Irán, üzlet és túlélés: egy magyar nő története a káosz közepén

Bandar-Abbász. Robbanás. Lángok. 6000 konténer. 57 halott. Több mint ezer sebesült. Én pedig épp Budapesten ültem egy kávézó ablakánál, azon töprengve, hogyan optimalizálhatnám a következő negyedéves exportot. Nem mondom, hogy nem voltak előjelek, de a katasztrófák ritkán szólnak előre. A hírt nem a CNN-től kaptam: egy perzsa nyelvű, remegő telefonos videó érkezett WhatsAppon. Aztán még egy. Egyre több láng, egyre több füst, egyre több kérdőjel. „Ez hol van?” – kérdeztem vissza. „Bandar”, jött a válasz. Pontosabban: Shahid Rajaee kikötő – Irán legnagyobb tengeri kapuja, ahol az ország konténerforgalmának 85–90 százaléka zajlik. És itt állt 15 konténerem, tele iráni gyártású polimerekkel, úton egy harmadik ország felé.

Április 26-án, délben egy hatalmas robbanás rázta meg a kikötőt. Az iráni média mélyen hallgatott, de a közösségi oldalakon szabadon terjedtek a videók, hangfelvételek, találgatások. Ammónium-perklorát, rakéta-üzemanyag, emberi hiba, szabotázs, túlterhelt rakodózóna – mindenki mást mondott, senki nem tudott biztosat. A valóság valahol a spekulációk és a hallgatás között lehetett. A kár több mint 5 milliárd dollár, a kikötő napokra leállt, és Irán import-exportja megfagyott.

Az én tavaszi kereskedelmi stratégiám szó szerint füstbe ment. A tizenöt konténerem nagy része lángok martaléka lett, a maradék pedig inkább egy félresikerült kísérletre emlékeztetett. Ezek az iráni polimerek háromszög-kereskedelemben voltak, ez egy bevett módszer a régióban, ahol a logisztika így tud csak működni. Külső szemmel Irán piaca zártnak és nehezen átláthatónak tűnhet, de ipari szinten komoly lehetőségeket rejt. Egy ekkora katasztrófa azonban pillanatok alatt keresztülhúzhatja hónapok munkáját.

Ami engem illet, hét éve élek Iránban. Tanulni jöttem: ösztöndíjjal, kíváncsiságból, és nem kevés idealizmussal. Amikor mások a diplomájukkal hazautaztak, én maradtam. Nem kalandvágyból vagy dacból, hanem mert

Magyar nőként, európaiként a nehéziparban helytállni Iránban ritka – szinte statisztikai kivétel vagyok. Egy olyan országban dolgozom, ahol az asztalnál a tárgyalófél gyakran a mellettem ülő férfira néz, mert őt hiszik döntéshozónak. Amikor kiderül, hogy én vagyok az, csend lesz, és meglepett tekintetek.

Itt nincs kiszámíthatóság. Egy üzlet nem egy ajánlattal kezdődik, hanem a negyedik csésze teánál. A „holnap” inkább hangulatjelzés, mint időpont. A szerződések papíron vannak, de az igazi megállapodás a gesztusokban, tekintetekben, csendekben születik. A kapcsolatok többet érnek, mint a jogi paragrafusok. A napi rutin hiányzik, helyette állandó készenlét van. Furcsa módon ez nem elriasztott, hanem formált. Ahol nincs padló, ott plafon sincs. Ahol nincs kijelölt ösvény, ott magadnak kell utat vágni. Aki alkalmazkodik, az ösztönösséget, gyors helyzetfelismerést tanult, valódi túlélési tudást szerez.

 

Ez egy kapcsolati hálóra épülő, intuíció vezérelte, improvizatív világ. Nem az optimalizálás, hanem az alkalmazkodás a siker kulcsa. Volt már, hogy egy vámügyintéző eltűnt a papírokkal, vagy egy konténer állt hetekig a sivatag szélén egy hibás űrlap miatt. Ezek a bizonytalanságok a működés részei. De ez a robbanás más volt: nem adminisztrációs hiba vagy rendszerzavar, hanem egy hús-vér tragédia. Egy olyan esemény, amivel kapcsolatban még az én tapasztalt iráni partnerem is így fogalmazott: „Az élet néha újrarendez.”

A robbanás nemcsak az árut, hanem a likviditást is érintette, és a pénzügyi tervezést is újra kellett gondolni. Most más irányból próbálom pótolni a kiesést: befektetések, párhuzamos kereskedelmi lábak, struktúraátalakítás. Ez nem egy szenzációhajhász sztori, hanem a valóság. Olyan, mint egy videójáték, ahol jól haladsz, fejleszted az eszközeidet, aztán egyszer csak áramszünet – és nem mentett a rendszer. Csakhogy ez nem bug volt, hanem egy robbanás. Valódi, hangos, füstös, végérvényes.

És mégis, ez sem tudott eltántorítani. Irán – minden nehézségével együtt – a világ egyik legösszetettebb és legizgalmasabb piaca maradt számomra. Egyiptomtól Üzbegisztánig jártam már sok helyen, de ilyen intenzív, ilyen nyers, valódi kihívásokkal teli környezettel máshol nem találkoztam. Itt semmi sem jön könnyen. Minden siker mögött kemény munka, éberség, kompromisszum és találékonyság, néha puszta kitartás áll. Amikor végre elérsz valamit, az érzés páratlan. Nincs automatizmus, nincs szerencse – csak az, amit valóban kiharcoltál. 

Nincs biztonsági háló, nincs kényelmes középút, csak éles kanyarok és meredek emelkedők. Aki itt nyer, az nagyot nyer. Aki veszít, az sokat veszít. Mert ahol minden bizonytalan, ott bármi lehetséges.

Sokan kérdezik, hogy maradok-e még. A válaszom határozott igen. Maradok, mert ebben a régióban a visszalépés nem opció – csak az újratervezés. Másik kikötő, másik partner, másik termék. Amit elveszítesz, azt nem mindig pótolhatod, de mindig tanulhatsz belőle. És aki tanul, az újra tud építeni. Ez a piac sokat elvett, de még többet adott: tapasztalatot, kapcsolati hálót, rugalmasságot, és egyfajta mély, bőr alá ivódó éberséget, amit máshol nem szerezhetsz meg ilyen mélységben, csak itt, a Közel-Keleten. Azóta az új szállítmányok úton vannak. Nem ugyanaz a termék, nem ugyanaz az útvonal, de a lendület és a hit megmaradt. Itt nem lehet megállni. Én sem akarok.

Churchill szavai nem véletlenül élnek tovább: „Ha poklon mész keresztül, ne állj meg.” Mert ha a legmélyebb pontra kerültél, akkor nincs visszaút. Az út onnantól kezdve csak előre vezet. A hamu alatt új élet sarjad, és minden nehézség egy újabb esélyt rejt magában. Így lesz a veszteségből tanulság, a kudarcokból lendület – és így marad az, ami igazán számít: a hit, hogy mindig van folytatás.

A szerző Teheránban élő üzletasszony. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Az iráni Vörös Félhold mentői dolgoznak egy robbanást követően a Shahid Rajaee kikötőben Bandar-Abbász ban, Iránban, 2025. április 27-én. Fotó: Iranian Red Crescent / Reuters)