Haymarket, 1886

„Azért fogunk kormányozni, hogy azt lássák a legutolsó szegletében is Magyarországnak, hogy van bátorságunk szembe menni az igazságtalansággal, [...] a reménytelenséggel, van bátorságunk megváltoztatni a lemondást, és egy nagyszerű országot fogunk teremteni.”
Gyurcsány Ferenc, 2006. május 1.

„Vereséget szenvedtünk, de nem győztek le bennünket, a sok pénz győzte le az igazságot. [...] Nemzeti összefogást ajánlanak, ami azonban azt jelenti, hogy együtt fizettessük meg az emberekkel az ő rossz kormányzásuk árát. Erre nemet mondunk.”
Orbán Viktor, 2006. május 1.

Chicagót négy tucat telepes alapította 1830-ban. Hét év múlva négyezer lakossal lett hivatalosan település. Ígéretes hely lehetett, 1850-re harmincezren lakták, és húsz év múlva, a polgárháború (1861–65) után nem sokkal, tízszer annyian. Igazi boom volt, 1880-ban félmillióan laktak a városban, 1890-ben megvolt az egymillió, ekkor már csak New Yorkban éltek többen. A századfordulót 1 698 575 ember érte itt meg.

A rohamos urbanizáció általános volt Észak-Amerikában. 1900-ban az Egyesült Államok hetvenhatmillió lakosából már harmincmillió volt városi. 1870-ben harmincnyolc százezresnél nagyobb város volt, 1900-ban kétszázötven. Dúlt az ipari forradalom, majd olyan véresen, mint a polgárháború.

Chicago jó helyen, jó időben nőtt ki a földből; korlátlan terjeszkedést engedő hatalmas síkságon, vízi és vasúti közlekedési vonalak csomópontjában, félúton a nyersanyagforrások és a piacok között. Az iparosodó kelet és a mezőgazdasági nyugat között. Kikötők, raktárak, kereskedelmi központok és gyárak, gyárak, gyárak. Lapos, elterpeszkedő város, vonalzóval húzott, unalmas, ronda utcák, sivárság, piszok, zaj, nyomor, bűnözés.

A lakosság háromnegyede volt bevándorló, vagy legfeljebb első generációs amerikai. 1880-ban a félmillió chicagóiból 136 ezren dolgoztak a gyáriparban, 72 ezren a kézműiparban, 63 ezren a kereskedelemben és 41 ezren éltek valamilyen adminisztratív, irodai munkából. A fehérgallérosok háromnegyede volt „bennszülött” amerikai. A kékgallérosok kétharmada volt bevándorló. Amerikai volt a burzsoázia, az értelmiség és a hivatalnokréteg, európai a proletariátus, zömmel német meg ír. Feketék még két százalék se, ázsiaiak nyomokban.

A tőke burjánzott, és a műszaki fejlesztések jóvoltából – egyre kevesebb szakmunka, egyre több csereszabatos betanított munkás – nyomta lefelé a tömegesen bevándorló munkaerő értékét, és az erőszakszervezetek hathatós közreműködésével az árát. A tetejébe 1873-ban krach és pánik söpört végig a világon, a második Kondratyev-ciklus elkezdte a lefelé szánkázást, húsz-huszonöt válságos év következett. Elbocsátások, munkanélküliség, nyomor.

Chicagóban is szar volt proletárnak lenni. A Szocialista Munkáspárt (igen, a chicagói szocialista munkáspárt) 1879-es nyilatkozata statisztikai adatokkal támasztotta alá követeléseit. Eszerint 1878-ban egy átlagos, öttagú, egykeresős munkáscsaládban napi 20 cent jutott megélhetésre fejenként. És legalább 23 centbe került (volna) a létfenntartás. Összehasonlításképpen: az állami árva- és aggmenházakban csak az étkezési költség 66 cent volt per kopf. A börtönökben napi 25 centet evett meg egy-egy fogvatartott.

Természetesen nemcsak az ipari forradalom dúlt, az osztályharc is. Szerveződtek a szakszervezetek, nyüzsögtek a munkásmozgalom aktivistái, egyre-másra alakultak a pártok. Szocialisták, kommunisták, anarchisták. A pezsgést jól mutatja a baloldali sajtó. Az 1870-es, 80-as években Chicagóban vagy harmincezer példányban jelentek meg olyan lapok, mint a Knights of Labor (az azonos nevű szakszervezet lapja), a Socialist, az Anarchist, az Alarm. Német nyelven jelent meg Arbeiter-Zeitung (egyes anarchista csoportok szerint „nicht radikal genug”), a Fackel (Fáklya), a Vorbote (Hírnök), a Volks-Zeitung; dánul és norvégül a Den Nye Tid (Új idő), csehül a Budoucnost (Jövő) és a Lampcka.

A különböző csoportok persze azonkívül, hogy meg kell szüntetni a kizsákmányolást, és a termelőeszközök tulajdonjogát vissza kell adni a népnek, szinte semmiben sem értettek egyet. A radikálisaik különösen nem. Az olyan anarchisták, mint pl. az Arbeiter-Zeitungot szerkesztő August Spies vagy Albert Parsons az Alarmtól, még a szocialista vagy kommunista állam gondolatát is elutasították, hiszen minden hierarchikus hatalom szükségképpen elnyomó.

A harc azonban még elsősorban a nyolcórás munkanapért folyt. Amit Új-Zélandon 1848-ban, Ausztráliában 1868-ban iktattak törvénybe. Nem mindegy, hova születik, vagy hova vándorol ki az ember. 1867-ben a keleti államok munkáskongresszusán, éppen Chicagóban, követelték tele torokból a nyolcórás munkaidőt, de csak Kaliforniában fogadtak el 68-ban egy törvényt, ami nyolc órára korlátozta a közmunkákon dolgozók munkaidejét. És azt sem tartották be. Szaporodtak a gyűlések, a tüntetések, a sztrájkok, a zavargások. 1871-ben húszezren követelték New Yorkban a nyolc órát. 73-tól a gazdasági válság növelte a reménytelenséget és a szakszervezetek, pl. az Amerikai Munkásszövetség (AFL) vagy a Munka Lovagjainak taglétszámát.

1877-ben vasutassztrájk söpört végig az államokon, július 25-én ért Chicagóba. A tömeg vandál volt, a rendőrség, a katonaság, a nemzeti gárda brutális. Halottak estek. A betojt polgárság, Monroe Heath polgármesterrel az élén haladéktalanul hozzálátott az erőszakszervezetek megerősítéséhez. Egy üzletember például két darab tízcsövű Gatling-gépfegyvert (á 1438 dollár) adományozott a városi milíciának.

Volt is mitől betojni. Gatling őrnagy 1861-ben feltalált gépfegyverével szemben ugyanis egy másik új találmány volt a terrorra hajlamos radikálisok kezében. Nobel Alfréd 1867-ben szabadalmaztatta a dinamitot. A dinamit olcsó, könnyű beszerezni, biztonságosan kezelhető és borzalmasan hatékony. Az instant egyenlősítő az anarchista kabátzsebében. Az Alarmban, az Arbeiter-Zeitungban meg a többiben egy rakás cikk jelent a dinamit helyes használatáról meg a csőbombakészítés rejtelmeiről. A fő forrás Johann Most Forradalmi hadtudomány című könyve volt. (Ha betiltják az interneten a bombarecepteket, keressék Johann Mostot az amerikai közkönyvtárakban!)

1886. május elsejére az AFL általános sztrájkot hirdetett a nyolcórás munkanapért. Chicagóban a polgári sajtó az egekig srófolta a rettegést, a több tízezres tömegdemonstráció azonban különösebb incidens nélkül lezajlott, nem úgy, mint pl. Millwaukeeban, ahol kilenc halottja volt a rendőrségi sortűznek. Május elseje szombatra esett. Vasárnap a népek kipihenték magukat. Hétfőn aztán kitört a balhé.

A McCormick mezőgazdasági gépgyárban a szervezett melósok február óta sztrájkoltak. A tulaj, az ifjabb Cyrus McCormick – aki a munkásvezetők beszédeiben a gőgös, kapzsi, korrupt, gonosz és erkölcstelen burzsuj mintapéldája volt – már a vasutassztrájk óta torkig volt a szakszervezetekkel, az meg végképp betett neki, hogy 1885-ben engednie kellett egy öntőmunkássztrájknak. Most bekeményített, kivágta a szervezett melósokat, és nem szakszervezeti tag sztrájktörőkkel üzemelt tovább. A sztrájktörőket rendőrök védték.

Május 3-án délután pár ezer faipari szakszervezetis gyűlésezett egy sarokra a McCormicktól. Éppen August Spies szónokolt németül, amikor azt vette észre, hogy a hallgatóság otthagyja. Átmentek a McCormicktól kijövő sztrájktörőket zrikálni. Kétszáz rendőr érkezett a gyárba visszaszorított sztrájktörők védelmére. Kőzápor fogadta őket. A rendőrök lőttek, két munkás meghalt.

Spies, a felzaklatott szemtanú, az Arbeiter-Zeitung szerkesztőségébe ment, és nekilátott egy másnap esti tiltakozógyűlés szervezésének. Rövidesen Munkások, fegyverbe! feliratú plakátok jelentek meg a városban, és 4-én estére a Haymarket térre hívták a népeket. A gyűlést pocsékul szervezték meg, késve kezdődött, alig tudtak szónokokat keríteni, végül Spies, Parsons és Samuel Fielden beszélt. Pár ezer ember azért összejött, de ahhoz képest, hogy az előző esti véres eseményekről volt szó, nem történt semmi különös. A tömegben ott ácsorgott Carter Harrison polgármester, és feltűnően szivarozott.

Az utolsó szónok még beszélt, mikor a tömeg oszlani kezdett. A polgármester azt tanácsolta Bonfield kapitánynak, küldje haza a közelben készenlétben tartott speciális alakulatot, és maga is hazaballagott. A kapitány e helyett oszlatni kezdte a maradék pár száz főnyi tömeget. Ekkor valaki behajított egy bombát a rendőrök közé. Az egyik repesz fölszakított egy ütőeret Degan rendőr lábában. Degan belehalt a sérülésbe. Borzalmas lövöldözés tört ki. A rendőrök szerint a tüntetők, a tüntetők szerint a rendőrök kezdték. Hatvan rendőr és ismeretlen számú civil sebesült meg, végül nyolc rendőr és négy civil meghalt. Nagyon valószínű, hogy a rendőröket is rendőrök lőtték le.

A merénylőről – vagy provokátorról – máig sem derült ki, hogy ki volt. Viszont az egészet az anarchisták nyakába varrták, és hajtóvadászat indult az anarchista vezetők után. Június 21-én nyolc anarchistát állítottak bíróság elé, Spies, Fielden, Parsons mellett vádlott lett Adolph Fischer, George Engel, Michael Schwab, Louis Lingg és Oscar Neebe. Parsonst nem tudták elkapni, ő a tárgyalás első napján önként föladta magát. Eredetileg Degan rendőr meggyilkolásával vádolták volna őket, a lelőtt rendőrök halálát végképp nem lehetett a nyakukba varrni, de azt sem lehetett bizonyítani, hogy bármi közvetlen közük lenne a bombamerénylethez. A vádat összeesküvésre, majd eszmei felbujtásra változtatták. A szólásszabadság legnagyobb dicsőségére.

A tárgyalásból virtigli koncepciós kirakatper kerekedett, Gary bíró mindent megtett, hogy Grinnell államügyész kedvében járjon. Mellesleg még olyan apróságra is vigyáztak, hogy az esküdtek között ne legyen egyetlen munkás sem. A vádlottak egyébként kihasználták a tárgyalásban rejlő agitprop.-lehetőségeket, Parsons pl. levágott egy nyolcórás beszédet. Lingg volt a legkeményebb: „Megvetem magukat, megvetem a rendjüket, a törvényeiket, az erőszakon alapuló hatalmukat. Akasszanak fel érte!” Fel is akasztották volna, ha a kivégzése előtt nem robbantja fel a saját fejét a cellájába csempészett gyutaccsal.

Neebe, akire a világon semmit sem tudtak rábizonyítani, 15 évet kapott, „at hard labor”, a többi vádlottat kötél általi halálra ítélték. Másodfokon az illinois-i legfelsőbb bíróság az ítéleteket helybenhagyta. Fielden és Schwab kegyelemért folyamodott, az ő ítéletüket Richard Oglesby kormányzó életfogytiglanra változtatta. Spies, Parsons, Fischer és Engel nem volt hajlandó kegyelmet kérni, őket 1887. november 11-én felakasztották. A temetésen természetesen százezrek tüntettek. A Waldheim temetőben 1893-ban avatták fel a „chicagói mártírok” emlékművét. A rendőröknek már 1889-ben emlékművet állítottak. A szobrot többször át kellett helyezni, mert rendszeresen megrongálták, a vietnami háború idején kétszer is felrobbantották.

A haymarketi vérengzés és a justizmord után mindenestre az anarchista mozgalom nem virágzott fel, az amerikai szakszervezeti mozgalomból meg lett, ami lett. Viszont a kivégzés után két évvel, 1889-ben, Párizsban, a II. Internacionálé alakuló kongresszusa a május 4-i vérengzés emléknapjává nyilvánította május elsejét, így lett az „a munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepe”. Sör, virsli, majális. Ujjé, a ligetben.