Hedvig
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Most sikerülni fog!

2010.06.28. 07:24

Üldégelek pesti barátommal, M.-mel, balatonfölvidéki kicsi házam verandáján, és a hegy szorgosan kapált nedűjét kortyoljuk, szódával. Fröccsözünk ebben a nyárközepi pincehidegben.

A szelíd Kárpát-medence láncon tartott cunamija tombol-e? A globalizált meleg-katasztrófa tolta be vicsorgó pofáját Borsodba is, hogy áfiumos nyálát folyatva árteret nem ismerő spekulánsuk raktáraival keljen birokra? Vagy éppen Izland valkűr-kovácsainak kénköves böfögését fájlalja e lankás csonka-haza? Tatárjárás helyett időjárás? (Fáj minden elmosott jószág, a javak.)

De látszódik, ez csak ízelítő abból a tombolásból, ami a világot sújtja. Meséli pesti barátom, M., hogy Kínában milliónyi lelket telepítettek ki az ár végett, ötnógrádnyi Felsőzsolca. Amerika partját pedig összenyalta az olaj. Ezt se mossák le magukról egykönnyen.

Üldögélünk M.-mel, valahol a félmesszében fodrozódnak az édes hullámok, Balaton, nem unlak meg soha! És ahogy ilyentájt lenni szokott, mint fecske az aratók felett, elhussannak gondolataink idejevan kérdésekhez. Mert verheti e tájat diónyi jég, feleselhet a svejci frank, bizony kicsiny életterünkön élettel telítődött a mozgástér.

Mondom M.-nek, hogy az országnak van most kormánya, s nem a kormánynak országa. Bólogat, méla remény. Több ez annál, kontrázok, hisz Budapest is érzi! Hogyne érezné, ha roppant nyakát épp hogy nem törte csak derékba korántsem szent Miklós ajándékdoboza (s egyéb vadhajtásai kék-rőt köpenybe bújt krampuszainak)!

Schmitt Pali mondotta még kettőezerkilenc januárjában, hogy „Nem szeretnék számszerű jóslásokba bocsátkozni.” És bizony nem is volna jó, ha most minden csak a zérusok és az egyesek körül forogna. A gép tesz így, mit mutat is barátom M., csodás masina, Pali ottlapjának kék háttere mint tükör mosolyog vissza a balatonfölvidéki égre, ni, a Nap is kiköszönt. Palikám, megidéztünk e masinával, és máris kedvem lett vitorlát bontani, igaz lehet a hír, hogy hol felbukkansz ott derű támad, és sportérték.

Elismerem, jók e számok által zakatoló gépek, de ne feledjük, hogy nem ez a lényeg. Nem keverhetjük össze a járgányt az uticéllal, a mankóból sem lesz sohasem láb. Lelkiség nélkül kong az ország. Ugyan, ki tagadná ezt a tudást, ugyan, kinek fájhat átélése, kimondása annak, hogy a lélek húrjainak pendülése az egyetlen szimfónia, mely a világnak isteni szépséget kölcsönöz? És ugyan, ki akarná eltagadni, hogy ezek a húrok most oly összhangban szólnak, mint egy karácsonyi kórus édes éjféli fohásza? Hát ugyan milyen gyötrelmes fájdalmat cipel az a szegény ember, aki acsarkodással, áskálódással fújna hamis hangokat ebbe az isteni szózatba, mi most szép hazánk horizontján kerekedett?

Akadnak még – mondja halkan M., s nincsen mit tenni, bólintok egy jó korty után. Ők is mi vagyunk valahol. Mindenkinek van egy rosszabbik énje, kicsi feleségem a megmondhatója, jómagam sem vagyok bűntelen. A nemzetnek is van értetlen-éretlen kitüremkedése. Megértő iránymutatással viseltessünk irántuk! Csak a jó kerekedjék mindég felül, csak erre vigyázzunk, csak erre figyeljenek most! Mert itten van a summája és origója annak, amit úgy hívhatnók, hogy Valódi Élet. Élet, ami emberhez méltó, és Istennek tetsző.

Rózsa mondta oly szépen arról, hogyan borult virágba lelke, mikor a megfelelő tápoldat végigfutott erecskéin. „Láttuk, ahogyan a kislányunk és vőlegénye értékalapra helyezik a párkapcsolatukat, és azt tanácsoltuk nekik, hogy Isten előtt kössenek házasságot. Menyegzőjük szinte misztikus pillanata bennünk is feltámasztotta a mélyen szunnyadó hitet. Ezután esküdtünk meg mi is templomban, a 25. házassági évfordulónkon. Gyermekeink voltak a tanúk. Akkor megéreztem, hazataláltam.”

Elolvassuk újra meg újra e vallomást, barátommal, M.-mel. Nem kell kimondanunk, ugyanarra gondolunk. Egy kívánság, egy profán ima járja át lelkünket: „Jó utat mindenkinek, Jó utat Magyarország, találjon hát mindenki haza!”

S ahogy M. távozik, reményteli szívvel búcsút intek. A lenyugvó napnak hátat fordítok, tarkóm nem perzseli az erőtlen sugár. Keletnek nézek. „Ázsia fele kellene megjeleníteni saját magunkat” – visszhangoznak odabenn Géza bölcs gondolatai. „Ecce homo” suttogom.

Visszatérek immár egyedül a verandára. Mélyet szippantok, érzem a föld, a tó, az ég és a tegnap kihunyt villámok illatát. És csak három szót lüktet a szívem, mit halkan ki is mondok: „Most sikerülni fog!”