Gusztáv
-7 °C
-1 °C

Fogják már be a pofájukat!

2007.03.06. 09:04

Mióta mindenestül belahabarodtam a jégkorongba, kevésbé találom szórakoztatónak a labdarúgást. Amelyért viszont mégiscsak rajongtam uszkve harminc éven át, és az ilyen nem múlik el nyomtalanul. Másfél hete maga alá tepert valami vírus, vagy baktérium, vagy mi, és ilyenkor a zember mi mást tehetne – ha már kiolvasta az összes Ed McBain-kötetet –, bekapcsolja a tévét. A tévében futball van. Mindig és mindenütt. Ám a futballt nehéz sokáig nézni. Nekem nem megy.

Az még hagyján, hogy a Bosman-forradalom szétrúgta a status quót. Mióta a java oda megy, ahol fial a pénz, világválogatottak üzekednek a pályákon, az egyik csapat nagyjából olyan, mint a másik. Semmilyen. Holott a labdarúgás háborúpótlék. Identitás köll. Ha a csapat mögött nem látszik jól a zászló, kevésbé érdekes. Hacsak nem beleszületett a drukker a városba-városrészbe, esetleg pendelyes gyermek korától nem híve egyiknek-másiknak. Tetszettem volna Manchesterben vagy Barcelonában világra jönni.

Pendelyes gyermek korától nem híve egyiknek-másiknak

Az is hagyján, hogy Wayne Rooney hülyeségeket beszél, és a Real Madrid – az elitfutball minden nyűgének-bajának perfekt leképeződése – máris 70 millió eurót fizetne a futballistáért, akinek tíz cseléből kilenc értelmetlen. Fene tudja, miért lesznek szupersztárok percemberekből.

Az is hagyján, hogy Magyarországon ennyi sincs. Csak pénz-, nincs- és érdektelenség, kétballábas balfékek, buta szaklapok, omladozó stadionok, ügyes vállalkozók (respekt a kivételnek, ha az).

Az is hagyján, hogy Kisteleki István MLSZ-elnök miket mond. Michael Schumacher nem nyerte meg az első versenyét, viszont már élete első kanyarvételénél látszott, hogy tehetség. A csodálatos 86-os csapat nem volt csodálatos. A harmincéves játékost azért kéne hazahívni, mert másfél évtizede ő az egyetlen magyar, aki isteni képességek híján is, puszta akaratból és munkából fel tudta építeni önmagát. Aki ahányszor kiszorult nem is olyan rossz csapatából, annyiszor vissza is küzdötte magát oda.

A baj az, hogy túl sok kamerával közvetítenek

Meg még mennyi minden van, ami hagyján dettó. Na jó, még egy apróság konkréten: az is hagyján, hogy Horti Gábor poénkirály verbális ámokfutásai miatt fél percnél tovább képtelenség bírni egy Bundesliga-meccset.

Hanem hétfőn este, miközben a Debrecen–Kaposvár-összecsapás megtekintésén fáradoztam, megvilágosodásom támadt. Miszerint a legnagyobb baj az, hogy túl sok kamerával közvetítenek. Túl sok arcot látni közelről. Az arcok nyomasztóak. Ahogyan a half elkaszálja ellenfelét, majd eltorzult ábrázattal, bazmegolva kéri számon a bírón, hogy sárga lapot kapott, az nem jó. Az kellemetlen. Az ábrázolja azt, hogy ez a sportág – nálunk feltétlenül – megérett a pusztulásra. Igen, nincs ebben semmi új. Dejszen épp ez az: amíg nem lesz minden másképpen, addig semmi se lesz. Rá kéne venni ezeket, hogy legalább fogják már be a pofájukat. Vagy ha nem tudják – mert hogyan tudnák? –, elküldeni mindet kapálni a hegyre. Azután onnét, egészen elölről újrakezdeni az egészet.