Szomorkás happy end

Eljött az ideje, hogy drasztikus fogyókúrába kezdjek. Pillanatnyilag 64 kiló vagyok, ha összeszedem magam, sokat edzek, és nem eszek zsírosat, akkor talán sikerülhet leadnom annyit, hogy én legyek Kokó búcsúpartnere áprilisban, Gdanskban.

Addig azonban a bokszkesztyűmet le kell porolni, a kínai piacon be kell szereznem egy selyem köntöst, amiben majd jól bevonulok. Ütök néhányat a levegőbe, táncolok is, a zene mellékes, de valami külföldi kell, amit azért ismernek. Előtte ki kell állítanom magamról egy olyan papírt is, hogy tíz meccsen nyertem, tizenötön viszont veszítettem. Ideális partner lennék én Kokónak, tuti. A klubja pedig, az Universum alighanem kapna az alkalmon, hiszen nekik az univerzális "gagyiáru" kiválogatásban nagy gyakorlata van.

Azt hiszem az Universumot különösebben nem hatná meg, hogy a papíron szereplő adatok nem egyeznek a valósággal. Meg hát Kokó ügyében sem igazán zavarta őket. Hiszen még egy hónapja sincs, hogy Peter Hanraths elnök azt mondta: Kokó vb-címmeccsen fog öklözni. Bajnokunk meg jobb híján elhitte.

Bár alighanem érezhette, hogy a németek már nem bíznak benne, és alighanem ő sem bízott már magában. A Chacon elleni meccsen kiderült: nem elég erős, nem elég kemény ahhoz, hogy fölérjen a csúcsra. Kokó pedig a csúcsot szokta meg, neki nem pálya odalenn maszatolni. Hamburgban már pontosan tudták, mi a helyzet. Tudták, hogy Kokó már nem kereshet komoly pénzeket az Universumnak, nem hozhatja már vissza a súlyos dollármilliókat, amit eddig ráköltöttek. (Végül az Eb-címmeccs sem jött össze. Azért jelentős összeget kellett volna áldozni.)

Kokó eközben erősen gondolkozott a jövőn. Nyomta őt a média (elsősorban az RTL Klub, amelyik már a legyőzhetetlenség mítoszát építgette köré marketingilag, és nem is kicsit elhamarkodottan kiáltotta ki minden idők legnagyobbjának, a hurrákórusba pedig beállt a profibokszügyekben teljesen tájékozatlan sajtó), és persze a jó magyar nép (ezerfejű cézár), amely az Istennek sem hitte volna el, hogy egyetlen Chacon-pofon véget vethet a Nemzeti Ökölvívő karrierjének. tehát Kokó, miután magához tért, mondta, amit mondania kellett, amit mindenki várt tőle: "Vannak terveim, továbbra is Hamed a cél". De igazából sejtette már, hogy az Universumtól nem sok jót várhat, és már önmagában sem bízott.

Az ámításban igazi műkedvelő módjára viselkedtek a németek. Hitegették Kokót és a magyar közönséget. A menedzser pedig, hogy mondjon egy nagyot, még tovább ment. Azt állította, hogy már a Chacon elleni visszavágót tervezik odaát. Dámosy amúgy tipikus magyar menedzseralkat: mindig tud olyat mondani, amire vevő a sajtó, az igazságtartalma nem számít. Nem kell bemutatni, hogy a futballban mennyi ilyen van.

De Hamburgban már rég eldőlt minden: nem kockáztatnak több pénzt, inkább másnak adnak esélyt. Például Erdeinek. Kokó azonban vergődött, naivan vagy inkább tehetetlenül hagyta, hogy a bolondját járassák vele. Bármennyire is profi - e kérdésben amatőr volt valamelyest. Nagy pofonokat kapott ő a Kisstadionban, de a hitegetéssel még nagyobbat.

És egy kicsit keserű lesz így egy nagy, nagyon nagy sportpályafutás vége (mert ha Kokóból nem is lett Hamed-szintű világklasszis, azért Papp Laci óta ő volt a legjobb magyar ökölvívivó, ehhez nem férhet kétség), még akkor is ha Gdanskban megrendezik a happy endet. Mert azt tudjuk, hogy ott Kokó, ha nem is ellenem, de nyerni fog. Az universumosok is ott örülnek majd, senki nem akar arra emlékezni, hogy többször becsapták a világbajnokukat.