István, Vajk
18 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

Békekölcsön

2010.11.02. 07:08

Hárommillió magyar hamarosan fontos döntésre kényszerül. A tét a saját nyugdíja, a választás következménye húsz-harminc év múlva lesz érezhető.

A kormány minden erejével azon lesz, hogy meggyőzze őket, lépjenek vissza az állami nyugdíjrendszerbe. Nem fogják sajnálni a puskaport, és nem indulnak rossz esélyekkel. Az a biztos, ami állami: ebben nőtt fel a célcsoport nagyobb része. És nem sokan vették észre, hogy az elmúlt harminc év ennek a tételnek a cáfolata volt. Hogy ebbe buktak bele a gyűlölt szocialisták, továbbá maga a szocializmus.

Pedig az üzlet, amit ajánlanak, szemérmetlen csalás. Azt mondják, az állam több nyugdíjat fog fizetni, mint a magánkasszák. Csakhogy ha a magánnyugdíjpénztárat megkérdezem, miből fog ő nyugdíjat folyósítani, akkor megmutatják a saját számlámat és az ott összegyűlt pénzt: abból, kedves uram, semmi másból. Ha ugyanezt az államtól kérdem, akkor széttárja a karját, és báván mosolyog. És persze ígér toronyórát lánccal, mert ki tudja, addig még megtalálhatjuk a fáraók kincsét a Bakonyban. Az már nem Orbán Viktor baja, ha esetleg mégse jön ki a lépés harminc év múlva. Addigra ő már árkon-bokron túl lesz.

A pénzt, amit most – kérdés nélkül – elvonnak, már jövőre elköltik. Ötszázmilliárd forint benne ketyeg a jövő évi költségvetésben. Ennél látványosabban nem is bizonyítható, miért volna baromság az államnak önként pénzt adni. Ezért. Mert a kiadáscsökkentéshez gyávák és bénák, a megörökölt rendszerekre pedig az isten pénzét is el tudnák verni. Azt is, amit a nyugdíjára tett félre hárommillió ember. Ha tehetnék, feltörnék a kisgyerekek perselyét, mint a legsúlyosabb alkoholisták.

Venne ön a nyugdíjából vasutast? Oszt mit csinálna vele?

Súlyos milliókat váltanának üres ígéretre, amelynek teljesítési határideje ráadásul olyan távoli, hogy politikailag nem is értelmezhető. Harminc évre bármelyik politikus megígér bármit, harminc év múlva ő Argentínában koktélozik. Már tízre is nyugodtan blöffölnek, például egymillió munkahelyet.

A vágy tárgya sohasem egy jó kövér állami ígéret, annál inkább egy hízott bankszámla. Megadatott: a magánnyugdíjpénztárnál pont ilyenünk van. Örökölhető, fialtatható, és még a válságban elszenvedett – többnyire már ledolgozott – veszteségekkel együtt is van egy nagyszerű tulajdonsága, aminek vonzerejét fél évszázad szocializmus sem tudta kiölni: ENYÉM. Csak az enyém. Egyetlen hibája, hogy nem egy biztonságos latin-amerikai bankban van, hanem sajnos túl közel Orbán Viktor mancsához. Örökre hálás lennék a kasszának, ha ki tudnánk valahogy pöcifocizni ezt a pénzt az országból. Milyen szép is lenne! A magánpénztárak meghajlanak a kormány akarata előtt, és kiadják a pénzt – de nem ám Matolcsy bumfordi kezébe, hanem egyenesen a júzernek. Akkor aztán aki úgy gondolja, hát befizetheti a nemzeti együttműködésnek lufira meg töki pomposra, meg még vállalhat kommunista szombatot is. Vagy kereshet magának egy szimpatikus befektetési alapot valahol a világban.

Addig viszont, amíg ez nem megy, csak az marad, hogy vigyázzunk a számlánkra. Ordas jár a kertek alatt. A spórolt pénzt és a családi ékszert falhoz betonozott széfben szokás tartani; igazi republikánus a hálózati áramot is ráhurkolja. De hogy önszántából épeszű ember nem bízza az államra a saját pénzét, az fix. Komoly csata lesz ebből, és annyi kiderülhetett a történelemből, hogy a komoly csatákat sohasem a magyar állam nyeri. Hanem azok, akiknek volt magánszámlájuk. Akik beszállnak a nagy honvédő háborúba a saját vagyonukkal, azok buknak az impotens állammal együtt. Aztán kapnak egy szép szobrot a tömegsír fölé. Akárhogy számolom, nem éri meg. A saját zsírosbödön, csak az az igazi. Én megtartom.