Árpád
-3 °C
4 °C
Index - In English In English Eng

Jövő idő V. – Seholsincs ország

2009.07.08. 18:10

Régi, de nagyon találó mondás: „Ha nem tudjuk, hová akarunk eljutni, mindegy, hogy milyen úton indulunk el!”

Sajnos, a rendszerváltás óta nem készült Magyarországon olyan átfogó gazdasági és társadalmi stratégia, amely koherens rendszerként kezelte volna az állami közfeladatok minden egyes területét, épített volna az adottságainkra, és figyelembe vette volna a lehetőségeinket. Az a kevés kísérlet, ami történt, sokkal inkább tekinthető a vágyálmok gyűjteményének, a választók lelkesítésére alkalmas üzenetnek, mint végrehajtható stratégiának.

Alapvetően a jelenlegi politikai rendszer hibás ösztönzési mechanizmusai (részletesebben: Jövő idő V/IV. – A parazita demokráciák végnapjai). a felelősek azért, hogy a politikusok nyilvánosan nem is vetnek fel érdemi stratégiai kérdéseket, megmaradnak a népjólét ígérgetésének felelőtlen és felszínes dogmáinál. Amíg a rendszer finanszírozható, a választók is élvezik az állam által biztosított gondoskodás előnyeit. A közkiadások finanszírozásának problémái miatt viszont – főleg azoknál, akikre többletterhek rakódnak, illetve a lecsúszó rétegeknél – egyre határozottabban merül fel egy átfogó gazdasági, társadalmi stratégiai felülvizsgálat igénye.

A nagy világgazdasági válság az utolsó csepp a pohárban. Tovább nem halogatható, hogy a nyugati civilizáció demokratikus kapitalista országai – köztük Magyarország – érdemben szembenézzenek strukturális problémáikkal. Egyre szélesebb választói réteg elégedetlen a fennálló gazdasági és társadalmi rendszer működési mechanizmusaival. Ma még csak protesztszavazatokat adnak le, de ha a hatalmi rendszer ellenáll saját maga megreformálásának, beláthatatlan, kezelhetetlen folyamatok indulhatnak be.

Előbb termeljünk, aztán osztogassunk

A nyitott gazdaságokban az állami újraelosztás mechanizmusával nem lehet a választók anyagi elégedettségéről gondoskodni, mert ez túl nagy adókat eredményez. Lehet nemzeti gazdasági szabályokat kitalálni, átmenetileg túl lehet adóztatni a nemzeti vállalatokat, de a fogyasztók nemzeti érzelmektől függetlenül választanak a termékek között. A belső határok nélküli Európában a versenytársakhoz képest túladóztatott termelők drágább termékei pillanatok alatt kiszorulnak a polcokról (lásd magyar húsipar). Az igazi tartalékok az adóbevételek felhasználásának hatékonyságában, a kiadási oldal megtakarításaiban rejlenek.

Végezzünk el egy gondolatkísérletet! Tételezzük fel, hogy „Seholsincs” ország kormánya és kormányzó pártja(i) arra a váratlan következtetésre jutnak, hogy nem a népjólét biztosítása az elsődleges feladatuk, hanem az alábbi alapelvek szerint kívánják újraszervezni országuk működését:

  1. hatékony közfeladatellátás,
  2. az adófizetői kör szélesítése,
  3. a vállalkozások nemzetközi versenyképességének javítása a közterhek csökkentéséval,
  4. az állampolgári koldulás visszaszorítása.

Ha ezek a célok megvalósulnak, következményként jólétet fognak eredményezni! Télen egy hideg házba sem a meleget hordjuk be, hanem kiépítünk egy fűtési rendszert, ami ha jól működik, annyi meleget ad, hogy a végén – ha akarjuk – még túl is fűthetjük vele a házunkat.

Mi, magyarok nagyon kreatív nép vagyunk. Főleg abban, hogy megmagyarázzuk, miért nincs a munkánknak látható eredménye, sőt az állam még azt is meg tudja magyarázni, hogy miért nem is szükségszerű, hogy legyen. Van itt minden: sokat dolgoztunk – de hát a körülmények, meg a területi különbségek csökkentése fontosabb, meg a népességmegtartás kiemelt szempont, meg a társadalmi különbségeket mérsékelni kell, meg esélyt kell adni mindenkinek, stb. Pedig a minisztériumok, az állam által finanszírozott intézmények bejárata fölé egyetlen jelmondatot kellene kötelező jelleggel kiírni: „ Az eredményeket nem kell megmagyarázni, a kudarcra pedig nincs magyarázat!”

Kisebb állam, kevesebb állami feladat

Seholsincs országban megpróbálják jelentősen csökkenteni az állam által szabályozott feladatok körét (jelenleg Magyarországon az állami feladatok katasztere kb. 2700 tételt tartalmaz). A kevesebb megmaradó feladatot is egyszerűbb ügymenettel kívánják ellátni. Ennek következtében jelentősen csökken a közszolgák száma, ami olcsóbb államot eredményez.

Az állam hátrébb lép az élet sok területén, de erősíti a pozícióját a pénzügyi felügyeletben és az áruk szabad áramlásának kontrolljában. Tiszteletben tartva nemzetközi kötelezettségeit, mindent megtesz azért, hogy a nemzeti piacon helyzetbe hozza a hazai vállalkozásokat.

Seholsincs ország megpróbálja az állami újraelosztást minimalizálni, nem akar bölcsebb döntéseket hozni azoknál, akik megtermelik a jövedelmeket.

Az adóbevételek felhasználási hatékonyságának javításában, a kiadások mérsékléséban Magyarországnak szerencsére hatalmas tartalékai vannak! Sokan egyenesen már azt vetik fel, hogy a következő kormánynak a feleslegesség vélelmezésével „fehér lapos” („tabula rasa”) kormányzást kellene megvalósítania. Minden miniszter kap egy fehér lapot. Ha meg tudja indokolni, hogy a szakterületének jogszabályi előírásai, minisztériumának egyes irányítási tevékenységei, háttérintézményei miért szükségesek, akkor azt felírhatja a fehér lapra. Az összes többi jogszabályi előírás, „ügymenet-bonyolítói” tevékenység, társadalmilag hasznos output nélküli háttérintézmény megszüntetendő!

A hazai vállalkozások adminisztrációs terhei jelenleg a huszonöt EU-tagország átlagának mintegy százhatvan százalékát teszik ki (a GDP 4,5-6,7 százaléka az EU-huszonötök 3,5 százalékával szemben), holott az Európai Bizottság 2012-ig még ennek a tagországi átlagnak is a huszonöt százalékos csökkentését írja elő.

Tiszteletet a törvénynek, rendet és közbiztonságot

Véleményem szerint a legfőbb társadalmi érték az egyénnek biztosított szabadság, a legalapvetőbb társadalmi cél pedig lehetőséget biztosítani az egyén képességeinek kibontakoztatására.

A szabadság biztosításának előfeltétele hatékony törvények meghozatala és azok következetes betartatása. Azok a törvények hatékonyak, amelyek a legkevesebb rendelkezéssel és a legegyszerűbben képesek a kitűzött célt elérni. A törvények mint képletes határjelző cölöpök által meghatározott keretekenben aztán az egyén bármit szabadon megtehet.

A törvénytisztelet erősítésére az állam tehet a legtöbbet, illetve az állam képviselői. Van is min javítani! Magyarország ma olyan hely, ahol a vállalkozásoknak, az állampolgároknak azért kell a hatalom képviselőinek udvarolniuk, hogy megkaphassák azt, ami jár nekik. A juttatások, támogatások, EU-s források, adó-visszatérítések területén mindennapos ez a helyzet. De számtalan egyéb példát is fel lehet sorolni az állam inkorrektségére: szigorú eljárási határidők vonatkoznak a kérelmezőkre, de nincsenek jogvesztő határidők a hatóságok számára, ha esetleg mégis, akkor nincs következménye a be nem tartásuknak (tessék csak megpróbálni pl. egy építési engedélyt beszerezni), egy vagyonosodási vizsgálatban számlát kérnek az adózótól, miközben az országgyűlési képviselők számla nélkül veszik fel a költségtérítést, stb.

Általános gyakorlattá vált a „gerillatörvénykezés”. Olyan törvényalkotás, amelynek egyetlen célja, hogy egy esetleges választási vereség után gondot okozzon az ellenfélnek. Ez azt üzeni a polgároknak, hogy maguk a törvényhozók sem tisztelik a törvényeket! A társadalmi szintű rendcsinálást azzal kell kezdeni, hogy maga az állam példát mutat korrektségből és törvénytiszteletből!

A törvények betartatása külön probléma. Minél nagyobb szabadságot ad egy társadalom a tagjainak, annál szigorúbban kell fellépnie a szabályok ellen vétőkkel szemben. Az USA-ban – a szabadság bölcsőjében – ezt felismerve a 90-es évek közepén a legtöbb államban bevezették a „három dobásod van, aztán kimaradsz a játékból” szabályozást („three strikes and you’re out”). A törvény értelmében az állampolgár három bűncselekmény elkövetése után automatikusan életfogytiglant kap. A törvény hatálya alá sorolt bűncselekmények a gyilkosság, a rablás, bármilyen bűncselekmény, amihez fegyvert használtak, a szexuális erőszak és azok a betörések, amelyek személy elleni erőszakkal jártak.

A „három dobásod van”-törvény bevezetése után a legnépesebb Kalifornia államban tizennégy év alatt a felére esett vissza a bűnesetek száma, miközben a népesség ötven százalékkal növekedett (a törvény bevezetése előtti tíz évben a bűnözés nőtt). Ez Kalifornia állam történetének legnagyobb közbiztonságiállapot-javulása.

A bűnügyi statisztikai adatok nagyon impozánsak, bár a törvénynek vannak árnyoldalai is. Az állami börtönök átmenetileg túlzsúfolttá váltak (mára a helyzet nemcsak normalizálódott, még javult is), a harmadik dobást elkövető bűnözők különösen erőszakosak a rendőrökkel, amikor elfogják őket. Sokan rasszista törvénynek tartják, mert a társadalmi arányukhoz képest sokkal több afroamerikait ítéltek el. A törvény tanulsága, hogy sajnos a szabadságjogok biztosítása börtönök építésével kezdődik.

A Fidesz egyébként 2009 elején ellenzéki pozícióból már kísérletet tett a Three Strikes Law magyarítására („három csapás”), de a parlamenten nem sikerült keresztül vinnie. A javaslat újszerűségén túl a két legfontosabb kifogás az volt, hogy korlátozza a bírói önállóságot, illetve hogy Amerikában a büntetés kiszabása elsősorban tettarányos, míg nálunk inkább személyre szabott, ezért a javaslat nehezen illeszthető be a hazai jogrendbe.

Az individuális büntetés célja az, hogy esélyt adjon az elkövetőnek a későbbi normális életre, és ezzel visszaszorítsa a bűnözést. Nem vitatva az elméleti felvetés fontosságát, azért ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a bűncselekmények száma Magyarországon – az árnyaltabb ítélkezés ellenére – típustól függően vagy stagnál (pl. a személy elleni bűncselekmények), vagy enyhén emelkedik (pl. a betörésese lopások), míg a Three Strikes Law Amerikában látványos javulást eredményezett. Hasonlót, mint amilyet a közlekedési szabálysértéseknél a bírságok drasztikus emelésével itthon sikerült elérni.

Az adófizetési képesség fejlesztésére szigorúan meg kell védeni a termelőeszközöket. Ezzel is támogatni kell azokat, akik nem az államon kívánnak élősködni. A termelési-megélhetési célt szolgáló vagyontárgyak elleni bűncselekmények társadalmi veszélyességét súlyosabb ítéletekkel kell kifejezésre juttatni. Mégiscsak nonszensz, hogy bizonyos régiókban ezért nem folytat a lakosság mezőgazdasági termelést, mert nem tudja a terményét megvédeni!

A megélhetési típusú bűnözésnél az „életvitel” jelleget nem enyhítő, hanem súlyosbító körülményként kellene kezelni. Súlyosbítóként, mert az elkövető nem a közösségi szabályok szerint elfogadott módon kíván boldogulni, hanem a társadalmi normák áthágásával.

Leszokás a koldultatásról

A koldulás (az államtól való adományszerzés) Magyarországon jelenleg össznépi játék. Koldulunk az államtól szociális segélyt; támogatást, hogy ne kelljen a gázért világpiaci árat fizetni; ha a gáton túl épített házunkat elviszi a víz; ha ismét nem kötöttünk a terményünkre biztosítást, és elveri a jég, jövedelemkiegészítést az egyébként életképtelen gazdasági tevékenységünkhöz; stb.

Az állam pedig ad, és ezzel életben tartja a koldulás rendszerét. Hiszen nem az a felelős a koldulásért aki kér, hanem az, aki ad!

A Galápagos-szigeteken felelősségre vonják a természetvédelmi őrök azt a turistát, aki a száraz évszakban vizet ad a kolduló gezerigóknak, mert lerontja a madár életben maradási esélyeit. A Lonely Planet útikönyvek külön fejezetben hívják fel a világ szegény térségeibe utazók figyelmét, hogy soha semmit ne adjanak a koldusoknak, mert pont az adománnyal taszítják koldussorba a helyieket, hiszen restté válva leszoknak arról, hogy önmagukról gondoskodjanak.

A társadalmasított koldulás nemcsak szánalmas szokás, de egyúttal arra kondicionálja a gazdasági élet szereplőit, hogy a piaci sikerek helyett inkább a közös kasszába való belenyúlkálásban jeleskedjenek. Megváltoztatja a piaci erőviszonyokat, életben tart piacilag gyenge vállalkozásokat, és elveszi az életképesebbek kedvét attól, hogy iparkodjanak. A végén mindenki a közösből kapott adományokból szeretne élni, csak akkor hogy fog oda a pénz bekerülni?

Az államnak természetesen kötelessége gondoskodni a rászorulókról, mert ez a közösség jól felfogott érdeke (ne legyen lázongás, ne szaporodjanak fel a népbetegségek, a nehéz helyzeten átesve újra adót fizethessen az állampolgár, stb.). De nem adománnyal, hanem befektetéssel, kölcsönnel, esetleg fizetséggel. Van szociális segély közmunkáért vagy a segélyezett ingatlanára terhelve. Újjáépítjük az árvíz elvitte házat, de rajta marad a jelzálogteher. Kaphat a gazda kárenyhítést, de majd a következő jobb években vissza kell fizetnie.

Az állam ezzel a magatartással arra ösztönözné minden polgárát, hogy váljon felnőtté, vállaljon felelősséget döntéseiért, tetteiért. Azt a szemléletet erősítené, hogy az államon élősködni kényelmetlen dolog. Nem az a verseny győztese, aki jól le tudta húzni az államot, hanem aki el tudta kerülni, hogy állami segítségre szoruljon.

Az időskori jólét alapja a család

Emberősünk állítólag valamikor 1,5 millió évvel mászott le a fáról. Az emberiség törzsfejlődése során az idős emberekről való gondoskodás feladata mindig a családé volt, kivéve korunkat (a II. világháború utáni időszakot), amikor általánossá vált az állami gyámkodással szervezett nyugdíjrendszer. Jelenleg az állam próbál meg gondoskodni az idős emberekről, ami a legnehezebben finanszírozható közösségi feladattá vált. A hazai nyugellátás finanszírozása például a költségvetés legjelentősebb tétele, annak már több mint harminc százalékát teszi ki.

Azon túlmenően, hogy a nyugdíjasok szavazataival választást lehet nyerni, miért is állami feladat az időskori jólét biztosítása? A világban egyre erősödnek azok a vélemények, amelyek szerint az állami nyugdíjrendszer történelmi zsákutca, és a teljes rendszer felszámolását vetítik előre.

Az biztos, hogy a nagy világgazdasági válság felszínre hozza és felerősíti az államilag szervezett nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságának finanszírozási problémáit. Egyre kevesebb aktív munkavállaló próbál meg nyugodt öregkort biztosítani – a várható élettartam örvendetes növekedése miatt – egyre több nyugdíjasnak. Ez csak a járulékterhek (adóterhek) növelésével, a nemzetközi versenyképesség feláldozása árán volna lehetséges, és még ebben az esetben is csak ideig-óráig.

Sajnos, az állami nyugdíjrendszertől nem várható el több, mint hogy egy társadalmi létminimumnak megfelelő nyugdíjat biztosít minden idős embernek – felosztó-kirovó rendszerben. Függetlenül attól, hogy mennyi volt az egyén jövedelme aktív korában, a közösségtől szerény, de biztos megélhetést biztosító nyugdíjra számíthat. Akinek ez nem elegendő, az két dolgot tehet: vagy szerető és népes családdal veszi körül magát, vagy előtakarékossági formában – valamely tőkealapú megtakarítási konstrukciót kihasználva – gondoskodik időskori jólétéről.

Ha az állampolgár történetesen úgy dönt, hogy semelyik formát sem szándékozik igénybe venni (nincs nyugdíjjogosultságot biztosító jövedelme, nincs családja, nincsenek megtakarításai), akkor döntését a társadalomnak tiszteletben kell tartania, és idős korában hagynia kell őt nyomorogni.

Az államilag szervezett nyugdíjrendszer a társadalom alapvető építőkövére, a családra is rossz hatással van. Legyengíti az egyes generációk egymásra utaltságát, és hozzájárul a családi kapcsolatok felszínessé válásához. Alapvetően alakulna át társadalmi szolidaritásról alkotott képünk is, ha a fiatalabb generációk újra központi szerepet kapnának saját szüleik, nagyszüleik időskori eltartásában.

Az állami gondoskodás intézményrendszere

Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak eredetileg az volt a küldetése, hogy egészségügyi szolgáltatásokat vásároljon a biztosítottaknak a különböző egészségügyi szolgáltatóintézményektől. Nem az, hogy kórházakat finanszírozzon, nem az, hogy hatósági feladatokat lásson el, és nem az, hogy minden állampolgárnak biztosítsa a betegségéből való kigyógyulás lehetőségét.

Az OEP elvileg az ország legnagyobb biztosítóintézménye, és csak annyiban különbözik más (üzleti) biztosítóktól, hogy törvényi kötelezettség a tagjává válni. Az OEP-nek azt kellene vizsgálnia, hogy miként tudja a tagjai által befizetett pénzből a lehető legnagyobb egészségnyereséget biztosító szolgáltatáscsomagot megvásárolni. Az egészségnyereséget természetesen a tagok összességének – és nem az egyénnek – a szintjén kell értelmezni.

A nyugdíjakat sem az állam folyósítja, hanem az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, amely egy szolidaritási rendszer keretében – szintén jogszabály által előírt kötelező tagság mellett – az aktív keresők befizetéseiből nyugellátást biztosít az arra jogosultaknak.

Elvileg az OEP és az ONYF is önálló intézmény, amelyek addig nyújtózkodhatnának, ameddig a forrásaik érnek. Ha az OEP-nek kevés a bevétele, kevesebb szolgáltatást vásárol. Ha kevés az aktív keresők befizetése, az ONYF csak kevesebb nyugdíjat tud fizetni.

A valóság azonban már több évtizede teljesen más. Mind az egészségügyi ellátás, mind a nyugellátás a politikai harc fontos területévé lett, ezért az OEP és az ONYF elvesztette az önálló szakmai döntések meghozatalának jogát, és az állami intézményrendszer részévé váltak. A rendszerváltás utáni években először bekerültek a költségvetés kiadási tételei közé (jelenleg a két ellátórendszer a büdzsé ötven százalékát teszi ki), később a járulékbevételek behajtása is közvetlenül az állam (konkrétan: az APEH) feladatává vált.

Az országgyűlés törvények sorával korlátozza az OEP és az ONYF önálló működését, illetve húzza magára a korábban öngondoskodással biztosított szolgáltatások finanszírozásának felelősségét. A politikusok valószínűleg nem is foglalkoznak vele, amikor tizenharmadik és tizennegyedik havi nyugdíjat ígérgetnek, hogy egy kockázatközösségen alapuló, valamikor – a kötelező tagság mellett – öngondoskodást megvalósító, önálló intézményrendszer belső ügyeibe avatkoznak bele.

Pedig mennyivel könnyebb lenne a kormány helyzete, ha az egészségbiztosítás és nyugdíjbiztosítás az eredeti helyére kerülne! Amíg és amilyen mértékben van bevétel: van szolgáltatás is, azon felül pedig nem lehet költeni.

Oktatás: befektetés a jövőbe

Az oktatást a közbeszédben mint társadalmilag nagy költséget okozó tevékenység jelenik meg, noha ez nagy tévedés. Az oktatás és nevelés egy országnak nem költség, hanem az egyik legfontosabb befektetés a jövőbe. Az oktatás révén biztosíthatóak a jövőbeni adófizetők és a majdani adóbevételek. Ha hatékony az oktatás versenyképesek lesznek a jövőbeni munkavállalók a nemzetközi versenyben, és ez – persze még sok egyéb tényező teljesülése mellett – üzleti sikerekben fog megnyilvánulni. Az üzleti sikert pedig jól meg lehet majd adóztatni.

A jelenleg döntéshozói pozícióban lévő generáció az oktatáson keresztül tehet a legtöbbet a jövőbeni nyugodt életéért. A mai nyugdíjasoknak is lehetne sokkal jobb életük, ha annak idején több gyereket csináltak volna, és megtanították volna őket üzletileg sikeresnek lenni. Akkor ma nem két és fél millió aktív munkavállaló próbálna meg tízmillió embert eltartani egy túladóztatott gazdaságban.

Az oktatás: befektetés a jövőbe. Egy befektetés hatékonyságát nem az méri, hogy mennyi pénzt költünk el, hanem az, hogy eléri-e a célját? Rendelkeznek-e az oktatási rendszerből kikerülő végzősök nemzetközi szinten versenyképes tudással? Ha igen, lehet csökkenteni a ráfordításokat, ha nem, fokozni kell a befektetés összegét. Egy vállalkozó is hasonló elvek szerint hozza meg a cége beruházásaival kapcsolatos döntéseit. Természetesen folyamatosan odafigyelve, hogy az alkalmazott technológia, struktúra a versenytársakéval összemérhető, esetleg annál még hatékonyabb legyen.

A hazai oktatási rendszer teljesítménye nemzetközi szinten jelenleg nem elég versenyképes. A tizenöt éves diákok csalódást keltően szerepelnek a nemzetközi PISA-teszteken, az európai egyetemek rangsorában nincs hazai intézmény az első százötvenben. Mit is várunk az oktatási intézményektől, amikor a társadalom szempontjából legfontosabb befektetési tevékenységet az anyagilag legkevésbé megbecsült szakmák egyikét folytató pedagógusok végzik? Ez nonszensz! Mégis, kinek jutna eszébe a paksi atomerőmű irányítását minimálbértért dolgoztatott mérnökökre bízni? Pedig a pedagógusok munkája sokkal felelősségteljesebb!

Az oktatás intézményrendszere nagyon összetett. Lehetetlen országosan egységes működési modelleket ráerőltetni az egyes térségekre, intézményekre. Sokkal inkább az outputot kellene minősíteni. Ahol jó a teljesítmény (PISA-teszt, érettségi eredmények, felvételi adatok, nyelvvizsgák, tanulmányi versenyek stb.), növelni kell az erőforrásokat, a finanszírozást, ahol gyenge a teljesítmény, ott sajnos csökkenteni kell.

Természetesen az iskolák fontos szerepet játszanak egy földrajzi régió, kistérség „élhetősége” szempontjából. De ha a jól végzett munka, az iparkodás nincs jutalmazva, sohasem fog a rendszer jobb színvonalon működni. A népességmegtartás helyi érdekei nem lehetnek fontosabbak, mint az oktatási rendszer hatékonysága, a jövő generációk versenyképessége!

A korrupció elleni harc

A hatékonyságot alapértéknek tekintő társadalomban a játékszabályoknak olyannak kell lenniük, hogy jutalmazzák, ha valaki iparkodik, tesz a saját sorsának jobbítása érdekében, és büntetés, szégyen legyen a jutalma annak, aki a közösségen élősködve, kiskapukon át akar a többiek fölé kerekedni.

A gazdasági életben ehhez kiszámítható szabályozásra, átlátható és közérthető törvényalkotásra, de legfőképpen a korrupció visszaszorítására van szükség.

A korrupció nemcsak az elpocsékolt erőforrásokkal okozz kárt, hanem azzal is, hogy elveszi a vállalkozások abba vetett hitét, hogy a piacon üzleti tehetséggel is lehet boldogulni. Hiszen aki jó kapcsolatokkal rendelkezve zsíros állami vagy önkormányzati megrendeléseket tud szerezni, az gyorsabban gyarapodik, kockázatmentesebb üzletmenetet tud kialakítani. Kockázatmentesebbet, mert – bár a világon mindenhol van a korrupció – a nyugati demokratikus kapitalista országokhoz képest Magyarországon szinte soha semmi sem derül ki, senki sem bukik meg, nincs a korrupciónak a nyilvánosság elé tárt következménye.

Erős a gyanú, hogy az a kevés ügy, amin a sajtó rágódik, valamiféle politikai leszámolás, háttéralku következménye, egyébként a politikai elit e tekintetben összetartó – vélhetően a pártfinanszírozás feneketlen zsákjának soha meg nem szűnő pénzigénye miatt. Pedig a korrupciós mechanizmus, a kifizetések rendszere, a mértékek, az ütemezés gyakorlatilag közismert az üzleti körökben (lásd a Transparency International Magyarország tanulmányait). Mégsincs meg a szándék konkrét ügyek felderítésére. A legszomorúbb az, hogy a korrupciógyanús esetek mintegy harmada azokhoz az állami szervekhez kötődik, amelyeknek hivatalból üldözniük kellene a korrupciót.

Örvendetes változás viszont, hogy fokozatosan döntéshozói pozícióba kerül az üzleti életben egy olyan generáció, amelyik már a rendszerváltás utáni években szocializálódott, és képes piaci viszonyok közt is eredményes tevékenységet végezni. Az ő részükről egyre erősebb az igény a versenytorzító korrupciós mechanizmusok felszámolására. Talán ahogy ez a generáció véleményformálói helyzetbe kerül, képes lesz kialakítani egy olyan politikai képviseletet, amely komolyan veszi a korrupció elleni harcot, és kész azt hatékonyan visszaszorítani.

Zárszó

Írásommal fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a korszak, amelyben élünk, sorsfordító változásokhoz érkezett. Világunk már sohasem lesz olyan, mint amilyen a nagy világgazdasági válság előtt volt. Azok az országok, amelyek felismerik ezt, és képesek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, akár megerősödve, nyertesként kerülhetnek ki a válságból.

Magyarország ebben a tekintetben bizonyos értelemben szerencsés helyzetben van. Itthon a gazdasági válság nem 2007-2008-ban jelent meg, hanem a „jóléti rendszerváltással”. A hazai vállalkozások már évek óta válságmenedzseléssel kénytelenek foglalkozni. Küzdenek a magas adókkal, a nemzetközi versenyképesség csökkenésével, a stagnáló kereslettel. Az ország pénzügyi helyzete annyira rossz, hogy esélye sincs halogatni az államszervezési problémákkal való szembenézést.

Talán ezúttal nem „követő” stratégiára kényszerülünk, hanem képesek leszünk „folyamatvezető” stratégiát megvalósítani.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani Glattfelder Bélának, Dr. Stumpf Istvánnak és Dr. Uzsoky Ágnesnek, hogy a velük folytatott beszélgetések és levelezés során lehetőségem volt a Jövő idő elemzéssorozatban leírt gondolatokat alakítani, fejleszteni, illetve lektori tevékenységükért, amivel segítették az egyes részek végleges szövegének pontosítását.

A szerző közgazdász, a Budapesti Kommunikációs
és Üzleti Főiskola Stratégiai Igazgatója.