Egyszerűsített Hírközlési Törvény

A távközlés liberalizációja a fejlett világban sikertörténetnek bizonyult: a régi állami távközlési monopóliumok privatizációja, majd a piacnyitást szabályozó törvények megjelenése után néhány hónapon-éven belül erőteljes verseny indult meg a nemzeti távközlési piacokon. Az árak csökkentek, a szolgáltatások választéka és színvonala növekedett, ennek következtében pedig rohamosan terjedni kezdtek az infokommunikációs technológiák, jelentős versenyelőnyt biztosítva a liberalizált távközlésű országok gazdaságainak a világpiacon. A folyamat eredményeképpen az információs társadalom víziója az Egyesült Államokban és az EU-ban is a legfontosabb stratégiai célkitűzés szintjére emelkedett.

Ehhez képest Magyarországon most, 2003-ban, az EU-csatlakozás küszöbén második nekifutásra is sikerült adni egy nagy pofont a szarnak.

Második nekifutásra is sikerült adni egy nagy pofont a szarnak

Pedig amikor a majd tíz éve privatizált monopolszolgáltató koncessziós joga 2001-ben végre-valahára lejárt, a retorika szintjén politikai konszenzus alakult ki a gyors és felzárkóztató jellegű piacnyitás szükségességéről, aminek a szabályrendszere legott törvénybe is foglaltatott. A 2001-es hírközlési törvény, és a végrehajtását szabályozó miniszteri rendeletek előkészítésére a téma nagyfokú komplexitása - továbbá a kormánybiztosság körül sertepertélő ügyvédi irodák mohósága - miatt több mint félmilliárd forintot költött az Orbán-kabinet, a jogszabály mégsem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat: a startvonalon toporgó alternatív távközlési cégek nem tudtak piacot hódítani a jórészt egy tulajdonosi körhöz tartozó domináns szolgáltatóktól, nem lett észlelhetően olcsóbb sem a telefon, sem az internetezés, ennek következtében pedig tovább fokozódott Magyarország lemaradása - az infokommunikációs technológiák elterjedtsége terén ma már nem csupán az EU országokhoz, de a csatlakozó országokhoz képest is sereghajtók vagyunk.

Tisztán kell látni azt, hogy az infokommunikációs lemaradás nem csupán a távközlési és informatikai szektor problémája, hanem az egész gazdaságra meghatározó hatást gyakorol: az infokommunikációs deficit olyan versenyhátrányt okoz a nemzetgazdaság minden területén, amely már középtávon lehúz minden fontosabb makrogazdasági mutatót, és visszafogja az életszínvonalat is. Az amerikai és európai pozitív példákból, illetve a hazai fiaskóból egyértelműen kiderült az is, hogy távközlési piacnyitás nélkül nincs információs társadalom, monopolisztikus piaci viszonyok között a minimálisan szükséges mértékben sem terjednek el az információs és kommunikációs technológiák.

Ez a felismerés vezette a szocialista-liberális koalíciót az önálló Informatikai és Hírközlési Minisztérium létrehozására, amely első és legfontosabb céljaként a félresikerült liberó helyrekalapálását tűzte ki. A frissen kinevezett miniszter, Kovács Kálmán 2002-ben, első nyilatkozataiban a hírközlési törvény gyors rendeleti módosításait, és teljes átdolgozását ígérte.

Nemhogy olcsóbb nem lesz, de egyenesen drágulni fog

Ez több mint másfél éve volt. A gyors módosításokból nem lett semmi, a szabaddemokrata vezetésű minisztérium érintetlenül hagyta például az internetszolgáltatóknak az európai átlagnál jóval szerényebb részt biztosító díjmegosztási rendeletet, sőt, korlátozni próbálta a nem engedélyköteles frekvencián történő drót nélküli internetszolgáltatást. Állami támogatásban részesítette az internetes kedvezményeit eltörlő monopolszolgáltatót, és közpénzből próbálta megvalósítani a miniszterelnök 25 százalékos internetdíjcsökkenésre vonatkozó ígéretét. Mindeközben viszont, ha késve is, de nagyszabású projektet indított egy új, elektronikus hírközlési törvény kidolgozására, melynek eredményeképpen, multinacionális szakértelem bevonásával és újabb közel egymilliárd forint közpénz elköltésének árán ugyan, de előállt egy többé-kevésbé EU-kompatibilis és a piacnyitásban érdekelt vállalatok számára sem elfogadhatatlan normaszöveg.

A törvény eredeti, a nyár folyamán lezajlott szakmai egyeztetés utáni változata az internetszolgáltatók szerint valós versenyt teremthetett volna a telefonos internethívások piacán, ám a szeptemberi közigazgatási egyeztetést követően több ponton is megváltozott, és jelenlegi formájában sokak szerint csak a status quo fenntartására alkalmas. A mienknél szerencsésebb országokban a telefonvonali internetezés gyors terjedésének lehetőségét a távközlési- és internetszolgáltatók közti díjmegosztás, az átalánydíjas hívásvégződtetés vagy valamiféle ezekkel egyenértékű szabályozási modell teremtette meg - ilyesmi a magyar törvényszövegben is szerepelt, míg a "közigazgatási" egyeztetés során szőrén-szálán el nem tűnt belőle, több más, a volt koncessziós szolgáltatók érdekeit sértő paragrafussal együtt.

Jelentősen gyengültek a piaci versenyt felügyelő hírközlési hatóság jogosítványai, a törvény jelenlegi változata már nem nyújt számára elegendő jogosítványt ahhoz, hogy érdemben fellépjen a monopolisták versenyellenes magatartása ellen. Az EU-ajánlásokkal szöges ellentétben további háromnegyed évvel, 2004. szeptemberig tolódott a koncessziós szolgáltatókkal szerződéses kapcsolatban álló ügyfelek szolgáltatóválasztási lehetősége. A javasolt internetszabályozás ellehetetleníti az ingyenes internetszolgáltatókat, akik úgy vélik, a telefonos internetelőfizetés 2004-től nemhogy olcsóbb nem lesz, de egyenesen drágulni fog.

Céges fejléccel díszített faxpapíron módosítóznak

A városi legenda szerint a törvény "közigazgatási egyeztetése" a következőképpen zajlott le. A domináns távközlési szolgáltató szakemberei egy bonyolult modell segítségével több mint 100 milliárd forintos piacvesztést jósoltak maguknak az eredeti törvényszöveg alapján, majd piros filctollal nekiláttak kihúzgálni a számukra legkínosabb paragrafusokat. Jut is, marad is alapon mínusz 20 milliárdnál megálltak, majd az eredményt a kormányzati kapcsolattartásra szakosodott lobbigépezeten keresztül betáplálták a közigazgatási egyeztetés során illetékes elvtársak elméjébe. Azt csak találgatni tudjuk, hogy mivel bírták rá ezeket a derék szakpolitikusokat a cirka 80 milliárd forint értékű szívességre, de ami tőlük végül kikerült, és továbbment a Parlament elé, igen kevéssé emlékeztet az eredeti törvényjavaslatra.

Az egyenlőtlen küzdelem az országgyűlés illetékes bizottságában folytatódik tovább, lobbiérdekektől fűtött módosító javaslatok vívnak élethalálharcot itt. Az már most borítékolható, hogy a monopolisták számára kínos kérdések felmerülése esetén mindig kéznél lesz néhány derék, megvesztegethetetlen képviselő, aki a végszavazás előtt köp még egyet az egyre zavarosabb levesbe. Remélni csak azt lehet, hogy legalább nem céges fejléccel díszített faxpapíron módosítóznak majd ezek a talpig becsületes honatyák, mert bizony a 2001-es törvényjavaslat parlamenti szakaszában ilyesmi is megesett.

A távközlési liberalizáció magyar módszere igazi hungarikumnak ígérkezik

Két egymástól független, vagyis bár kicsit drága, de legalább tudományos szempontból is megalapozott, kormánypártsemleges módon reprodukálható kísérlet alapján megállapíthatjuk tehát, hogy a távközlési liberalizáció magyar módszere igazi hungarikumnak ígérkezik. Milliárdos nagyságrendű közpénzért elkészül egy törvényszöveg, amely elvileg többszereplős piacot, az infokommunikációs technológiák gyorsabb terjedését és ezáltal a gazdaság élénkülését, versenyképességének növekedését eredményezheti. Ebből azonban nem lesz semmi, mert a status quo fenntartásában érdekelt monopolisták és a klientúrájukba tartozó politikai erők korrupt és cinikus összeesküvése a jogszabályalkotás bizonyos pontjain beavatkozik, így a végeredmény tökéletesen hatástalan. Kíváncsian várjuk a következő nekifutást!