Sámuel, Hajna
18 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Félidőben, előretekintve

2010.05.07. 07:25

A Magyar Köztársaság Alkotmányára tett esküm arra kötelez, hogy hat éven keresztül, kormányzati ciklusokon átívelően vezessem az ország pénzügyi stabilitása szempontjából kulcsfontosságú nemzeti intézményünket, a független Magyar Nemzeti Bankot. Mandátumom első felét jórészt kitöltötte annak megoldása, hogy a jegybank a rendelkezésére álló eszközökkel ellensúlyozza és tompítsa a globális pénzügyi turbulenciák hatására akuttá váló hazai válság súlyos, mindannyiunkat érintő következményeit. Az általam vezetett intézmény – és ezt a magyar gazdaságot finanszírozó nemzetközi piacok jelzései is visszaigazolják – ezt a feladatot sikeresen teljesítette.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem tartom szükségesnek a mérlegkészítést és a válság tanulságainak levonását. Éppen ezért cikkemben részletesen vizsgálom a válság mibenlétét, okait, és értékelem a válságkezelés folyamatát. Kiemelten foglalkozom a jegybank elsődleges céljának, az árstabilitás elérésének korlátaival és azzal a történelmi eséllyel, hogy az inflációs célkövetés rendszerének bevezetése óta szinte először került elérhető közelségbe az inflációs cél teljesítése.

Önmagában azonban az alacsony infláció és a többi, az euróbevezetés feltételéül szolgáló konvergenciakritérium teljesítése még nem képes biztosítani azt, hogy hazánk valóban kihasználja a közös európai pénz – a válság által még nyilvánvalóbbá tett – előnyeit. A sikeres euróbevezetés záloga éppen ezért a fenntarthatóság, a gazdasági stabilitás, amelyet az árstabilitás és a fiskális fegyelem területén elért kézzelfogható eredményekre támaszkodva érhetünk el.  A jegybank, ahogy eddig is, ennek érdekében végzi a jövőben is feladatait. Ez a jövő ugyanakkor véleményem szerint elképzelhetetlen anélkül, hogy a jegybank feladatairól, küldetéséről mindannyian azonos módon, az Alkotmány és a jegybanktörvény szellemében gondolkodjunk.

Mivel lassacskán kilábalunk a pénzügyi válság akut szakaszából, érdemes számvetést készíteni, miért jutottunk ide, mit tanultunk, és milyen teendőink vannak a jövőre nézve. Bár tisztem elsősorban a monetáris politika és a jegybank tevékenységének értékelése, tekintettel arra, hogy a gazdaságpolitika más területei döntő módon befolyásolják a monetáris politika vitelét és eredményességét, elengedhetetlen, hogy a magyar gazdaság helyzetéről a monetáris politika keretein túlmutatóan is megfogalmazzak néhány gondolatot.

Ez a válság a mi válságunk is

Először is a válság mibenlétéről. Bár a nemzetközi pénzügyi turbulenciák zavarossá tették a képet, és jó néhányan megpróbáltak bennünket azzal áltatni, hogy csak elszenvedői vagyunk az amerikai másodlagos jelzálogpiacról kiinduló és egyre nagyobb amplitúdóval tovagyűrűző pénzügyi válság hullámainak, az a tény, hogy Magyarországnak az elsők között kellett a nemzetközi pénzügyi szervezetek mentőcsomagjáért folyamodnia, egyértelművé teszi, hogy ez a válság a mi válságunk is volt. Magyarország elsősorban a túlzott eladósodás és a romló versenyképesség miatt került válságba. Ezen belül is különösen az államadósság növekedésével halmozódott fel olyan mértékű sérülékenység, ami a korábbi éveket jellemző túlzottan optimista befektetői hangulat elmúltával, a kockázati étvágy és a likviditási helyzet romlásával rövid idő alatt felvetette a finanszírozhatóság problémáját.

Sérülékenységünk oka a makrogazdasági egyensúlyhiány

Természetesen a nemzetközi pénzügyi válság hatásai alól a hazai bankrendszer sem tudta kivonni magát. A mi bankjaink szerencsére nem vásároltak az ún. mérgező eszközökből, mégis komoly likviditási nehézségekkel szembesültek azokban a hónapokban, amikor a pénzpiacokon elharapózó bizalmatlanság miatt gyakorlatilag Európa szerte megszűnt a bankok egymás közötti kereskedése.

Ami magyarspecifikusnak tekinthető a bankvilágban történtekből az az volt, hogy az alacsony belföldi megtakarítások és a kiterjedt devizahitelezés miatt a magyarországi bankok nagyobb mértékben szorultak rá a nemzetközi pénzpiacokról beszerezhető forrásokra. Másrészt a befektetők aggódtak, hogy a forint jelentős leértékelődése esetén az adósok tömeges fizetésképtelensége miatt bankok sora veszítheti el tőkéjének jelentős részét, a hitelezés ebből következő leállása pedig még mélyebb recesszióba taszíthatja a gazdaságot.

Ha sérülékenységünk okainak gyökeréig akarunk leásni, látnunk kell, hogy a költségvetés finanszírozhatóságával kapcsolatos gondok és a hazai bankokkal kapcsolatos pánikreakciók mögött egy közös ok, a makrogazdasági egyensúlyhiány rejlett. Az ezredforduló után jelentősen és tartósan lazuló költségvetés a megtakarítások jelentős részét elszívta, így a bankszektor egyre növekvő mértékben külföldi forrásokból finanszírozta a belföldi hitelaktivitását.

Ahogy az a feltörekvő országokra általában jellemző, a mi bankjaink is csak nagyon korlátozott mértékben tudnak hazai valutában, vagyis forintban külföldről hitelt felvenni, ezért a növekvő eladósodás nálunk is egyre inkább devizában történt. A bankrendszer devizahitel-kínálata egyúttal kedvező fogadtatásra talált mind a lakosság, mind a vállalatok körében. A makrogazdasági egyensúlyhiány másik mutatója, a magas hazai infláció miatt ugyanis nagy volt a forint és a devizahitelek közötti kamatkülönbözet, így a devizahitelek alacsonyabb induló törlesztőrészlete a devizahitelek irányába terelte a hitelkeresletet.

Sokkterápia

A Magyarországot elérő válság azonnali sokkterápiát tett szükségessé. A jegybank legfontosabb feladata a forint elleni spekulatív támadás megfékezése, a tőkekiáramlás megakadályozása volt, ezzel párhuzamosan pedig biztosítanunk kellett a bankrendszer folyamatos működéséhez szükséges likviditást. Ma már elmondhatjuk, hogy ezeket a feladatokat sikeresen megoldottuk, bár kétségtelen, hogy a nemzetközi szervezetek támogatása elengedhetetlen volt a forintra nehezedő spekulációs nyomás enyhítésében.

A költségvetés területén a finanszírozási igény csökkentésére, a kiadások azonnali mérséklésére volt szükség annak érdekében, hogy a pénzügyi piacok bizalma helyreálljon. A tűzoltásként hozott intézkedések jelentős része tartósan enyhítheti a költségvetési túlköltekezést. Ugyanakkor több területen került sor a költségek olyan lefaragására, amelyek mögött nem állnak az állami feladatokat újragondoló strukturális intézkedések, így fennáll a veszély, hogy az elhalasztott kiadások előbb vagy utóbb a költségvetési kiadások növelését teszik szükségessé. Így, bár nagyon impozáns a költségvetési pozíció 2006 óta bekövetkezett javulása, további komoly feladatok várnak a következő kormányra, hogy a költségvetés jelenlegi strukturális pozíciója tartósan fennmaradjon, illetve az EU-vállalásokkal és a költségvetési felelősségről megszületett törvénnyel összhangban tovább javuljon.

A gazdaság túlzott eladósodásához nemcsak az járult hozzá, hogy az ország folyamatosan újabb és újabb hitelek felvételére kényszerült, hanem az is, hogy eközben folyamatosan erodálódott az ország hitel-visszafizető képessége, gazdasági ereje, mivel – különösen a régiós társakhoz képest – lelassult a gazdasági növekedés. A romló versenyképesség egyik leglátványosabb tünete az volt, hogy 2001 óta a magánszektorban egyáltalán nem bővült a foglalkoztatás.

A válság során meghozott kormányzati intézkedések e téren is hoztak előrelépést. A régióhoz viszonyítva rendkívül magas személyijövedelemadó-kulcsok mérséklődtek, de egyelőre csak a felét sikerült ledolgozni a szomszéd országokhoz viszonyított többletelvonásnak, versenyhátránynak. A nyugdíjkorhatár emelése, a gyes idejének lerövidítése, a rokkantnyugdíjazás megszigorítása, a közmunkaprogramok meghirdetése egyaránt ösztönzik az aktív korú népességet a munkahelykeresésre, de becsléseink szerint ezekkel a lépésekkel legfeljebb felére fog csökkenni az a lemaradásunk, ami a munkaképes korúak aktivitásában a régiós országokhoz viszonyítva hátrányunkra mutatkozik. Az alacsony végzettségűek, a régóta munka nélkül lévők, a korai nyugdíjjellegű ellátásban részesülők visszavezetése a munkaerőpiacra sokkal lassabban és nehezebben megvalósítható feladat.

Elengedhetetlen a magyar gazdaság versenyhátrányának felszámolása

Ma, a gazdasági visszaesés mélypontján nagyon nehéz megítélni, hogy most félig üres, vagy félig tele a pohár, a megszületett intézkedések mennyiben képesek orvosolni a magyar gazdaság bajait. Bárhogy is értékeljük az elmúlt évek teljesítményét, mindenképpen fontos lenne továbblépnünk a magyar gazdaság versenyhátrányainak felszámolása terén. Ezen belül elengedhetetlen a fiskális konszolidáció folytatása.

A további adócsökkentés a költségvetési egyensúly fenntartása mellet csak az államháztartási újraelosztás mérséklésével érhető el, így a felzárkózási folyamat gyorsításának feltétele az államháztartási kiadások szerkezeti átalakításokkal, strukturális reformokkal kísért méretre igazítása. A válság másik fontos tanulsága, hogy jövőbeni növekedésünket nem lehet a korábbi évekhez hasonlóan túlnyomórészt külföldi forrásokból finanszírozni. A belföldi lakossági megtakarítások növelése elengedhetetlen része egy növekedésorientált gazdaságpolitikának.

Kreatív ötletek vs tények

A válság tanulságainak levonása előtt érdemes számba venni és megválaszolni a jegybankot ért kritikákat, javaslatokat. A jövő ugyanis véleményem szerint elképzelhetetlen anélkül, hogy a jegybank feladatairól, küldetéséről mindannyian azonos módon, a jegybanktörvény szellemében gondolkodjunk.

Ötletek

A jegybankot érő kritikák egy része azt rója fel nekünk, hogy a válságot megelőző években kialakult makrogazdasági egyensúlyhiányokat látva fel kellett volna hagynunk az infláció letörésére irányuló folytonos küszködéssel. Be kellett volna látnunk, hogy a jegybank nem úszhat az árral szemben, és magasabb infláció megengedésével kellett volna segítenünk az egyensúly kialakulását.

E felfogás szerint a lazább monetáris kondíciók mellett versenyképesebb lehetett volna a gazdaság, és kedvezőbben alakulhatott volna a külső egyensúly, ráadásul magasabb infláció mellett könnyebben lehetett volna mérsékelni a költségvetés kiadásait, ellenben gyorsabban nőtt volna az adókból származó bevétel. Ezen túlmenően többen azt kérik rajtunk számon, hogy miért nem nyújtottunk hosszabb távú olcsó forrásokat a bankrendszer hitelezési aktivitásának fenntartásához.

Tény: a magasabb infláció rontja Magyarország versenyképességét.

Ha egy kicsit hosszabb távra nézünk előre, nyilvánvaló, hogy magasabb infláció tolerálásával versenyképességet növelni nem lehet. Ha nem engedjük felértékelődni az árfolyamot, de magasabb az infláció, az ugyanolyan versenyképesség-romlást eredményez, csak nem közvetlenül az árfolyam, hanem az emelkedő beszerzési és bérköltségek és a magasabb infláció miatt szükségszerűen emelkedő hitelszolgálati díjak formájában.

Tény: a költségvetési trükkök ártanak a gazdaság teljesítményének.

A költségvetéssel kapcsolatos érvelés is rövidlátásra vall. Bár a jegybank vezetése most és elődöm alatt sem tartotta mandátumával összeegyeztethetőnek, hogy a felelőtlen politikai döntések kellemetlen következményeit a jegybank próbálja semlegesíteni, alapvetően nem ezért álltunk ellen a változó vehemenciával, de folyamatosan érezhető nyomásnak. Az igazi ok az, hogy ennek a trükknek a tartós alkalmazása egyértelműen árt a gazdaság teljesítményének.

1995-ben egy meglepetésinflációval el lehetett inflálni a költségvetési kiadásokat, de másodszorra már nem szoktunk meglepődni. Ha nem hiszünk abban, hogy az infláció annyi lesz, amennyit mondanak, akkor úgy árazunk, úgy emelünk bért, és akkora kamatot várunk el, ami egy esetleges inflációs meglepetés ellen is biztosítékot nyújt. Az hogy ez az érvelés nem csak elméleti síkon igaz, egyértelműen megmutatkozik abban, hogy 1995 után hosszú éveken át kétszámjegyű maradt az infláció, és ma már a kiigazítás szó hallatán is azonnal emelkednek az inflációs várakozások. Ráadásul azóta számos kiadási tételnél vezettek be automatikus inflációs indexálást. Így ez a stratégia csak az infláció egyre nagyobb felpörgését eredményezte volna, de nem oldotta volna meg a költségvetési túlköltekezésből fakadó egyensúlyi problémákat.

Tény: a kamattámogatás és a garancianyújtás kormányzati feladat.

Sok kreatív ötlet elhangzott a hosszabb távú olcsó források tekintetben is, de valójában – feltéve, hogy nem akarjuk, hogy a jegybank közvetlenül hitelezze a vállalkozásokat – nincsenek olyan megoldások, amelyek képesek lettek volna kettős kamatrendszert tartósan fenntartani, azaz egy magasabb kamatot a forint védelmére, és egy alacsonyabbat a belföldi szereplők finanszírozására. A közvetlen kamattámogatás vagy a finanszírozási kockázatok átvállalását jelentő garancianyújtás egy piacgazdaságban kormányzati és nem jegybanki feladat, annál is inkább, mert költségvetési hatásai vannak.

Elsődleges célunk az árstabilitás

A folyamatosan érkező inflációs sokkok akadályozták az inflációs cél teljesülését.

A jegybank közvetlenül a válságot megelőzően az árfolyamsáv eltörlésével kapta meg a teljes intézményi függetlenségét. A megelőző években az MNB az árfolyamsáv által megszabott mozgásteret szinte teljesen kihasználta, mégsem sikerült az infláció leszorítása. Az árfolyam erősödésére érzékeny vállalkozások számára folyamatosan úgy tűnt, hogy túl szigorú a monetáris politika, a kitűzött inflációs célok teljesülése szempontjából ez mégsem volt elegendő.

A másik oldalon ugyanis folyamatosan érkeztek az inflációnövelő sokkok: a lakossági fogyasztást felpörgető kormányzati intézkedések, az áfa- és egyéb adóemelések és 2006–2008 között a rendkívül gyorsan emelkedő nyersanyagárak. Így ebben az időszakban nem sikerült érdemben előrelépnünk a gazdaság árazási viselkedésének megváltoztatása terén, és nem sikerült az inflációs várakozásokat alacsony szinten lehorgonyozni.

A nem horgonyzott inflációs várakozásoknak önbeteljesítő hatásuk van

A magas szinten stabilizálódó inflációs várakozások azért okoznak gondot, mert önfenntartóvá teszik a magas inflációt. Ha az árak emelésénél, a bérek kialakításánál mindenki a múltban tapasztalt magas árnövekedési ütemből indul ki, akkor az új periódusban is hasonlóan magas árnövekedés lesz, miközben az infláció folyamatosan újraosztja a megtermelt jövedelmeket, aminek az érdekeiket legkevésbé érvényesíteni képes rétegek lesznek a vesztesei.

Árstabilitás egyenlő bizalom

Az infláció emellett folyamatos bizonytalanságot és többletköltséget visz a gazdaság működésébe. Pontosan ennek a megváltoztatását tűzi ki a jegybank legfontosabb céljaként a jegybanktörvény. Az árstabilitást kell elérnünk, ami nem azonos az alacsony inflációval. Annál sokkal többet jelent. Azt, hogy ha valamilyen okból az infláció megemelkedne, akkor a gazdaság szereplői, munkavállalók, vállalatvezetők egyaránt bízzanak abban, hogy ez csak átmeneti jelenség, és az infláció hamarosan visszatér a megszokott alacsony szintre. Ez a bizalom az előfeltétele annak, hogy az inflációs sokkokra ne következzenek további ár- és béremelések, amiket csak a monetáris kondíciók szigorításával lehet letörni.

Bővíteni szükséges az eszköztárat

A monetáris politika számára is az újragondolás időszaka a válság utáni periódus. Az elmúlt évekre visszatekintve azonban úgy gondolom, hogy a rendelkezésre álló keretek között a monetáris politika hagyományos eszközeivel nem tudtunk volna jobb eredményt elérni. A válság tükrében azonban kezd kialakulni egy új konszenzus a jegybanki gondolkodásban, amely az ilyen nehezen kezelhető helyzetekben az úgynevezett makroprudenciális eszköztárat hívja segítségül.

A válságot megelőző időszakban ugyanis számos országban szembesültek a jegybankárok olyan jelenségekkel, amelyek jelezték a válság kialakulásához vezető makrogazdasági sérülékenységek felépülését, de a jegybankok nem találtak megfelelő eszközöket ezek megakadályozására. A fejlett országokban a legjellemzőbb a túlzott hitelbővülés által fűtött ingatlanár-buborék volt. Ezekben a helyzetekben az volt a szokatlan, hogy míg korábban a gazdaság túlfűtöttsége rögtön magával hozta az infláció emelkedését, és így az árstabilitást szem előtt tartó jegybankok azonnal reagáltak rá, ez alkalommal a túlfűtöttség nem járt együtt inflációs nyomás kialakulásával.

Így az árstabilitási célját szűken értelmező jegybankok esetleg nem léptek, akik pedig mégis elkezdték a monetáris szigorítást (svéd, ausztrál jegybank), azoknál nehézséget jelentett lépéseik megindoklása. A feltörekvő országokban ezzel szemben a gyors tőkebeáramlás által okozott hitelboomok voltak az egyensúlytalanság jellemzői, amelyek általában az árfolyam felértékelődésével is együtt jártak. Itt a dilemma abból adódott, hogy a hitelboom okozta inflációs nyomás a jegybankok számára indokolttá is tette a felértékeltebb árfolyamot, ami csak tovább vonzotta a forró pénzeket.

A pénzügyi intézményrendszer viselkedésének szigorúbb szabályozása lehet a megoldás

A válság tanulságait levonva ma már senki sem vonja kétségbe, hogy a jegybankoknak nem elegendő csak az infláció alapján ítéletet alkotniuk a gazdaság egyensúlyi helyzetéről, az infláción túl további mutatókat is figyelembe kell venniük, amelyek a gazdaság túlfűtöttségét jelezhetik.

Ráadásul ezekben a helyzetekben gyakran nagyon rossz hatékonysággal működik a kamatpolitika, egy kamatérzékeny tőkebeáramlás okozta hitelboom vagy egy lombardhitelekből tőzsdei árfolyamnyereségre való spekuláció esetében a jegybanki kamatemelés csak nagyon korlátozott mértékben tudja a folyamatokat lassítani, miközben jelentős többletköltséget jelenthet más szereplőknek. Ilyen esetekben célszerű új eszközöket is bevetni a monetáris politika hatékonysága növelésére.

A túlfűtöttséget generáló teljes folyamatot végignézve kell megtalálni a legmegfelelőbb beavatkozási pontot és eszközt, ami a tőkeáramlások korlátozásától az aktívabb devizapiaci intervención keresztül a banki kockázatvállalás korlátozásáig terjedhet. E kérdésekről a nemzetközi fórumokon igen élénk vita folyik, és még korántsem kristályosodtak ki a legjobb megoldások, de az irány egyértelműen az, hogy a pénzügyi intézményrendszer viselkedésének szigorúbb szabályozása a gazdaságpolitika kiemelkedően fontos eleme hitelboomok kialakulásának megakadályozásában.

Tekintettel arra azonban, hogy a jegybanknak ilyen jellegű szabályozási jogosítványai nincsenek, ez olyan terület, amely a kormányzat és a pénzügyi intézmények felügyeletét ellátó szervezet közös felelősségi körébe tartozik, így a jövőben nagy jelentősége lesz a három intézmény ez irányú tevékenységét koordináló Pénzügyi Stabilitási Tanács hatékony működésének. Jó példája ennek az MNB kezdeményezésére megszületett, a körültekintő hitelezésről szóló kormányrendelet, amely a bankok kockázatvállalásának korlátozásával igyekszik megelőzni a lakosság túlzott eladósodását.

Esély az árstabilitás megteremtésére

Az előttünk álló időszak remélhetőleg az alapfeladatunk, az árstabilitás megteremtése szempontjából is eredményesebb lehet, mint a válságot megelőző időszak. A válsággal együtt járó mély és elhúzódó recesszió megváltoztatta az árazási viselkedést. Korábban a szolgáltatási árak és a nominális bérek növekedési üteme jelentette az inflációs folyamat neuralgikus pontját, ahol az inflációs várakozások magas szinten történt beragadása közvetlenül éreztette hatását. 2009 folyamán gyors ütemben kezdett mérséklődni a szolgáltatási árak és a bérek emelkedésének üteme, bár az adóemelések árnövelő hatása egyelőre elfedi a kedvező folyamatokat. Mindazonáltal prognózisunk szerint 2011-ben a 3%-os inflációs cél alatti árindexek várhatók.

Fontos azonban világossá tenni, hogy a cél alatti 2011-es kedvező inflációs kilátások nem garantálják automatikusan az árstabilitás megszilárdulását. Ahhoz, hogy az inflációs várakozások is összhangba kerüljenek a céllal, hosszabb időn át kell tapasztalnunk a kitűzött célokkal összhangban álló alacsony inflációt. Ezért a jegybank feladata ebben a helyzetben az, hogy a recesszió idején a monetáris kondíciók lazításával minél inkább segítse a gazdaság kilábalását, de ne engedje meg, hogy a növekedés beindulásával újra teret kapjon a várakozások fűtötte ár-bér inflációs spirál.

Külső tényezőknek köszönhető inflációs nyomás

Az MNB monetáris politikai eszközeivel leginkább a hazai piacon forgalomba kerülő termékek és szolgáltatások iránti kereslet alakulására tud hatni. Az elmúlt években azonban azt kellett tapasztalnunk, hogy az infláció alakításában nagyon nagy szerepe volt olyan tényezőknek, amelyek kívül esnek a jegybank hatókörén.

Ezek egyik forrása az állam volt. A gyakori adóváltoztatások mellett a szabályozott áraknak az általános inflációt rendre meghaladó emelkedése is szigorúbb monetáris kondíciókat tett indokolttá. A másik ilyen tényező a nyersanyagárak, elsősorban az olajárak emelkedése. Magyarországot, mint azt 2006–2008-ban tapasztalhattuk, az olajárak emelkedése igen érzékenyen érinti. A növekvő importköltségek nemcsak az inflációs nyomást növelik, de egyúttal a növekedést és a külső egyensúlyt is rontják, így különösen nehéz helyzet elé állítva a monetáris politikát.

Előretekintve, a mai előrejelzések alapján egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a globális gazdaság növekedési kilátásainak javulásával visszatérnek az emelkedő olajárak, a szabályozott árakból fakadó inflációs többlet pedig ma is akut probléma. Ezek a tényezők annak ellenére generálnak inflációs nyomást, hogy a gazdaságban még hosszú ideig nem lesznek teljes mértékben kihasználva a termelési kapacitások, és csak lassan tud csökkenni a munkanélküliség.

Ez a legnehezebb döntési helyzet a monetáris politika számára, hiszen a növekvő kereslet és az emelkedő importárak miatti inflációs nyomás ellensúlyozása a korábban nehéz helyzetbe került magángazdaság számára jelent többletterheket. Itt a legnagyobb segítség az lehet, ha a piaci verseny növelésével és különösen az önkormányzati hatáskörbe tartozó árak esetében a hatékonyabb árszabályozás intézményrendszerének megteremtésével sikerül mérsékelni a nyersanyagárakból és a szabályozott árak alakulásából eredő inflációs nyomást.

A monetáris politika számára további kihívás lehet, hogy a válság nem szüntette meg a folyó fizetési mérleg nagy hiányaiból, illetve többleteiből fakadó sérülékenységeket. Az ebből fakadó ingatag globális tőkepiaci helyzet kedvezőtlenül érinti Magyarországot is. A magas külső és államadósság miatti sérülékenységünk hosszabb ideig is fennmaradhat, az ország kockázati megítélése akár rajtunk kívül álló okok miatt is romolhat. E kockázatot csak azzal lehet mérsékelni, ha a gazdaságpolitika folyamatosan bizonyítja a stabilitás melletti elkötelezettségét.

Csak stabil fundamentumokra támaszkodva kerülhet sor a hiteles euróbevezetési céldátum kitűzésére

Végezetül néhány gondolat az ország előtt álló egyik legnagyobb kihívásról, az euró bevezetéséről. Ahogy azt korábbi MNB-s kiadványainkban is hangsúlyoztuk, az euró előnyei Magyarország számára számottevőek, és ezért célszerű minél hamarabb csatlakozni az eurózónához. Azóta a devizahitelezés elterjedésével és a pénzügyi válság menedzselésével kapcsolatos tapasztalataink talán még kívánatosabbá tették az eurót. Sokkal könnyebb lett volna a helyzetünk, ha a pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében közösségi szintű, a szorosan integrálódott pénzügyi rendszer egészének feszültségét kezelő intézkedések születtek volna.

A legfrissebb európai tapasztalatok alapján az is világos, hogy az euró bevezetése önmagában nem csodaszer. Az euró bevezetéséből fakadó előnyöket – mint ahogy a görögországi események is bizonyítják – csak akkor lehet kiaknázni, ha azt a fegyelmezett gazdaságpolitika is maradéktalanul támogatja. A közös pénz bevezetése után kevesebb alkalmazkodási csatorna áll rendelkezésre, így ha egy tagország tartósan divergál a stabil fundamentumokkal rendelkező országcsoporttól, akkor a monetáris unión belül a szükségszerű alkalmazkodás elhúzódó és fájdalmas lehet.

Ami az euróbevezetés lehetőségét illeti, mind több jel utal arra, hogy az euróbevezetés feltételeit, vagyis a konvergenciakritériumok teljesítését az európai intézmények nagyon szigorúan fogják vizsgálni, és a jól ismert nominális konvergenciakritériumokon túl az egyensúlyi helyzet, a külső és fiskális fenntarthatóság tekintetében is sokkal mélyebb elemzéseket fognak készíteni. Mindebből az következik, hogy a magyar eurócsatlakozási stratégia fókuszában a fenntarthatóságnak, a gazdasági stabilitás biztosításának kell állnia. Stabil fundamentumokra – különösen az árstabilitás és a fiskális fegyelem területen elért kézzelfogható eredményekre – támaszkodva kerülhet sor egy hiteles euóbevezetési céldátum kitűzésére. E hiteles céldátum alapján lehet majd meghatározni a konkrét menetrendet, beleértve az ERM2-csatlakozás időpontját is.

(A szerző a Magyar Nemzeti Bank elnöke)