Gyártsunk rézfaszú baglyokat!

Indítottam egy vállalkozást. Rézfaszú baglyokat gyártok. Igazából nem túl piacképes, lényegesen többe kerül előállítani, mint amekkora bevételre számíthatok. Valószínűleg stabilan veszteséges lesz. Persze mehetne jobban is, ha társulnék a másik négy rézfaszúbagoly-gyártóval, ők is hasonlóan veszteségesek.

Letámadhatnánk közösen a piacot. Egy könyvelőnk lenne, egy rendszerünk, összehangolnánk tevékenységünket, valaki megszerezné a szükséges alapanyagot, más a felvásárlókkal tárgyalna, megint más a rézfaszúbagoly-trendekkel foglalkozna, a negyedik tag meg a terméken dolgozna, egymás mellett sorakozna a sok szép rézfaszú.

Ilyen tételben, közös munkában már nyereségesek is lehetnénk, de inkább mégsem. A Tóni pofáját utálom, a Rezső egy idióta, Sanyi meg félkegyelmű, és különben is: miért tenném? Az állam százmilliárdokkal támogatja a munkánkat. Fontos neki.

A rézfaszú bagoly régi, autentikus, nemzeti izé. Bár mostanában leginkább dél-amerikai meg kínai génekkel dúsítjuk, és még a jólfizetett dánok is olcsóbban állítják elő, ez minket nem érdekel. Jönnek a százmilliárdok. Ha meg nem jönnek, kimegyünk az utakra. Leszereljük a gépeket, kiállunk, elbarikádozunk egy egész várost, megbénítjuk jól, és közben arra kérjük a lakosságot, hogy szeressenek minket. Hiszen nélkülünk nem lennének rézfaszú baglyok, rézfaszú baglyok nélkül meg nincs haza. Nemzethalál!

Bár meg kell jegyezni, közel sem vagyunk akkorák, mint azt az emberek gondolják. A nemzeti össztermék alig öt százalékát adjuk, mint bárhol a fejlett világban, de persze a legszebb öt százalékát! Különben meg az Európai Unió is mellettünk áll. Jönnek a milliárdok, euróban is akár, a közösségi pénz kétharmada a hasonlóan veszteséges európai gyártókhoz kerül. A lisszaboni terv meg bekaphatja. „Európa lesz a világ legversenyképesebb gazdasága” – viccelődtek a miniszterek, miközben megszorították kezünket, huncutul kacsintottak, és biztosítottak minket afelől, hogy megvédik a piacot az olcsó, nyereségesen gyártott, minőségi amerikai rézfaszúaktól. Persze közben az egész Unió döcög, mehetne a pénz piacképes ágazatokba, fejleszthetnének kutatást is akár, akkor talán nem az EU gazdasága fejlődne a leglassabban a világon, de hát rézfaszú baglyok nélkül nincs Unió sem.

Még jó, hogy mi vagyunk a nemzetek alfája és ómegája. Nélkülünk nincs a népnek arcéle, a kultúra elveszti karakterét, a népdalok üresen csengő ritmusokká, a költemények sorai hangtalan szavakká, a hazai konyha legjobb falatjai íztelenné, a hazafiak hitvánnyá válnának. Támogatásunkkal választást lehet nyerni, akárhol Európában, kiváltképp itthon. Nincs hát félnivalónk. Bár bányászok és nehézipari dolgozók százezrei maradtak munka nélkül úgy, hogy senki egy darab könnyet nem hullatott értük, a mi helyzetünk biztos.

Ha nem kapnánk mondjuk kétszázhetvenmilliárdot, csak a felét, eljátsszuk a Kivonulunk az utakra című bohózatot. Az ellenzék támogat minket, a nép szomorúan hüppög. Ott lesz Tóni, Rezső meg Sanyi is, jól érezzük magunkat. Egységbe tömörülünk. Iszogatunk, danolgatunk, nevetgélünk, tárgyalunk, megkapunk, hazamegyünk. Aztán elválunk, és egy évig megint nem nézünk egymásra. Idióták. Majd talán jövőre. Majd ha újra ki kell vonulni.