Bulcsú
11 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Agyontaposott gyerekek a filmszemlén

2010.02.12. 13:49

Nem akarok összehasonlító dolgozatot írni, de járatom az agyam a látottakon, és egyre csak azt érzem, van itt valami közös nagy furaság, amelyet a legtöbb idei film kóstolgat. Azért írom ezt a hülye szót, mert nem látok ebben semmi tudatosat, a filmkészítők nem hirdettek semmilyen mozgalmat, nagyon is elszigetelt élet folyik manapság a szakmában. A filmrendező beszélget az íróval (ha éppen nem önmaga az), a producerrel, az öreg mesterével (ha van neki ilyen), és itt a kör be is zárul. Ezért érdekes tehát találni valami összefüggést az egyes munkák között, amelyből feltárulhat: mi a franc nyomasztja mostanában az érzékenyebb művészeket. Azt hiszem, találtam egy legkisebb közös többszöröst, és ez az agyontaposott gyerekek kérdésköre. Ezt kóstolgatják az alábbi filmek:

Oda az igazság
Inkubátor
Köntörfalak
Szélcsend
Bibliotheque Pascal
Vespa
Team Building
Czukor Show
Látogatás
A sírásó

Képletesen mindegyik műben agyontapossák a gyerekeket. Lehet kicsiny hároméves, lehet tízéveske, netán embrió, és lehet soha fel nem nőtt negyvenes, vagy akár nyugdíj előtt vergődő öreg szaki. A filmrendezők, mint afféle szeizmográfok, különös társadalmi rezgést érzékelnek, valami nagy bajt, kataklizma előtti földmorgást, csak éppen nem tudják még nevén nevezni a gyermeket (hogy stílusban maradjunk). Mert didaktikusan egyik film sem vonja le a konzekvenciát: a társadalom el van baszva, gyereket nemzeni tudunk, de felnevelni nem, aggódunk értük, de megvédeni őket képtelenek vagyunk, és ami a legsúlyosabb, rettegünk tőlük, mert tudjuk, nem fognak eltartani bennünket, ha felnőnek, megyünk csoportosan a Taigetoszra. Szóval ez a tanulság egyik filmben sincs a szánkba rágva, ami egyrészt jó, másrészt kicsit rossz, mert így az alkotók olyanok, mint a tudósok gondterhelt nyökögése a nagy felfedezés előtt: érzik, érzik, hogy valami fontosnak kellene itt lennie, csak maguk sem tudják még, hogy minek is. Persze attól még nem lennénk odébb, ha minden alkotó világosan látná, és ordítaná: elszakadunk menthetetlenül a gyermekeinktől!!! Ettől még a világ olyan, amilyen, és marad is, sajnos, mert a folyamatokat nem a filmek irányítják, azok legfeljebb kulloghatnak feháborodottan vagy rezignáltan a valóság után.

Jancsónál Mátyás király utódlási kálváriáját látjuk, az apa képtelen érvényt szerezni akaratának, Jánoska nem kell királynak, a régi hatalom kimúlik, hajdani dicsőségük a kutyát sem érdekli. Megy a harc a pozicióért, és aki útban van, az elvész. Az Inkubátorban amerikás magyar gyerekek őrzik a lángot. Cserkészkednek, előadják az István, a királyt, felnőnek, asszimilálódnak. Őket a történelem tapossa agyon, bár erőfeszítéseik tiszteletre méltóak, gyökereik felszívódnak az évtizedek során. A Köntörfalaban egy tisztességes asszony halálával fájdalmas titkot hagy szeretett férjére: mivel nem lehettek gyerekeik, más férfitől esett teherbe. Az ikrekre hárul majd az összekuszált szálak kibogozása, a felfeslő hazugság súlya.

Sas Tamás Szélcsendjében a szülők csak egymásra figyelnek. A gyermekek szeretethiányban szenvednek, testvérként egymás ádáz ellenségeivé válnak. A Biblioteque Pascalban tetőpontra hág a gyermekprostitúció, vérben tobzódnak az infantilizmusukban megrekedt kizsámányolók. Anya és gyermeke csodálatosan összetartoznak, szinte közös agyuk van, ám megtartani mégsem képesek egymást. A Vespában egy cigány kisfiú reménytelen kűzdelmét látjuk: apját sem leli, a vigaszt jelentő nyereménymotort sem sikerül megszereznie.

A Team Buildingben a multi játssza a gondoskodó-nevelő szerepét. Kölykeit össze kéne szoktatni, hogy a család jobban működjön. A módszerek könyörtelenek, itt még a nyugdíjérett gyermeket is porig alázzák. A család persze hazug és képmutató, ha kell, az összes gyermekét egy tollvonással szélnek ereszti. A látogatás perverz gyermekgyilkosról szól, hogy mi késztette ily mértékű torzulásra, már meg sem tudhatjuk, a mesékben is vannak szörnyek, itt is kifogtunk egyet. Nincs mindig happy end.

Ám a legfájdalmasabb dráma a Czukor Show-ban tárul elénk. Anyát verő tehetetlen gyermeket, gyermekét a halálba magával rántó tébolyult anyát egyaránt látunk. A pisztoly az orrunk elött tarol, ám a felelősök csak a saját primér érdekeik mentén érzékelik a tragédiát. Na és A sírásó? Ez is egy mese, mint a többi, fájdalmas és szép horromese: valahol a középkorban az óperencián túl egy sírásó túl korán érkezik. Szeretné az embereket összebékíteni a halállal, hogy az életnek örüljenek, az elmúlást pedig, mint egy gyönyörű ciklus végét, nemes örök pihenésként fogadják. Ám jön a pestis, amelyben minden emberi kötelék pánikszerűen szakad. Ahol beteg gyerek jajdul fel, ott a szülők saját csizmáik alá vetik fertőzött fiaikat. A sírásó nem tehet mást, csalódottan hagyja el a falut, amelynek megszépítésén hiába dolgozott.

Ez tehát az idei termés java. Vannak jó filmek, vannak rosszak is. De ez végső soron mindegy. Mert valahol itt nagyon nagy gáz van, mindenhonnan szivárog. És a lyukakat még a nagyon jó filmek sem tapasztják be. Legfeljebb pillanatnyi friss levegőhöz juttatnak.

(a szerző filmrendező és producer)