Hogyan mérjük a nemzeti tudomány értékét?

Érdeklődéssel olvastam Lentner Csaba elemzését, amelynek látleleteit a magam szakterületén hosszú évek óta látom. Következtetéseivel egyetértek. Írásomban az általa is említett területek közül egyre – az irodalom- és nyelvtudományra – térek ki általánosságban, s ezen belül konkrétabban a nyelvtudomány egy szűkebb területére.

A nyelv- és irodalomtudományok nem a termelő, sokkal inkább a fogyasztó területekhez tartoznak, bár társadalmi, műveltséggyarapító hatásuk jelentős, s ennek gazdasági vonzata is van, még ha nem is mindenki ismeri ezt föl. Ez a megállapítás általánosságban vonatkozik valamennyi úgynevezett nemzeti tudományra, amelyek értékelését véleményem szerint ki kell vonni a merev, manipulációktól sem mentes, úgynevezett objektív tudománymetriai értékelések köréből. Számos példa idézhető, itt álljon csak egy, amely azt igazolja, hogy a tudománymetriai érték és a társadalmi hatás mennyire nincs összhangban.

Ha egy irodalomtudós vagy nyelvész kutató egy nem szakmai fórumon, például napi- vagy hetilapban közöl egy írást, recenziót, annak tudománymetriai szempontból semmi értéke sincs. Hatása viszont lényegesen nagyobb lehet, mint egy magasan jegyzett szakmai folyóiratban közölt tanulmánynak, amelyet esetleg csak néhány tucat ember olvas el. Tovább sarkítva: ha ugyanaz az egyébként kiváló kutató nem napi- vagy hetilapban, hanem egy jegyzett, pl. SCOPUS-os folyóiratban közli ismertetését, annak tudománymetriai értéke magasabb.

Még egy példa a tudománymetria, a valós társadalmi hatás és a publikáció nyelve összefüggéséről. Egy nyelvcsalád veszélyeztetett nyelveinek megmentése érdekében az OTKÁ-hoz benyújtott pályázatot a hazai illetékes szerv – szakmai véleményekre hivatkozva – elutasított. A projekt azonban nemzetközi összefogásban megvalósult. Egy év alatt elkészült öt veszélyeztetett nyelven tíz iskolai tantárgy anyanyelvű terminológiája, összesen 50 terminológiai kisszótár, ami lehetővé tette, hogy ezeket az iskolai tárgyakat anyanyelven (is) lehessen tanítani.

Elkészült e terminológiai szótárak elemzése is – nem angolul, hanem a földrajzi kötődés miatt oroszul, s az összefoglaló kötet is a szakma régi lingua franca-ján, németül. Tudománymetriai szempontból a projekt nem tekinthető értékesnek, a külvilág nem, de a szűkebb szakma is alig vesz róla tudomást (a projektről írt tanulmányt az adott szakterület nemzetközi folyóirata mint érdektelent nem közölte; a közelmúltban Oxfordban megjelent, a finnugor tudományokat bemutató kötet sem említi egy szóval sem), ám sok évtized kihagyás után újra tanították a tantárgyakat e szótárak alapján anyanyelven, hozzájárulva ezzel az anyanyelv presztízsének növeléséhez, s így fennmaradási esélyéhez.

Például egy magyar nyelvjárás jelenségeinek feltérképezése kevésbé fontos a nemzetközi nyelvésztársadalom számára, bár kétségtelen, hogy ennek a kutatásnak bizonyos aspektusait, tanulságait meg lehet – és kell – úgy is fogalmazni, ami viszont már nemzetközileg is releváns lehet. De nem ez az alapvető cél. Hasonlóan az irodalomtudomány területén például egy író stilisztikájának elemzése is elsősorban hazai érdeklődésre tarthat számot.

Amikor elindul az anyanyelv eróziója

És ha már a nyelvnél tartunk! A tudomány nemzetközisége elvárja, hogy a tudományos publikációk angol nyelvűek legyenek. Így lehet bekapcsolódni, úgymond, a tudomány nemzetközi vérkeringésébe. Azonban ennek az elvnek a kizárólagos gyakorlati átültetése két szempontból is problémás. Egyfelől alapvető emberi-nyelvi jogot sért, tudniillik azt, hogy mindenkinek alapvető joga az információhoz – páldául tudományos eredményekhez – való hozzájutás az anyanyelvén. Másfelől, ha egy tudományterületen az angol lesz a kizárólagosan domináns nyelv, az anyanyelv nem fog fejlődni, megindul a nyelv eróziója, s idővel konyhanyelvvé válik, amelyen komolyabb témákról – tudomány, politika, gazdaság – nem lehet az anyanyelven beszélni, s az azonos, nem angol nyelvű szakemberek áttérnek az angolnyelvűségre. Ezt látjuk már Svédország esetében.

A nyelvhasználat szorosan összefügg az idézettséggel. A szakterületek nagy része egyre inkább angolnyelvűsödik, művelőik nem olvasnak más nyelvű publikációkat, amelyek így kikerülnek a tudományterület áramából. Idézni csak az angol nyelven megjelent írásokat fogják.

Ezek elsősorban magyar nyelven közölnek írásokat, amelyeket a szerző statisztikai adatként ugyan felhasználhatja, de nemzetközi hatásuk aligha lehet. A magam szűk területét – a finnugor nyelvészetet – említve: ennek nyelve évszázadon át a német volt, de emellett elvárás volt a magyar, finn, észt, orosz nyelv – legalább passzív – ismerete. A szakterület egyik vezető, Helsinkiben megjelenő folyóirata nevében – Finnisch-Ugrische Forschungen – még őrzi a szakterület egykori német nyelvű dominanciáját, de a folyóiratban már szinte csak angolul jelennek meg tanulmányok. A Tallinnban megjelenő – egyébként SCOPUS-os – Linguistica Uralica (a korábbi Szovjetszkoje finnougrovegyenyije folytatása) még közöl német és orosz nyelvű tanulmányokat is.

Hamis elhivatottság és káderpolitika

Teljesen egyetértek azzal a véleménnyel, hogy az MTA beavatkozása a professzori kinevezésekbe rendszeridegen és hamis elhivatottságból fakad. Az MTA megszabhatja az akadémiai tagság feltételeit, de nem vindikálhatja magának a jogot, hogy beleszólhasson a felsőoktatási rendszer káderpolitikájába. Visszaemlékszem arra az esetre, amikor – az 1980-as évek második felében – az ELTE rektora megkérdezte az egyetemen dolgozó MTA-tagokat (akkor az MTA tagjainak egynegyede az ELTE professzora volt), nem lehetne-e egyetemi hatáskörbe utalni legalább a tudomány kandidátusa fokozat odaítélését.

Kérdeztem a professzor urat, miért kell átmennie a Münnich Ferenc (Nádor) utcába ahhoz, hogy eldönthesse, X vagy Y egyetemi oktató méltó-e a fokozat elnyerésére. Miközben csak arra kellene ügyelni, ahogy ezt egyébként a TMB (Tudományos Minősítő Bizottság) is tette, hogy a belterjesség elkerülése vagy legalább csökkentése érdekében a bíráló bizottságban helyet kell kapniuk más egyetemek és az MTA megfelelő intézete munkatársainak is.

Zárásul: kissé szarkasztikusan fogalmazva, Lentner professzor írása tudománymetriai szempontból értéktelen. Magyarul van, nem tudományosan magasan jegyzett folyóiratban látott napvilágot. Hozadéka viszont jelentős, mert hozzájárulhat a magyar tudománypolitikai rendszer újragondolásához és remélt átalakításához. Ugyanez jellemzi hozzászólásomat is.

A szerző Prima Primissima-díjas professor emeritus (ELTE), és projektvezető (Tokaj-Hegyalja Egyetem)

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Az MTA épülete. Fotó: Shutterstock)