A szabadság erőforrásai

Ha a szabadságról szeretnénk – persze bűnösen leegyszerűsítő módon – beszélni, célszerű a nép fogalmából kiindulni, mert mégiscsak akkor van értelme szabadságról beszélni, ha van kiknek szabadnak lenniük. A nép viszont a politikában való megjelenése kezdetétől „veszélyes” tényező, mert – mint tudjuk – sokszor éppen tőle kell megvédeni a szabadságot. Már az ókorban szembeállították egymással a nép hatalmára épített köztársaságot és a nép túlzott hatalmára épített demokráciát.

Az ókortól egészen napjainkig húzódó érvelés lényege, hogy a nép hatalmára épített túlzó demokrácia olyan erős – és „előíró” – politikai kötelék, amely korlátok közé zárja (nem ritkán ellehetetleníti) a szabadságot. Alexis de Tocqueville francia politikai filozófus híres demokráciakönyvében, a 19. század harmincas éveiben nemcsak a többség zsarnokságától óv, de megadja annak ellenszerét is, ami nem más, mint a szabad élet.

Ahhoz viszont, hogy ez a szabad élet megvalósuljon, nem elég megszabadulni a szabadságot gátló tényezőktől, mert ez még csak egy negatív szcenárió. Szükség van arra, hogy a szabad élet valamilyen pozitív támogatást kapjon máshonnan, például az erkölcs felől. Tocqueville egyetlen mondatba sűríti azt a legfontosabb dilemmát, ami minden szabad társadalom számára a legfontosabb:

Hogyisne pusztulna bele a társadalom, ha ott, ahol a politikai kötelék lazul, az erkölcsi kötelék nem elég erős?

A politikai kötelék lazulását csakis az erkölcsi kötelék erőssége ellensúlyozhatja. Ebben a megállapításban szinte a mai korszak filozófiai alapozása érhető tetten. Az egyik dolog ebből ismerős: szabaduljunk meg a politikától, legalábbis attól, amit hagyományosan „politika” alatt értenek. Van ilyen törekvés a fejlett Európában; ezt úgy hívják: a dolgok igazgatása.

Tocqueville mondata nem marad meg ennél, mert azt mondja: ha megszűnik a politikai kötelék, „belepusztul” a társadalom. Belepusztul, ha nem jön a helyébe más – és ez nem feltétlen a technokrácia.

A szabadság felőli filozófiai alapvetés lényege tehát, hogy csakis az erkölcs lehet a politikán túl, s ez adhat erőforrást a „belepusztulás” elkerüléséhez.

De honnan jöjjön ez a politikát tulajdonképpen helyettesítő erkölcs? Tocqueville számára a vallás egyáltalán nem olyan negatív eszme, mint sok kortársa számára. A francia forradalom vallás- és egyházellenességéből nagyrészt megszabaduló francia társadalom az 1830-as években már látja a vallás erkölcsadó és a társadalomszervezésbe befordítható szerepét. Ráadásul Tocqueville amerikai tapasztalatai is a vallásnak, mint alapvető erőforrásnak a felhasználását inspirálják. A vallás két értelemben is segítheti a szabadságot. Egyrészt, mint olyan instancia, mely az egyéneket önmagukban önmérsékletre készteti. Másrészt, mint olyan tényező, amely elvárja és előhívja az egyéni önmérséklet gyakorlásán túl a társadalmi szolidaritás erényének gyakorlását is.

Ha mindezeket szem előtt tartjuk, rájöhetünk, hogy az igazságnak nem bontottuk ki minden részletét, amikor arról beszélünk, hogy a politika helyét az igazgatás veszi át. Ennél fontosabb, hogy csak akkor jön létre szabad élet, ha az igazgatásnál sokkal fontosabbá válik az erkölccsel átitatott politika. A „politika helyett igazgatás” váltás ugyanis még semmit nem mond arról, hogy az „igazgatott” társadalom vajon hogyan lesz szabad társadalom.

Mindezzel azonban messze nem oldottuk meg a problémát, merthogy a képlet annál sokkal bonyolultabb, semmint egy bizonyos nézetrendszer logikájának rekonstruálásával az leírható és megérthető lenne. Sajnos, ha leírható is, a maga teljességében nem megérthető. Ugyanis bármennyire évezredes hagyományokra tekint is vissza a nép túlzott hatalmára épülő demokrácia szabadsággal történő korlátozása, ez mégsem az egyetlen társadalomszervező koncepció.

Ezt a gondolatmenetet nem rekonstruáljuk most még annyira vázlatosan sem, mint az előzőt, csak megemlítjük: az ilyen demokráciamegközelítéssel kapcsolatban két hibát követhetünk el. Az egyik, hogy ugyanúgy mindenhatónak tekintjük, ahogy az előbbi nézetet is annak vélik sokan; a másik pedig az, hogy lebecsüljük, és a szabadság egyértelmű tagadásnak tekintjük.

Ez utóbbi kapcsán elég ismét utalni a magyar jobboldal szabadságfelfogására. Ebben az egyéni szabadságnak jóval kisebb a szerepe, mint a fentebbiben; ellenben e felfogásban a kollektív szabadság első számú prioritás. És nyilvánvaló, hogy egy ilyen megközelítésnek is van, lehet filozófiai megalapozása.

Így hát arra kell jutnunk, hogy nem is egy, hanem két filozófiai koncepció gyökeréig kell leásnunk, ha jobban akarjuk érteni egyiket s másikat önmagában, illetve a közöttük lévő vitát. Ami tehát döntően filozófiai természetű. Ezért aztán nem lehet az a cél, hogy egyiket vagy másikat (főként persze az utóbbit) értelmezésünk során leminősítsük és/vagy diszkvalifikáljuk.

A 21. század egyik nagy kihívása, hogy egymástól radikálisan ellentétes demokrácia- és szabadságfelfogásokat kell „üzemeltetnünk” egymás mellett úgy, hogy a Tocqueville által föntebb említett „társadalmi pusztulás” ne következzék be.

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Shutterstock)