Legyen választás két hét múlva!

Essünk túl az egészen, de gyorsan.

Emberi számítás szerint még szűk egy év van hátra a 2026-os országgyűlési választásokig. Munkahipotézisem, hogy a köztársasági elnök 2026. április 12-re, vasárnapra írja ki azt, szóval tényleg még közel tizenegy hónap van addig, hogy a szavazófülke magányában végre élhessünk vonatkozó állampolgári jogunkkal. Ami addig következik, a választási kampánynak az az időszaka, amikor a pártoknak – úgymond – meg kellene győzniük a szavazókat arról, hogy voksukat a szavazófülke említett magányában adják oda ennek vagy annak a pártnak, de sokkal inkább jellemzően valamelyik politikai poszterférfinak, Orbán Viktornak vagy Magyar Péternek, vagy ha nem nekik, akkor a Mi Hazánknak vagy a Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak – a barátoknak csak Kutyák –, esetleg a Demokratikus Koalíciónak, bár az elmúlt napok eseményei után idáig már el sem mennék.

Mi volna a célja a választási kampánynak, mire volna jó? Az volna a dolga, írom álnaivan, hogy annak során az érintettek fölvázolják az ország és a választók előtt álló lehetőségeket, úgy is mint alternatívák, hogy mondjanak valamit gazdaságról, oktatásról, egészségügyről, a társadalompolitika más területeiről, kultúráról, külpolitikáról, miegyebekről. Azt már nem is mondom, már el sem várom, mert nincsenek illúzióim politikai programok ügyében, hogy ezekről olyan nagyon mélyeket és részleteseket közöljenek, ez már a világon sehol sem pálya, de azért valamit mégis, esetleg, ha már ilyen szépen összegyűltünk ebben a hazában Battonyától Nemesmedvesig, faltól falig, lélektől lélekig. (Egyébként milyen jó kis zenekar volt a Soul II Soul. Back to life, back to reality, még illik is ide. Popkulturális kiszólás vége.)

Arra utaló jelek, mármint, hogy az érdekelt pártok, a politikai deathmatch szereplői szót ejtenének jövőkép és program típusú kérdésekről, természetesen vannak. És nyilvánvalóan ilyen jellegű közlésekre, ilyen lépésekre sor kerül majd az elkövetkező szűk egy évben is. Lesznek ígéretek, az ígéretekre ráígérő ígéretek, és azokra is ráígérők. Alsó, felső, király, ász. Kontra, rekontra, szubkontra, fedáksári. Azonban mindezeknek a tudatában mégiscsak az volna a tiszteletteljes javaslatom, hogy hagyjuk ezt az egészet a büdös picsába, és menjünk el szavazni két hét múlva. Essünk túl szépen ezen az egészen mihamarabb. „Múljék el tőlem e pohár”, ha szabad némileg szentségtörő módon ilyen nagyon klasszikusat, sőt szakrálisat idéznem.

Ugyanis ennek az egésznek, amit választási küzdelemnek, kampánynak, politikai harcnak nevezünk, ebben a pillanatban a lényeget tekintve már semmi értelme nincs. Főleg nincsen Gyurcsány Ferenc rapid távozása és a Momentum szemünk előtt zajló látványos harakirije után és közben. Bár, ami azt illeti, a Momentum tőlem aztán maradhat is. Nem oszt, nem szoroz, ha ott a nevük a kínálati oldalon. A keresletin már úgysem szerepelnek. Megköszönhetik maguknak, by the way.

Szóval ott tartottam, hogy nincs értelme. Mármint a hátralévő egy évnek. Hacsak nem az önmagáért való, l’art pour l’art tusakodás a tárgya. 

Ebben a pillanatban ez már igen jól látszik, sőt teljesen nyilvánvaló. A seregek felálltak, az érvek ott vannak az asztalon, és hát érvekről szólva, ezeknek az érveknek a száma igen csekély. Mi több, ezen csekély számú érvek – úgy is, mint egyik részhalmaz –, és azon érvek között, amiket ugyancsak munkahipotézisként mindösszesen választási programnak, üzenetnek, tartalomnak nevezünk – úgy is, mint másik részhalmaz –, komoly átfedés nincsen. A két halmaz metszete közelít a nullához. De még az is lehet, hogy nulla.

Menjünk el tehát két hét múlva szavazni! Ne tökölődjünk. 

(Igen, természetesen regisztráltam az elmúlt napok eseményeit: azokra külön nem térek ki most, legyen elég annyi, hogy még inkább kedvem lett ezt a cikket publikálni.) 

Teljesen világos, hogy mit képvisel a kormány és a kormánypárt. Ismerjük a nevezett politikai közösség értékvilágát, politikai intencióit, érdekeit, a jövőre vonatkozó elképzeléseiket – volt időnk megismerni –, tudjuk, hogy vannak, akik lelkes támogatói ezeknek, az úgynevezett magszavazók, akiknek 2014-ben elég volt annyi, hogy a kormány azt mondta: folytatjuk! És tudjuk azt is, hogy vannak, akik nem feltétlenül vannak oda az Orbán-kormány és -rendszer tevékenységének minden egyes eleméért, de még ma is azt tartják az úgynevezett kisebbik rossznak. És ha eddig azt tartották annak, akkor alig hiszem, hogy ezen az álláspontjukon változtatni készülnének. Ha eddig nem fordultak, alig hinném, hogy majd most fognak fordulni.

És ott az ellenzéki tábor. Az egy év alatt kialakult Magyar Péter-rajongói klubot, a Tisza-szigetek lelkes népét és másokat, akik a Tisza Párt támogatói lettek, nem fogja meggyőzni senki. Sem Orbán Viktor, sem a kormánypárti nyilvánosság influenszerei. Mondhatnak, írhatnak, mutathatnak bármit, ezek az emberek nem mennek sehova. Ha – a gyengébbek kedvéért, sarkítás következik – olyan videót mutatnának nekik, amin Magyar egy kerti partin két csík kokain felszívása közben nyárson pörget egy csecsemőt, természetesen kijelentenék, hogy ezt a videót a mesterséges intelligencia gyártotta le. Természetesen nem vagyok róla meggyőződve, hogy ilyen videót az elkövetkező tizenegy hónap során nem fog valaki bemutatni. Ahogy azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy olyat sem, amin Vlagyimir Putyin Orbán Viktor hátán lovacskázva megy körbe a Kreml udvarán.

És azok sem mennek majd sehová, akik ma már egyszerűen csak azt akarják, hogy Orbán Viktor húzzon el a büdös picsába, mindegy is, hogyan. Ha kell, akkor Magyar Péter küldje el, ha kell, akkor egy háromlábú hokedli. Bánják is ők.

És azok sem, de még mennyire, hogy nem, akik egy olyan figurát, mint Magyar Péter – egy ilyen sikermellényest, tiborczpistásat, egy olyat, aki így beszél, így öltözik, így gondolkodik, így bánik az újságírókkal, a sajtóval –, minden más esetben a legmélyebben megvetnek (és Magyart is mélyen megvetették az elmúlt tizennégy évben, már ha tudták, kicsoda). Ám, ha maguk előtt tolhatják a maguk céljaiért, akkor azonban a legmesszebbmenőkig elviselik.

Nem dolgok vannak, és nem a dolgokról való beszély, hanem reprezentációk reprezentációinak reprezentációja. Tükrök a tükrökben a politikai elvarázsolt kastélyban. Szimptomatikus volt, amikor az Öt Orbán-interjúja után az egyik vezető hazai belpolitikai újságíró kijelentette, nem nézte meg az interjút, nem is kell látnia, elolvasta az összefoglalókat. És még mielőtt jön a na dehát, mondom: ne legyen kétségünk, az orbánista oldalon is minden bizonnyal vannak olyanok, akiknek nagyjából ez a valósághoz fűződő viszonya.

Ezért mondom, hagyjuk békén egymást, lényegében teljesen felesleges még egy nyomorult évig egymás idegeit gyapálnunk, tilolnunk, ráncigálnunk. Embereknek egymás idegeire menni. Legyen két hét múlva választás, essünk túl gyorsan az egészen.

Persze, csak, hogy dupla vörös farok legyen a cikk végén, kapásból tudom előrángatni az ellenérveket magammal szemben. Legyünk túl rajta gyorsan? Mert utána mi lesz? Megnyugodnak a kedélyek? Dehogy. Amilyen állapotban az ország most van, a választás után is folytatódik majd ez az egész, és csak bízni tudok benne, hogy kizárólag a szájkarate szintjén. Másfelől nagyon is megvan a szerepe a hátralévő egy évnek: egyfelől a szurkoló szavazótáborok mobilizálása, a harci kedv további feltüzelése – remek lesz! –, másfelől pár százezer csellengő szavazó valamiféle becserkészése, amiről Schiffer András is beszélt az Öt YouTube-csatornáján a Közelkép című műsorban. 

Szóval rossz hírem van, emberek, nem lesz itt két hét múlva semmi. Hozzáteszem, van valaki, aki korábban azt ígérte – holtbiztosra –, hogy itt áprilisban előrehozott választás lesz. 

A szerző újságíró, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Szavazat leadás Budapesten 2022. április 3-án. Fotó:  Szollár Zsófi / Index)