Félremagyarázott zseninek lenni = MENŐ

Istenem, micsoda hét volt ez a nemzetgyalázóknak! Állítólag volt egy pillanat, amikor a KSH-ban idegrohamot kapott valami igazgató, mert úgy tűnt, hogy kétszázezerrel több magyar gyalázza egyszerre a hazáját, mint amennyi papíron az ország lakossága. Aztán lenyugodtak a kedélyek, és mindenki inkább a két főkolomposra koncentrált, határon innen és túl egyaránt.

Pozsonyi Ádám és Kertész Imre nem csak abban hasonlítanak egymásra, hogy a héten mindkettejük Magyarországhoz fűződő viszonyával foglalkozott a világsajtó. Dalt ugyan csak egyikük írt a másikról ("Énnekem már nincsen szinte semmi vágyam / Csak az az egy, hogy Imre Kertészt egyszer szájon vágjam!"), és valószínűleg nem is nagyon járnak össze, a kapcsolódási pontok azonban így is számosak.

Például mindketten zsenik. Nobel-díjjal (még) csak Kertész írásait jutalmazták, ám Pozsonyi, aki az utóbbi húsz évben punkegyüttesekből és a magyar sajtótörténet legjobb fanzinja, a Genyó Szívó Disztroly fénymásolt oldalairól osztotta az észt, sem kisebb kaliber a saját szakterületén. Mindkettejük munkássága rendkívül kényelmetlen még azok számára is, akik a gondosan kettéosztott magyar társadalomban elvileg velük egy oldalon állnak.

Kertész komorsága, monomániája, lehangolóan szikár szövegei, amelyekben semmiféle megnyugtató választ nem lehet találni, nem sok fogódzkodót és vigaszt nyújtanak. Nobel-díja után néhány héttel már kifejezetten divatos volt arról beszélni kultúremberek közt is, hogy ki kell mondani, ez szar. Kertész azóta sem engedett egy centit sem, nem fog ő már megszelídülni soha. Pozsonyi Ádám, mozgalmi nevén Bucó hasonlóan problémás. Írt ő dalt Kölcsey torz arcáról, országos cimborája volt a Tilos rádióban keresztényeket gyilkoló Barangónak, és általában sem viselkedett úgy, ahogy az egy tisztességes jobboldali kispolgártól elvárható lenne. Nem csoda, hogy munkássága, akárcsak Kertészé, a legtöbbeknek egyszerűen magas.

Az utóbbi napok botrányai is alapvetően annak voltak köszönhetőek, hogy Kertész nyilatkozata és Bucó írása egyaránt buta emberek kezébe került. Kertész járt rosszabbul, mivel ő egy alapvetően félrefordított szöveggel lett ismét Magyarország egyik felének köpőcsészéje. Bucó szövegét eredetiben lehetett olvasni, ám a Demokrata brandje az ő maradian polgárpukkasztó stílusával keverve már könnyen volt félreértelmezhető a hivatásos félreértelmezők és a szimplán buták számára.

Az ügy hullámai olyan messzire jutottak, hogy az nyilván még a főszereplőket is meglepte. Kertész példátlan módon egy második interjút is kénytelen volt adni a Die Weltnek, ami nyilván jogosan idegesítette fel a német lap azon olvasóit, akiket a magasirodalom és a kelet-európai hiszti közös halmaza cseppet sem érdekel. Bucó könyvégetésre buzdító cikke pedig még a svéd tévében is téma volt.

Kertész is, Bucó is régen túl vannak már pályájuk csúcsán, újat egyikőjük sem szokott mondani. Amit Kertész mond, az azért olyan nagyon már nem számít a világban, amit meg Bucó, az nem is számított soha. Magyarországon azonban máig él a régi reflex, amely betegesen figyel a külföldről érkező jelzésekre. Az egyik oldal így most azt mesélhette be magának, hogy Kertész Németországban gyalázhatja a magyart, a másik meg, hogy a világot érdekli, mit ír egy öregedő punk egy rossz minőségű papírra nyomtatott magyar hetilapban. Ez nevetséges.

Saját hazánk polgárait így felidegesíteni viszont szép, dícséretes és menő teljesítmény. Pláne, ha igazunk van, vagy esetleg csak simán viccelünk. Őszintén sajnálom, hogy a helyzet komikumát, a sápítozó újságírókat és az országgyűlésben ilyen piszlicsáré hülyeségekkel foglalkozó politikusokat csak Bucó neveti most ki. Kertész Imrét még nem így nevelték. Mi épeszűek csak elismerően biccenthetünk feléjük. Így kell ezt csinálni. Csak kőkeményen.