Erős vár a mi Fideszünk

Nem szívesen lennénk most a balliberális média helyében. Publikálják egyre-másra az új, immár a megszorító reformintézkedések hatásaitól sújtott közvélemény-kutatási adatokat – előbb a Szonda Ipsos, utóbb a Gallup állt elő egybeeső tartalmakkal –, amelyekből egyrészt az tűnik ki, hogy szerencsétlen Szabad Demokraták Szövetsége beszorult a parlamenti küszöb alá, másrészt az, hogy a Fidesz veri a Magyar Szocialista Pártot, mint a kétfenekű dobot, harmadrészt pedig az, hogy Dávid Ibolya és az MDF is tűnik elfele, akár a legendás Damon Hill.

Ahhoz képest, hogy az országgyűlési választások után még sokan azt vizionálták, a jobboldal vezető erejének kampec, befellegzett, Orbán Viktor mehet akár nyugdíjba, akár a fenébe, rendesen összekapták magukat. Pompás részeredményeik kiküzdése érdekében semmit sem kellett tenniük. Pontosabban alighanem az használt nekik, hogy csendben maradtak, nem követték el szokásos hibáikat, és az üstökösként felívelő Cser-Palkovics András helyettes szóvivőt leszámítva a fideszes zöm nyaralással foglalkozott.

Míg az MSZP bizonyos számítások szerint 900 ezer támogatóját veszítette el menet közben, addig a Fidesz 600 ezret szerzett. A másik intézet máshonnét közelítve azt mondja, az elmúlt hónapokban az ellenzéki alakulat nem gyarapodott különösebben, a fő kormánypárti ellenben fogyott derekasan, ettől a rettentő differencia. A bizonytalanok és a kiábrándultak meg egyre többen vannak.

Az, hogy Gyurcsány Ferenc a választási kampányban elmulasztotta kibontani az igazság valamennyi részletét, kiiktatott legalább egy, eddig érvényesnek gondolt politológiai szabályféleséget. Országgyűlési méredzkedés után általában a győztesekhez húz a massza, és százezrek emlékeznek már a választás másnapján úgy, hogy a diadalmasak mellé ikszeltek, noha nem is. Most azonban mintha azok lennének többen, akik letagadják, hogy miattuk is születhetett meg a Gyurcsány-pakk.

De nem is ez a legérdekesebb most. Szerintem. Hanem az, hogy májusban-júniusban számtalan elemző, publicista és televíziós beszélgetőember – ilyenekkel lassan Dunát lehetne rekeszteni – fejtette ki részletesen a meggyőződését, miszerint Orbán Viktor és a Fidesz helyett a vezető jobboldali erő szerepében csakhamar Dávid Ibolya és a hiteles, európai értelemben vett Magyar Demokrata Fórum tündökölhet. Húsz százalékuk lesz nekik őszre, minimum, mondták. Nem jött be. Az MDF két és négy percent közötti számokat tud felmutatni, és az örökös líbling Dávid Ibolya is kénytelen beérni 51 pontos népszerűségi mutatóval. Gyászos.

Igaz, a fejlemények pillanatnyilag is a Dávid-párt majmára hajtják a vizet. A fővárosban okvetlenül. A százszorosan pokolba kívánt Demszky Gábor és Tarlós István, a szemüvegesek réme közül kéne választani itt, és ez a Budapesten csapatostul szaladgáló entellektüelek számára iszonyatos képtelenségnek sejlik. Marad nekik a keresztül-kasul típusú Katona Kálmán, aki egyéb jó tulajdonságai mellett nem eltökélt párthűségéről híres, minthogy pár év alatt virgoncan bejárta az MDF–Fidesz–MDF útvonalat.

Ám az MDF-en Katona reménybeli 5-10 százaléka sem segíthet. (Vidéken észre sem lehet majd venni őket.) A jobbosok jelentős része, mintegy másfél millió választópolgár ugyanis elkötelezett. Nincs mese, ezeknek az embereknek a politikai identitása szilárd – és ezt a csúf tavaszi bukás bizonyította be véglegesen. Hiába omlott össze Orbán Viktor mítosza, kitartanak. Nekik mindegy, ki, csak ne a szocik, ne az SZDSZ – és ne az áruló Dávid Ibolya. Az MDF-ből sosem lesz közép- vagy nagypárt a jobboldalon. A rend kedvéért: balfelől is foglalt minden hely.

A pozíciókat tizenhat évvel a rendszerváltás után leosztották, a magyar demokrácia elkészült, még ha olyan is, amilyen.

Más kérdés, hogy a Fidesz másfél milliója is legfeljebb válsághelyzetekben elég valamire. Akkor, amikor a baloldal híveinek kevésbé meggyőződéses szegmense félteni kezdi a pénztárcáját. Mint a Bokros-csomag idején. Aztán amikor látják, mégsem annyira pocsék a helyzet, visszajönnek. Ezek ilyenek.