A szerkesztett változat

Gyurcsány Ferencnek az Országgyűlésben a következő beszédet kellett volna elmondania:

„Tisztelt Ház! Ma reggel fölkerestem Sólyom László köztársasági elnököt, és benyújtottam neki kormányom lemondását. (Hangzavar a teremben. Az ellenzéki képviselők betódulnak a folyosóról. Zaj, majd hangos éljenzés, tapsvihar, ováció.) Hölgyeim és uraim…

Hölgyeim és uraim… (Az elnök csönget.) Tisztelt képviselőtársaim, a kormány megteszi a szükséges jogi lépéseket az Országgyűlés föloszlatása és az általános választások mihamarabbi kiírása érdekében. (Tapsvihar, éljenzés. Navracsics Tibor képviselő: „Éljen Gyurcsány Ferenc!” Ováció.) Egyben bejelentem, hogy lemondok a Magyar Szocialista Párt elnöki tisztéről. (Tízperces tapsvihar és éljenzés.) A következő parlament munkájában – ha megválasztanak – egyszerű képviselőként szeretnék részt venni. (Moraj.) Nem egészen négyesztendős kormányzásom lényegét a következőkben tudom a lehető legőszintébben (Moraj.) összefoglalni.

Kormányom pontosan ugyanazt tette, mint minden eddigi kormány a rendszerváltás óta. Avval a reménnyel indultunk neki világnézeti, politikai, gazdasági, közigazgatási reformmunkánknak, hogy képesek leszünk növelni a reáljövedelmeket, emelni az életszínvonalat, csökkenteni a gazdasági egyenlőtlenséget, enyhíteni mindenfajta társadalmi igazságtalanságot, kiterjeszteni a foglalkoztatást, javítani a közszolgáltatások minőségét, korlátozni a bürokratizmust, radikálisan kiszélesíteni a nép demokratikus politikai részvételét az ország és az egyes települések kormányzásában, fölvirágoztatni a sokszínű és merész kultúrát, serkenteni a tudományos kutatásokat, hatékonyan védeni a természeti és az épített környezetet.

Kisvártatva rájöttünk arra, hogyha ilyesmivel próbálkozunk, a tőke úgy röpít ki bennünket az Országházból, hogy a lábunk se éri a földet. Így hát – érintetlenül megtartva elveinket – bátran és következetesen elhatároztuk, hogy csökkenteni fogjuk a reáljövedelmeket, le fogjuk nyomni az életszínvonalat, növelni a gazdasági egyenlőtlenséget, súlyosbítani mindenfajta társadalmi igazságtalanságot, összezsugorítani a foglalkoztatást, lerontani a közszolgáltatások minőségét, fehér izzásig hevíteni a bürokratizmust, radikálisan korlátozni a nép demokratikus politikai részvételét, valamint magasról fogunk tenni a kultúrára és a tudományra. Ennek következtében megjavult rólunk a nyugati hitelminősítő intézetek véleménye, ünnepelt bennünket a nemzetközi pénzügyi sajtó, mellénk állt a gazdaságpolitikában irányadó közgazdász-értelmiség, majd haladéktalanul kitört a válság.

Ez a válság, tisztelt Ház, nem azért tört ki, amit csináltunk – hiszen mindig mindenki ezt csinálja – , hanem azért, mert igen tisztelt képviselőtársaim kiszivárogtatták azt a beszédemet, amelyben elmondtam nekik, hogy pontosan azt fogjuk csinálni, mint mindenki más. A válság, tisztelt képviselőtársaim, nem azért tört ki, mert hazudtam – ennek az égvilágon semmi jelentősége nincsen – , hanem azért, mert azt mondtam, hogy „hazudtam”. Engedelmünkkel hadd térjek ki röviden egy szemantikai (jelentéstani) problémára. Az „elkúrtuk” kifejezés, igen tisztelt képviselőház, politikaelméleti, politikatudományi szakkifejezés, terminus technicus, amelynek aggályosan pontos magyar fordítása így hangzik: „megpróbáltuk azt tenni, amit a nép óhajt”. Ezt jelenti, hölgyeim és uraim, a sok fejtörést okozó „elkúrtuk” kifejezés.

Más politikaelméleti és közgazdasági iskolák, irányzatok szerint az „azt tenni, amit a nép óhajt” fordulat precíz terminológiai fordítása: „totális abszurdum, teljes lehetetlenség, merő idiotizmus”. Bár a terminológia különbözik, a közgazdasági és politikatudomány álláspontja egységes, félreérthetetlen és könyörtelen.

A kérdés az, tisztelt képviselőtársaim, hogy miért tört ki a lázadás éppen most és éppen az én kormányom ellen, holott – amint nem győzöm hangsúlyozni – pontosan azt tettük, amit két évtizede mindenki: balról vívtuk meg a választási kampányt, majd jobbról kormányoztunk. A fő ok: azt a benyomást keltettük, hogy kivételesen a baloldali kampányt baloldali kormányzás követi – ide vezetett az én átkozott szónoki és debatteri tehetségem, amely sikerem legfőbb politikai akadályának bizonyult.

Az eddigi legsikerebb szocialista politikus, Horn Gyula avval ért el páratlan diadalt, hogy teljességgel mellőzte a választási kampányt, s még azt se kötötte a választók orrára, hogy győzelme esetén ő lesz-e a miniszterelnök vagy valaki más. Ő pontosan tudta, hogy a választóknak mindehhez semmi, de semmi közük nincs, dolguk a passzív bizakodás. Már harmadízben várt szegény magyar népünk szociáldemokrata politizálást a szocialista-szociáldemokrata párttól, míg csak el nem terjedt, hogy osztom az „elkúrás” szakkifejezés elfogadott szaktudományos értelmezését.

Szegény magyar népünk szerencsétlen hagyományaink következtében csak akkor tűr el „baloldalinak” nevezett kormányt, ha ez a kormány nyújt is valamit, szeretni soha nem szereti. Szegény magyar népünk forró szeretettel csak jobboldali kormányzatokkal szemben viseltetik, amelyek a hagyományunkba szervesen, simán illeszkedő módon közlik a néppel, hogy viselkedjék illedelmesen és legyen boldog.

Ezért én most nemes ellenfelemhez, Orbán Viktor képviselő úrhoz fordulok igaz nagyrabecsüléssel – kár, hogy halaszthatatlan, bokros államférfiúi elfoglaltságai miatt (büfé) most sincs jelen gótikus állampalotánk gyönyörű termében. Akkor merült föl bennem, mélyen tisztelt képviselő úr, hogy bedobván a törülközőt, véget vetek kormányom és ellenzékem gyötrelmeinek, amikor meghallgattam az ön történelmi jelentőségű rádiónyilatkozatát, s ráébredtem, hogy az általam eredetileg bejelenteni tervezett intézkedések – a tőkés vállalkozások adó- és járulékterheinek, netán bérköltségeinek csökkentése – teljes egészükben megegyeznek az ön tágas szemhatárú terveivel, s úgy döntöttem, hogy mindkettőnk közös és megingathatatlan elhatározásának végrehajtását meleg bizalommal önre bízom.

Csak arra kérem önt, hogy fogyatkozó számú híveim megnyugtatása végett szíveskedjék a honi jogállamiság szúrós szemű, ám aranyszívű bajnokával, Pintér Sándor szolgálaton kívüli rendőrtábornok úrral együttműködve elintézni a nyilas-náci rohamosztagokat – amit az én esetemben a zaklatott elméjű kriptohungaristák még félreértenének.

Így aztán elhárul az a kényszerűség is, hogy ön bonyolult helyzetében továbbra is támogatni legyen kénytelen az egészségügy privatizálását megakadályozni hivatott, jámborul dőre népszavazási kezdeményezéseket. Legyen ez a néhai szocialista párt búcsúajándéka a nemzet hivatott vezetőjének.

S most hadd intézzek pár szót a magyarországi szocialistákhoz és szociáldemokratákhoz. Önök – nem egészen függetlenül az én egyedülálló tehetségem rejtelmeitől – hosszú évekig nehéz helyzetben lesznek. Megszabadulva páratlan személyiségem terhétől, önök az ellenzékiség évei, évtizedei alatt szívós munkával elérhetik minden szemantikus élete célját, az „elkúrni” kifejezés jelentésének megváltoztatását. Elérhetik, hogy bekövetkezzék a megdöbbentő fordulat: az számít majd „elkúrásnak”, ha valamely kormányzat nem teljesíti a nép kívánságait. Önök (mint szociáldemokraták) elmélyedhetnek Otto Bauer, Kunfi Zsigmond, Rónai Zoltán, Szende Pál, Mónus Illés, Kassák Lajos, Justus Pál műveiben – lesz rá idejük bőven –, és meggondolhatják, hogyan lehet a többi közép-európai és kelet-európai néppel együttműködve korlátok közé szorítani a tőke közvetlen politikai hatalmát. Önök érvényt szerezhetnek majd annak a belátásnak, hogy amit a magyar emberek nemes ellenfelemtől, a nemzet hivatott vezetőjétől csont nélkül elfogadnak, azt baloldali párttól – hosszú távon – nem tűrik el. Önöknek többé nem lesz pénzük és befolyásuk, s ez igen jót fog tenni önöknek. (Orbán Viktor képviselő megjelenik az ülésteremben, kezében nemzetiszínű zászló. Hosszas tapsvihar, ováció.)

Hölgyeim és uraim! Midőn rendbehoztam vállalataim elhanyagolt ügyeit és újraolvastam Karl Marx főművének mindhárom kötetét, újra elindítom blogbejegyzéseimet. Kérem, olvassák őket, hiszen a továbbiakban a magunkfajták nem fognak nyilatkozni a rádióban és a televízióban, ott majd csak a nemzeti egység szelleme uralkodhatik, amely szellemiségből a magunkfajták – ismerjük el: böszmeségünk miatt – kizárva lévén, a jövőben nem untathatják a nyugalomra és büszkeségre vágyó nemzeti közvéleményt. Köszönöm szépen.”