjaként. Úgy gondolta, hogy a korlátozott használatról beszélni olyan, mint a leszokott alkoholistának az első ital: az események pillanatok alatt kikerülnek a kontroll alól. A Harvard Egyetemen és a MIT-en 1960-ban szemináriumok sorozatát szervezte, és meggyőzött több olyan személyt is, akik az akkor megválasztott Kennedy elnök stábjának tagjai volt. A ’60-as évek elejére a tabu érvénybe lépett. A nagyhatalmak vezetői nem beszéltek nukleáris fegyverek bevetéséről, nem zsaroltak vele, nem mutattak nagyképű animációkat a TV-ben, hogyan pusztítanának el egy másik országot nukleáris arzenáljukkal, ahogy az oroszok ma teszik.

A közkeletű vélemény szerint a világ a kubai rakétaválság idején állt a legközelebb a nukleáris háborúhoz. Schelling itt is azt szerette volna elérni, hogy az elnök a tévébeszédében semmilyen módon ne említse a nukleáris háború lehetőségét, és semmiképpen se fogalmazzon meg fenyegetést, de ekkor még nem volt közvetlen befolyása az eseményekre. A nukleáris szó ugyan 11-szer szerepel a beszédben, bár fenyegetést nem tartalmazott, és a legkeményebb mondat is csak így hangzik:

Nem fogjuk idő előtt vagy szükségtelenül kockáztatni a világméretű atomháború lehetőségét, amelyben még a győzelem gyümölcse is hamu lenne a szánkban – de nem is fogunk visszariadni ettől a kockázattól, amikor szembe kell néznünk vele.

Kuba azért volt rendkívül fontos az elrettentés szempontjából, mert ennek alapja, hogy egy támadás esetén mindkét félnek biztosnak kell lennie abban, hogy képes annyi rakétát elindítani, amitől a másik fél országa is elpusztul. Kuba azonban olyan közel esik az USA-hoz, hogy az orosz rakéták becsapódása előtt Amerikának nem lett volna ideje válaszcsapásra. Schelling elméletének ez olyan sarkalatos eleme volt, hogy amikor az USA kifejlesztette a korai előrejelző radarrendszerét, amellyel már a kilövés pillanatában képes volt észlelni az orosz rakétákat, Schelling ezt veszélynek látta. Ez ugyanis hátrányba hozta a szovjeteket, ami növelte egy esetleges megelőző csapás esélyeit. Ezért elmélete szerint az amerikai kormányzatnak sürgetni kellett a szovjeteket az ő korai előrejelző rendszerük mielőbbi kiépítésre. 

Schelling fókusza

Schelling elméleti munkájának másik sarkalatos része a fókuszpont elmélete. Nagyrészt ebből következett, hogy szerette volna elérni a nukleáris fenyegetésről való beszéd teljes tabuját. A fókuszpont elmélete szerint az emberek a döntéseik meghozatalakor gondolkodásuk középpontjában lévő látható vagy láthatatlan elvekhez, kijelentésekhez, veszélyekhez viszonyulnak. Ilyen téma a napjainkban például a globális felmelegedés, a női egyenjogúság, vagy újabban Trump vámjai, amelyek így vagy úgy, de erősen befolyásolják gondolkodásunkat, viselkedésünket, szavainkat. De ilyen lehet akár egy házasságon belüli konfliktus is, ami aztán rányomja a bélyegét a jövőre, és nem tudunk szabadulni tőle. 

Ezért amikor a politikusok elkezdenek a nukleáris csapásnak akár a korlátozott lehetőségéről beszélni, a jövőt befolyásoló jelentősége miatt a fókuszba helyezik és önálló életre keltik azt. Ettől a pillanattól kezdve mindenkinek ehhez a lehetőséghez képest kell megfogalmaznia az álláspontját. Mindenkinek véleményt kell kialakítania vele kapcsolatban, viszonyulnia kell hozzá, ami tovább növeli a jelentőségét, és megváltoztatja az addigi véleményt vele kapcsolatban.

Amennyiben eddig úgy gondoltuk, hogy még a korlátozott nukleáris csapás is lehetetlen, az teljesen irracionális és a világ kipusztulásához vezet, ez valamilyen mértékben megváltozik. Egyesek elképzelhetőnek kezdik tartani, sőt mások úgy értelmezik, hogy ha Moszkva fenyegethet ezzel, akkor a nukleáris fegyverek bevetése nem tabu többé, így pedig meg is szűnt a nukleáris elrettentés politikájának alapja.

 (Ez a cikk is a fókusz miatt született.) Mindenkinek véleménye, félelme lesz vele kapcsolatban. Magam is hallottam olyan álláspontot, amely szerint jogos és értelmes lenne atomot bevetni az ukránokkal szemben. A cáfolatok már nem érnek semmit, mert ezek is a fókuszt erősítik. Amikor az oroszok azt mondják, hogy bizonyos fenyegetettség esetén bevethetők a nukleáris fegyverek, egy erősen szubjektív, nem konkrét elemet hoznak képbe. Mert azt, hogy mikor is áll elő az adott fenyegető helyzet, a nukleáris hatalom maga dönti el. 

Gondoljunk bele azoknak az országoknak a helyzetébe, akik rendelkeznek atomfegyverrel. Ilyen például Észak-Korea, Pakisztán, India vagy Izrael. Számukra eddig tabu volt az atom használata. Most megkapták a lehetőséget, hogy más véleményt alakítsanak ki ezzel kapcsolatban. Elvileg maguk dönthetik el, hogy mikor érzik kellő veszélyben magukat. Pakisztán és India esetén a helyzet még aggasztóbb, mert egyrészt túl közel vannak egymáshoz a válaszcsapás megindítására, másrészt nem biztos, hogy képesek egymás teljes megsemmisítésére, ami alapfeltétele a nukleáris elrettentés politikájának.

A másik felet az tartja vissza a rakéták elindításától, hogy biztos lehet benne, ebben az esetben ő is elpusztul. Ez India és Pakisztán esetén egyáltalán nem biztos, ezért esetükben nem is lenne működőképes, ott csupán tabu működne. Ennek különös jelentőséget ad a jelenlegi feszültség a két ország között. Ezért találgatja mindenki Pakisztán Fatah nevű rakétájának tesztelésekor, hogy az vajon képes-e célba juttatni egy nukleáris töltetet. 

Putyin zavaros motivációi és hitelessége

Schelling harmadik fontos elvárása a hitelesség, aminek alapja, hogy konkrét kijelentéseket kell tenni. A berlini válság idején Schelling írt egy elemzést, amit Kennedy elnök környezete olvasott. Ebben azt javasolta, hogy egy olyan általános kijelentés helyett, mint „Minden szükséges lépést meg fogunk tenni, hogy megvédjük érdekeinket”, egy konkrét, félreérthetetlen mondatra van szükség. A végső beszédben ezért ez a mondat szerepelt: „Szavunkat adtuk, hogy a várost ért támadást úgy fogjuk tekinteni, mintha mindannyiunkat ért volna”. Az állítás egyértelműsége élesen szemben áll a cikk elején idézett Biden-mondattal, ami az új helyzetben nem tartalmazott konkrét ígéretet.

 Nem volt képes legyőzni Ukrajnát egy villámháborúban, ahogy az első napokban a szakértők jósolták. 

Putyin Ukrajna esetében az alkudozás helyett az erőt választotta. A világ azt gondolta, hogy ez is egy olyan konfliktus, amit a tárgyalóasztalnál meg lehet oldani, Putyin azonban más véleményen volt. Kész tények elé akarta állítani a világot az alkudozás helyett. Valószínűleg abban bízott, amit Schelling így fogalmaz meg: „Elegendő katonai erővel nincs feltétlenül szükség alkudozásra.” E szerint Putyinnak nem volt érdekében konkrét és teljesíthető ígéreteket megfogalmazni, mert bízott benne, hogy az orosz haditechnikával rendelkező ukránokat könnyen legyőzheti. A támadás után azonban nagyon rövid időn belül NATO-technikával került szembe, és kénytelen volt eredeti terveit feladni. A kudarcokkal párhuzamosan az orosz véleményformálók, akiket nem lehet a politikától függetlennek nevezni, kocsmai stílusú nukleáris fenyegetéseket fogalmaztak meg. Olyan animációkat mutattak, amiben egy Nagy-Britannia elleni csapást demonstrálták. Hogy megint Schellinget idézzem:

Azok a sikeres fenyegetések, amelyeket nem kell beváltani.

Az elrettentés és rémisztgetés azonban két egészen más ügy. A fenyegetőzés annak a jele, hogy a fél nem biztos benne, hogy meg tudja nyerni a háborút. Az elrettentés egyenlő felek közötti status quo fenntartását szolgálja. Az elrettentés az erőszakkal való fenyegetés hiteles formája, amelyet nem szüksége beváltani. Megakadályozza, hogy elkerüljük az erőszakot, és a másikat az erőszak elkerülésére ösztönzi. A fenyegetődésből hiányzik a hitelesség. Az elrettentés kiszámítható, a fenyegetőzés kiszámíthatatlan. Az elrettentés tabuként kezelte a nukleáris fegyverek bevetését, a fenyegetés ledöntötte a tabut. 

Az orosz riogatás ugyan aggasztó, de nem érte el célját, nem akadályozta meg a Nyugat fegyverszállításait, ami mutatja, hogy hiányzik belőle a hitelesség.

Putyin retorikája ráadásul egy másik tekintetben is zavaros. Nem határozza meg ki, hogy pontosan ki is az igazi ellenfél. A kubai válság idején az USA egyértelműen a szovjeteket nevezte meg ellenfélnek, és sajnálatát fejezte ki Kuba iránt, amiért a szovjetek belerángatták ebbe a konfliktusba. Az oroszok ezzel szemben Ukrajnát lövik, de közvetve a NATO-országokat vádolják, nyilvánvalóvá téve, hogy a NATO-t nem merik valódi ellenfélként megnevezni, és el akarnak kerülni egy NATO–Oroszország háborút. 

Mit kezd a világ egy gyenge atomhatalommal?

Oroszbarát politikai körökben tartja magát a nézet, hogy Oroszország erősebben kerül ki a háborúból, mint a Nyugat. Ez nem tűnik megalapozottnak. Ennek cáfolatára talán kínai elemzőknek a háború korai szakaszában leírt mondatai szolgálhatnak, melyekben a következő állítások szerepelnek: az ország „Putyin alatti újjászületése, gazdaságának élénkülése – hazugság, az egész egyszerűen nem létezik”, a „hadiipari komplexum mérete és a hadsereg finanszírozása nem áll összhangban az ország állítólagos katonai nagyhatalmi státuszával”, ezért Oroszország „képtelen a napi több száz millió dollárba kerülő magas technológiai szintű háború hátterét biztosítani”, ugyanis „elveszítette stratégiai fölényét és kezdeményező képességét”. Ezek a mondatok meglehetősen aggasztóak. Az oroszok olyan helyzetbe hozták magukat, aminek a vége még a legjobb forgatókönyv szerint is presztízsveszteség lesz. 

A világnak ezzel a gyengeséggel azonban valamit kezdenie kell, az elrettentés ugyanis, ahogy már említettem, egyenlő felek között működik csak megfelelően. Oroszország ezzel szemben olyan gyenge állam lesz, amely még mindig a világ legnagyobb nukleáris arzenáljával rendelkezik, és a Szovjetunió felbomlása utáni időkkel ellentétben most olyan vezető áll az élén, aki Nagy Péter-i álmokat dédelget. Milyen alkut képes kötni Putyin egy ilyen háború után? „A katonai akciót az alku alternatívájának tartják, nem az alkudozás folyamatának” – írja Schelling. A katonai akció azonban csak akkor lehet az alkudozás alternatívája, ha a megtámadott fél kapitulál. Ez azonban itt nem következik be. Az agressziónak ez a részben sikertelen formája nagyon megnehezíti az alkudozást, bármit is mondjon Trump.

A következő időszak legnagyobb kérdése, hogy elfogadható-e egy háború után, amit az oroszok képtelenek megnyerni, hogy Ukrajnát az totális engedmények irányába nyomják? Sajnos nehéz lesz bármilyen kompromisszumos megoldást találni. Az EU számára az egyetlen erkölcsileg is elfogadható eredmény csak az oroszok veresége és a régi határok mögé való visszavonulása lenne. Trumpnak persze nem drága egyetlen ukrán engedmény sem. Egy biztos, a béke nem egynapos folyamat, amit sokan szerettek volna látni, és még ha létre is jön, rajtunk marad a nukleáris elrettentés problémája. Ez a szellem már kiszabadult a palackból, és nem látszik rá mód, hogy oda vissza lehessen gyömöszölni. Schelling elvei szerint valószínűleg új nemzetközi nukleáris politikára lenne szükség, de fogalmunk sincs, hogy milyen legyen, és hogy hogyan is lehetne kikényszeríteni. 

A szerző író, történész, publicista. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Egy orosz nukleáris rakéta halad végig a Vörös téren a katonai parádé során 2020. június 24-én Moszkvában. Fotó: Mikhail Svetlov / Getty Images)