Az ártatlanok kora

A briteknél ezidáig húsz parlamenti képviselő bukott bele a költségtérítési botrányba, amely a politikusok által néha egészen abszurd jogcímeken benyújtott számlák miatt robbant ki május elején. A költségtérítések listáját a The Daily Telegraph, a legnagyobb brit konzervatív napilap szerezte, pontosabban vásárolta meg valakitől, aki egyszerűen kilopta a listát a brit parlament könyvelési osztályáról, majd áruba bocsátotta azt a sajtópiacon.

A képviselők költségtérítéseinek nyilvánosságát újságírók és civil üvegzseb-aktivisták évek óta követelték a Nagy-Britanniában 2005-ben hatályba lépett információszabadság-törvényre hivatkozva, ám a parlament hosszas jogi huzavonával sikeresen blokkolta a kezdeményezést. Például amikor a brit adatvédelmi ombudsman is a költségtérítések nyilvánossága mellett foglalt állást, a parlament olyan jogszabály-módosítást kezdeményezett, amely a képviselőket mentesítené az információszabadságról szóló törvény hatálya alól.

Az elhúzódó jogi csűrés-csavarás eredményeképpen a költségtérítések listája végül nyilvánvalóan törvényellenes módon került ki a sajtóhoz, ám az ügynek ebben az aspektusában a brit rendőrség a parlament feljelentése ellenére megtagadta a nyomozást, mondván hogy az nem szolgálná a köz érdekét. Nyomozni kezdtek viszont a botrányban érintett képviselők után, akik a közfelháborodás hatására maguktól is elkezdték visszafizetni a problémásnak ítélt összegeket.

A brit sajtó pedig szabályosan keresztre feszítette az érintetteket, minden magára valamit is adó lap pártállástól függetlenül hetek óta címlapon, ordító szalagcímekkel hozza a fejleményeket.

Egy ilyesfajta botrány Magyarországon nemcsak azért nem lehetséges, mert a mi országgyűlési képviselőinknek még számlákkal sem kell igazolniuk a közpénzből felvett költségtérítéseiket, hanem azért sem, mert a magyar sajtó a brithez képest végtelenül puha és szervilis, mintha a közpénzzel gazdálkodó politikusok és közhivatalnokok elszámoltatása messze kívül esne a hatáskörén.

A magyar képviselők elszámoltatása ügyében sem a sajtó viszi a prímet, hanem egy civil népszavazási kezdeményezés, és hiába derül ki egy-egy képviselőről, hogy sokmilliós pluszjövedelemhez jutott nagyon vitatható jogcímeken vagy furcsán gyarapodik a vagyona, nemhogy lemondani nem jut eszébe, de még a visszafizettetés ötlete sem merül fel senkiben.

Ugyanez a helyzet a korrupciós botrányokkal is. Míg a nálunknál rámenősebb sajtóval megáldott országokban a gyanú árnyéka is elegendő ahhoz, hogy az újságírók az ügy teljes tisztázásáig megkeserítsék a – jogosan vagy jogtalanul – besározott politikus vagy köztisztviselő életét, Magyarországon a legdurvább sztorik is úgy alszanak el mintha soha nem is lettek volna, és minden mehet tovább a régiben.

A nagy ügyekben nemcsak a sajtó, az igazságszolgáltatás is tehetetlenkedik: ahogyan arra Mong Attila és Vajda Éva az Index-könyvek sorozatban megjelenés alatt álló kötete, Az ártatlanok kora számos közelmúltbéli példát mutat, míg néhány százezer forintért simán évekre sittre vágnak valakit, a 100 millió forint feletti csalási ügyekben itt minálunk egyszerűen nincsenek bűnösök.

Hogy a hiányérzetemet egy konkrét, aktuális üggyel illusztráljam, vegyük például Kocsis István esetét. A magyar sajtó túlnyomó részének egyszerűen nem üti meg az ingerküszöbét, hogy emberünk MVM-beli vezérigazgatósága alatt milliárdok vándoroltak offshore cégekhez kétes ügyletek során, hogy utóda szerint „csontvázak estek ki a szekrényből", hogy rendőrségi nyomozás zajlik az ügyekben, hogy ő maga „alkotmányos költségekre" hivatkozott.

Az sem csípi a szemét senkinek, hogy már a jelenlegi pozíciójában is van rendőrségi ügy a BKV offshore szerződései miatt, és hogy csillagászati fizetésért foglalkoztatott a BKV-nál olyasvalakit, aki az MVM-es tisztázatlan ügyletekben is nyakig benne van.

Úgy tűnik, mindez Magyarországon nem elegendő ahhoz, hogy a sajtó rászálljon egy hatalmasságra, és feltegye az evidens kérdéseket: Miből vásárolta leányfalusi kastélyát, miközben karrierjének túlnyomó többségét állami, közpénzből finanszírozott állásokban töltötte, és sok százmilliárd forint sorsáról döntött a privatizáció során? Hogy a bánatban vezethet állami illetve most önkományzati vállalatot (a BKV-t), amíg a folyamatban lévő ügyekben nem tisztázta magát?

Ezzel nem prejudikálni akarok, Kocsist is megilleti az ártatlanság vélelme, mint mindenki mást. De ha a magyar sajtó egy ilyen helyzetben nem lendül akcióba pártállástól függetlenül, akkor ugyanolyan szarul működik, mint azok az intézményeink, amiket nálunknál bátrabb nemzeteknél negyedik hatalmi ágként ellenőrizni hivatott.

A cikket itt lehet kommentálni