Útelága

Muszáj volt neki könyvet írni. Arról, hogy mit, miért, hogyan, mit igen. Gyurcsány Ferenc kénytelen volt teríteni a lapját, ha tovább akarja ostorozni Orbán Viktort a biankó csekkel. Meg kellett mutatni a víziót, amit eladásra kínál. A kitöltött csekket. Hogy ő nemcsak a két szép szeméért akar országot kormányozni, hanem mert van vele szándéka.

Aranyos. Azt próbálja hinni, hogy a politika megmagyarázható. Hisz abban, hogy nem kell hinni benne. Ismeretterjesztő munka, amelyben a miniszterelnök fogalmakkal - polgár, szolidaritás, egyenlőség - birkózik, és nagy igyekezettel sző hálót közéjük. Néhol döccen-reccsen a felépítmény, a polgár hol megbízható, hol engedetlen, és mindkettő természeténél fogva, meg vannak önkényesen meghúzott határok, szabadságszűkítések, üresen kongó tételmondatok. De első olvasatra tényleg kirajzolódik belőle egy, azaz egy darab személy, és az ő politikai filozófiájának alapjai. Ez se semmi manapság, az integritás.

Gyurcsány arra számít, hogy a polgár, akiről álmodik, akit az égig magasztal a könyvében, az majd szépen elolvassa az ő érvelését, és kénytelen lesz egyetérteni vele, belátja, megvilágosodik, észbe kap. Ami viszont nem éppen elkerülhetetlen ennél a könyvnél.

Egyszerűsítsünk annyit, hogy ezt még elhisszük. A polgárság tájékozódik, olvas, belát, és szociáldemokrata lesz.

Na de mi lesz a... hogy is illik ezt mondani politikailag korrekten? Mi a prolinak a PC szinonimája? Underclass? Mi a célravezető: vitát kezdeményezni a lakossággal, vagy misét celebrálni neki?

Mi a politika? Mi a vízió? Olyasvalami, amit különféle szinteken megértünk, és aztán a száraz tényeket ütköztetve megkeressük az objektív, bizonyítható valóságot? Vagy valami, amiben különféle módokon hiszünk, a száraz tényeket könnyedén odahagyva? Nyilván mindkettő. De mi a sikeres stratégia olyan közegben, ahol már nem kötelező részt venni a politikában? Századszor is nekilátni a magyarázatnak a táblakörzővel, vagy szétosztani az ostyát, amiben tizenkilencezer forintot rejtettünk el?

Persze, mindkettő stratégia párhuzamosan, az a sikeres. És pont ennek beismerése hiányzik ebből a könyvből: szép hosszan fejtegeti a demokrácia és a köztársaság működését, csak azt hallgatja el, hogy a demokráciákban és köztársaságokban négy-öt évente elszabadul az ígéretcunami, és olyankor a polgárságnak, a tisztelt olvasónak kissé forog a gyomra. Elismeri, hogy egészséges társadalmakban a szocialista, a liberális és a konzervatív pólus együttesen alakítja az országot, de nem hajlandó elismerni, hogy mindezzel együtt jár fű és fa odaígérése, éppenséggel az ő szájából is. Hiányzik a nagyívű reformok ismertetéséből, hogy ezt most, az utolsó évben nem lehet elkezdeni, azért, mert. Nem lenne pedig hiba: magunk közt vagyunk, az analfabéta nem olvas.

Gyurcsány olyannyira igyekszik ezt feledni, hogy könyvében szakadatlanul vitázik valamivel, amiről úgy gondolja, hogy Orbán Viktor világképe. Az ellenfél nincs jelen, de villog a miniszterelnök kezében a fénykard, kaszabolja a szerinte téves konzervatív válaszokat, időnként névvel Orbán Viktort. Pedig tudja és oda is szúrja, amikor csak alkalom adódik: Orbán világnézete egyszerűen az, hogy miniszterelnök szeretne lenni. Nincs konzervatív alternatíva a placcon, amivel vitázni kéne.

Gyurcsány könyve nehéz olvasmány annak, aki még sose vett olyan újságot, amiben leírják a deficit szót. Valószínűleg túl könnyű olvasmány viszont az egyes területek szakértőinek. Az ilyen PR-ra mondják, hogy a véleményvezéreknek szól, a kis- és nagyobb közösségek nagyokosainak, aztán majd ők továbbadják, amit sikerül. Rizikós stratégia. Egyetlen eredménye ennek a könyvnek, hogy van. Ha semmi se jut el belőle az úgynevezett emberekhez, az mostantól közismert, hogy Gyurcsány írt egy könyvet a terveiről. Azért, hogy a megbízhatóan engedetlen polgárnak majd legyen mivel kocogtatni a demokratikus politikus homlokát, amikor mégsem azt csinálja, amit ígért. Talán csak ott számította el magát, hogy az a majd már elkezdődött. Éppen egy éve.