Hello, stranegr!

Koczka Tihamér buta viaszfeje gyűlöletet okádott a földalatti tengeralattjáró sötét sarkában és erről eszembe jutott (valami azutáni igeidő, mert nem akkor), hogy magam is voltam már nem túl jó helyzetben, amiben (igen, megint már) ismét feltünt Dzsé, illetve ott sem volt akkor már, csak még, a pékácséban, hogy végül a tattyó, amelyet elloptak (hű melycsoda kispara, tudtam, hogy hol lett volna, geometrikus emlékezet), valami kiborgjezsuita-főtesitanár-sámánbűvész verbális (ezt csak utóbb, gondolom, közben az utcán voltunk) herionkeresésének legyen kitéve. Nehéz persze okoskodni, hogy a remegő tőgybe keveredik egy ilyen dúmszdéj, leépülés előtti utolsó pillanat arc, azok közé az ismeretlen fiatalok közé, akik valami prehipnotikus vicces fárasztással próbálkoznak, de (őén) mégse megengedhető, hogy olyan legyen mondva, hogy "ez ám csikis", mert az elnyomás. Ne is tudjam hány. Ti is tudjátok mi hogyan legális.

Továbblépve ezen pszeudomegrázó, foglmamsincsmitjelentő eseménysoron, s (!) a kakukkoláson (igen, az ilyen lelkemvan-egyenlőségjel kakukkolásokat törlöm), szép is ez a repcsibőgés macskaköves egynyár, itten-ígyen, már csak a gravitációra érzékenyen. Még mindig semmi baj, pedig: Elvitte az ozmózis!

Szóval így fröccsözünk mi(nk) Jíri Stranegrrel, a brazil rozsdamentes konyhakésgyártás spampalínijével, a csehszlovákkal. Érdeklődöm tőle, hogy miként érinti a dolog, azok után, hogyan dolgozza fel érzelmileg. Gondolnátok? Röhögéssel. Megáll az ész, hogy ez milyen jó arc. Persze, mondom, én is vagyok, ami vagyok, de csak így nekünk. Nem a takonynak, vagy az okádéknak (szavacskák, csak, légzéstechnika).

És akkor végre ebben a szintézisben, amelyben (ahol) erre a rég feszítő csehszlovákos kérdésre válasz jött, bekövetkezik a végső szívbörleszk. Labdarúgást végzek. Kipukkan a darázs a mikróban (kösz). Mégse leszek agresszív. Élezz nekem Stranegr. (Kalácsba élesztő?) Jelöljük meg, megjelöljük, megjelöltük. Még több élet.