Mátyás
-6 °C
1 °C

Megszakadhat a háborús észjárás?

2008.09.11. 09:18

A minap Gyurcsány Ferenc újfent bizonyította: ügyes politikus. Pártja rendkívüli kongresszusának összehívásával ki akarta zárni annak a lehetőségét, hogy miniszterelnök-cserével végződjék a lassan hatodik hónapja tartó kormányválság. Pártja mitikus legfelső testületének várható döntésével mindössze két megoldási lehetőséget hagyott volna: az SZDSZ megtörik, vagy előrehozott választás következik. Csakhogy annyira mindent vagy semmit játszmába kezdett, hogy az ettől megrettent MSZP elnöksége a pártkongresszus időpontjának lebegtetésével végül hagyott egy ki nem mondott, aprócska rést a kormányfőváltás számára.

A szabad demokraták sokszor elmondták: elfogadhatatlan a miniszterelnök újabb programja, és csupán a szakértői kormányról kívánnak tárgyalni. A szocialisták viszont újólag rögzítették, a programok közelítéséről óhajtanak egyeztetni, Gyurcsány Ferenc leváltása szóba se jöhet. Ha mindkét fél kitart korábbi nyilatkozatai mellett, a kölcsönös udvariaskodáson túl nemigen lesz miről beszélniük. Valamelyiküknek törnie kell. A parlamentarizmus logikája megkívánja, hogy a baloldali együttműködés valamilyen formában történő helyreállításával, vagy az előrehozott választásokkal mielőbb újra valóságos kormánya legyen hazánknak.

A tét már jó ideje maga a főhatalom

Gyurcsány Ferenc évadnyitó dolgozatával alapjában véve pontosan vette számba az elmúlt két esztendő kudarcai után a szocialisták előtt még nyitva álló politikai lehetőségeket. Nagypárti létezése kockáztatása nélkül az MSZP nem irányíthat át sok százmilliárd forintot törzsközönségétől a vállalkozói szféra felé. Viszont az ország közvéleménye bajosan törődhet bele, hogy újabb másfél év látványkormányzás következzék. Az SZDSZ sokadik nemével aligha tett mást, minthogy ragaszkodott a kormányból való kilépésének következményeihez, és a maga kategorikus módján kimondta megannyi közgazdász ítéletét.

A két volt koalíciós partner polémiája régen túlfutott a reformok szükségességéről és tartalmáról folyó vitán. Tárgya már jó ideje a politikai főhatalom kérdése. Baloldali véleményformálók sora gondolja, hogy a hazai progresszió évszázados ügyét árulja el az SZDSZ új vezetése. A párt mind nagyobb nyomás alatt áll, hogy meg- vagy széttörjön. A szabad demokraták március közepe óta minduntalan az időt húzzák. Fodor Gábor folyvást kimondja az általa igaznak gondoltakat, ám a végleges és visszavonhatatlan döntést ismételten tovább tolja. Sokat azonban már nem latolgathat, mert egyébként is mélyen megosztott pártjának egysége bármikor megszakadhat. De a szélesebb közvéleménynek is elfogyhat a türelme.

Az SZDSZ kezében elvileg hathatós eszközök vannak. Az Országgyűlés egyszerű többséggel bármikor kimondhatja önmaga feloszlatását, továbbá ezzel egy időben abszolút többséggel szakértői kormány kezébe helyezheti az előrehozott választásokig az ország ügyeinek vitelét. Az alkotmány szerint a konstruktív bizalmatlansági indítványról nyolc napon belül meg kell tartani a szavazást. Ha a szocialisták makacsul továbbra is kitartanak Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége mellett, kemény választ kaphatnak. Csakhogy előtörténetük után érthetően rettenetesen nehéz a szabad demokratáknak határozniuk. A kérdés távolról sem pusztán az, hogy most vagy másfél év múltán lesznek-e jobbak az SZDSZ kilátásai a parlamentben maradásra. A döntés a szabad demokraták identitásának a lényegét érinti.

Mit választanak?

Az SZDSZ másfél évtizede szoros szövetségben politizál a szocialistákkal. A XX. század elején induló modern magyar baloldali értelmiségi hagyományhoz a szabad demokratákat sokkal szervesebb és elevenebb szálak kötik, mint az alapvetően állampárti-kádári tradíciójú MSZP-t. A baloldali értelmiség előcsapataként az SZDSZ létezése óta nem először próbálja rákényszeríteni az irányváltást a botladozó, személyes hatalmi célok után futó szocialistákra. A szabad demokraták ismét nem kevesebbet akarnak, mint legutóbb a 2004-es nyár végén: szeretnék, ha ismét kívánságaik szerint cserélne kormányfőt az MSZP.

Ha most egyhangúlag megszavaznák az előrehozott választásokat, a baloldalon sokan Orbán Viktor szálláscsinálójának tekintenék őket. Viszont ha bárhogyan is engednek, és Gyurcsány Ferenc maradhat a miniszterelnök, akkor megerősítést kaphat a jobboldali állítás: a szabad demokraták éppúgy, mint elődjeik 1919-ben vagy 1945-ben, majd a rendszerváltás után, az ország érdekeivel szemben most is a szocialistákat választják. A nyugatos polgárosodás ügyénél éles konfliktushelyzetben mindig fontosabb számukra a jobboldaltól való szorongás. Ezzel sokak számára visszamenőleg is igazolódnának a hajdani demokratikus ellenzék, majd az SZDSZ tevékenységére vonatkozó előítéletek. A jövőben minden eddiginél inkább két Magyarország örök háborúja lesz a hazai politika, ahol a két oldal között még kevesebb lehet az átjárás. Ha az SZDSZ ellenben szakítani tudna a blokkpolitika rett-netes logikájával, végre újra a rendes parlamenti váltógazdaság irányába mozdulhatna az ország.

Tökéletes kudarc

Már 1989 ősze óta látható, a magyar közélet szembenálló szekértáborai többnyire egyformán elviselhetetlennek vélik a másik kormányzását. 2000 után a baloldal legtöbb elhatározását Orbán Viktor megállításának rendelte alá. A szocialisták semmilyen jóléti ígéretet nem gondoltak túlzottnak a Fidesz leváltása érdekében. A vesztes jobboldal nem fogadta el valóban legitimnek legyőzői hatalomgyakorlását, az elmúlt hat évben ott tett keresztbe a köztársaság kormányának, ahol csak tudott. Hatalma megszilárdítása érdekében 2002-ben a baloldal az ország versenyképességére és a költségvetés helyzetére tekintet nélkül teljesítette választási ígéreteit. Az MSZP modernizációjának előremutató ajánlatával érkező Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként minden korábbinál inkább a jobboldal legyőzésére koncentrált. Ám választási diadala után nem tehetett mást, nyomban belekezdett az államháztartási hiány csökkentésébe. Jókora növekedési áldozatok árán nagyjából a 2000-es szintre vitte vissza a költségvetés deficitjét. De a baloldal régi civilizátori nekibuzdulásával elindított reformjaiból alig lett valami. Az ország lemaradni látszik szomszédaival szemben, a kormánypártoknak összeroppant a választói támogatottságuk, mialatt a hatalomtól mindenképpen távol tartani óhajtott Fidesz népszerűsége soha nem látott magasságokba emelkedett.

Mindezt látva a kormányfő most nyilvánvalóan 2004 utáni politikájához kíván visszatérni. Csakhogy szerencsétlenségére az idő már aligha neki dolgozik. A szabad demokratákkal való megannyi ütközés után vezetése alatt nehezen állítható helyre a nyugodt kormányzáshoz szükséges biztos parlamenti többség. Ha tartósnak bizonyul az euróövezetben újabban tapasztalható gazdasági visszaesés, a választási kampány kezdetéig bajosan várható érzékelhető állampolgári jövedelememelkedés. Gyurcsány Ferenc annyi viszontagság után is általában kézben tartja pártját. Nem akad érdemleges szocialista főember, aki saját vezetőképességébe vetett elszánt hittel próbálna új irányt szabni a szocialistáknak. A miniszterelnökben ellenben roppant meggyőződés munkál: egyedül ő képes előrevinni a hazai baloldal ügyét. Éppen úgy próbál leválthatatlan vezetővé emelkedni, ahogyan az Orbán Viktornak sikerült. Közben viszont kormányzását mindjobban a háborús észjárás élteti, győzelmei főleg arra kellenek, hogy megvívhassa következő csatáit, ahol egyre nagyobbak a teljes vereség kockázatai.

Mi várható a Fidesztől?

Az előrehozott választás csupán közjogilag hozhat szinte bizonyosan megoldást a kormányválságra. Az új többségnek pontosan azt a feladatot kellene elvégeznie, amely Gyurcsány Ferencnek nem sikerült. Könnyen juthatunk egyik zsákutcából a másikba. Alighanem Orbán Viktor még nem gondolta végig: milyen politikával viheti előre a magyar társadalmi modell bajainak orvoslását. Annyi tudható: a jobboldalon sokan kívánnak elégtételt kapni az elmúlt évek valós vagy vélt sérelmeiért. Számosan szeretnék a világkapitalizmus rendjével szemben újraépíteni a hazai gazdaság szerkezetét. A volt miniszterelnök leglelkesebb hívei közt gyakori a vágy a rendszerváltás szabályos elölről kezdésére. Ha Orbán Viktor legalább szavakban nem elégíti ki tábora reményeit, máris ott kínálja magát a Jobbik. Amelynek először van kilátása az öt százalék átlépésére a nagypártok elleni lázadásra kiválóan alkalmas, csaknem tét nélküli európai választásokon.

Egyedül a jobboldali törzsszavazók vágyai alapján azonban nem lehetséges újra versenyképessé tenni hazánkat. Ehhez bizony a hagyományos magyar jobboldali világképpel sokban ellentétes lépésekre és a hideg polgárháború lezárására van szükség. Korántsem bizonyos, hogy Orbán Viktor politikája alkalmas lesz az új magyar demokrácia konszolidációjára. Ha nem képes lényegileg változtatni magatartásán, tehet a szimbolikus politika világában bármit, csak akkor reménykedhet a tartós sikerben, amennyiben érdemileg javít az ország helyzetén.

A Fidesz elnöke máris túlságosan sietett: akkor jött elő az Országgyűlés önfeloszlatásának javaslatával, amikor az SZDSZ még nem támogathatta azt. Egyelőre megelégedhetett volna egy olyan parlamenti határozattal, amely felszólítaná a kormányfőt a többségi kormányzás helyreállítására, és ennek hiányában a bizalmi kérdés felvetésére. Ez a döntés alkotmányjogilag nem kötné a miniszterelnököt, de az SZDSZ is megszavazhatná. Nem tudható: Orbán Viktor szokott lendületével megint rossz ütemben szólalt-e meg, vagy ellenkezőleg, szándékosan nem óhajtja Gyurcsány Ferenc mellől kiengedni hajdani liberális szövetségesét, hogy aztán 2010-ben együtt mérjen rájuk megsemmisítő vereséget.

Történelmi idők?

Közvéleményünk jó része végeérhetetlen szappanoperaként szemléli a Gyurcsány–Orbán-vetélkedés fejezeteit. Most azonban mintha valóságos változások lehetősége nyílna meg hirtelen. A történések felgyorsulhatnak. Az 1998 óta mozdíthatatlanul állandónak tűnő pártszerkezet akár rövidesen lényegileg átalakulhat. Vagy az SZDSZ döntése alapján egy darabig még minden maradhat a régiben. A kérdés egyelőre az: tovább próbálkozik-e az ország a jól ismert rosszal, vagy Orbán Viktor már most kap egy utolsó utáni esélyt? A folytonos helyben járás után talán már az is előnyünkre volna, ha nem kellene újabb másfél évet várnunk a következő megoldási kísérletre. Egyáltalán nem bizonyos, hogy az új jobboldali többség ténylegesen enyhíti gondjainkat. De már az is közvéleményünk hasznára válna, ha ez mielőbb világosan kiderülne. Közben pedig legalább egy történelmi pillanatra megtörhetne az eddig olyan mélyre vivő háborús észjárás érvénye.