Ödön
1 °C
11 °C

Tévelygő heteroszexuálisokat kinevetni = MENŐ

2010.01.22. 16:27 Módosítva: 2010-01-22 16:27:25

A szexet és a hülyék kinevetését a világon szinte mindenki szórakoztatónak találja. Így hát természetes, hogy ezek kombinációja fergeteges pillanatokat tud szerezni az ilyesmire fogékonyaknak. Ha pedig ehhez még őszinte és kőkemény heavy metalt, elmebeteg nácikat, lábbizsergető diszkómuzsikát és vidám, nagydarab férfiakat is adunk, az már korunk egyik legfontosabb humorforrását eredményezi.

A Cristiano Ronaldót főszerepbe emelő új Armani-kampányt ugye már mindenki látta? Micsoda őrületes pasi! Ilyen szikrázó, megzabolázhatatlan maszkulinitással Rob Halford, a Judas Priest metálegyüttes bőrbe és szegecsekbe burkolt énekese óta nem lehetett sehol találkozni. Halfordról fénykorában szinte senki sem tudta, hogy homoszexuális, a Vasfüggöny mögé zárt, a melegkultúráról semmit sem tudó rockerek a nyolcvanas években az énekest tartották a férfiasság legigazibb megtestesítőjének. Cristiano Ronaldo minden bizonnyal nem a saját neméhez vonzódik, imidzse mégis a ma már az undergroundból szerencsésen kitört melegkultúra számos stílusjegyét hordozza magán. A vicc csupán annyi, hogy ezzel a világ jelentős része nincs tisztában.

Amióta feltalálták a homofóbiát, a meleg férfiak jelentős része igyekezett a nőiesség vádját karikatúraszerűen eltúlzott férfiassággal lerázni. A Rob Halford által is preferált, bőrrajongó szubkultúra gyökerei például a második világháború utáni Amerikába nyúlnak vissza, amikor a legvadabb, legkeményebb férfiaknak az akkor induló motorosklubok tagjai számítottak. A Marlon Brandót és James Deant is meghatározó, egyébként a háborús bombázópilótáktól kiinduló stílus pedig gyorsan vonzani kezdte azokat a homoszexuális férfiakat, akik nem szerettek volna lányosnak látszani. A melegeket nyilván a sok jókiállású férfi testének közelsége is vonzotta, ez azonban még nem lett volna elég ahhoz, hogy gyorsan magukévá is tegyék a szűk bőrnadrágokat és fémdíszes dzsekiket.

Az idő múlásával szerencsére a melegek egyre inkább vállalhatták önmagukat, és így egyre kevesebben kényszerültek az agresszív macsó szerepének eljátszására. Voltak köztük természetesen olyanok is, akiknek ez nem csupán szerep volt, és így meg is maradtak a bőrnél, a többiek viszont már szabadon vállalhatták egyéni ízlésüket. Amikor a hetvenes években a Village People arról énekelt, hogy a YMCA-szállókban milyen sok a helyes fiú, már mindenki számára világos volt, hogy az együttes tagjai különböző meleg sztereotípiákat jelenítenek meg, köztük természetesen a talpig bőrbe öltözött, harcsabajszos hipermacsóval.

A világ (vagy legalábbis annak egy része, lásd mindjárt) szabad hely lett, ahol senkinek sem kellett már félnie szexuális identitásának felvállalásától. Ez a szabadság viszont nagyon kényelmetlennek bizonyult azon félelemmel teli és gyáva heteroszexuális férfiak számára, akik semmitől sem rettegtek jobban, mint a rossz buziktól és a rossz buzinak nézéstől. Erre a problémára pedig ugyanazt a megoldást választották, mint az amerikai melegek az ötvenes években: megpróbáltak minél férfiasabbnak látszani, nehogy valakinek az a tévképzete támadjon, hogy ők nem a nőket szeretik. E butuska férfiak pechére viszont időközben akkorát fordult a világ, hogy az eltúlzott és kényszeresen túlhangsúlyozott férfiasság éppen a homoszexuális lét szimbólumává vált. Ezzel pedig el is érkeztünk korunk egyik megunhatatlan, végtelen fergeteges poént szülő humorforrásához.

A kilencvenes évek nagy dömpingje után ma már nem ugrándoznak fiúcsapatok a zenés tévécsatornákon. Amiért két évtizede még tinédzserlányok milliói őrültek meg, az ma már egészen nyilvánvalóan annyira forró lenne, hogy csak rendkívül naiv és tájékozatlan vidékeken lehetne férfiasnak és heteroszexuálisnak eladni. Éppen ezért jelentik ennek a stílusnak az utolsó bástyáit azok a kelet-európai vagy éppen muszlim országok, ahol olyan kevesen merik nyíltan vállalni homszexualitásukat, hogy a társadalom többsége még nem is látott olyat. Ezekben az országokban hiába árad a gyűlölet a melegek felé, Freddie Mercury vagy az említett Cristiano Ronaldo - és itt irreleváns, hogy ő valójában nem meleg - férfias népszerűsége töretlen.

Az egyenruhák, a szűk és katonás viselet, akárcsak a bőrruhák, szintén a férfiasságukat túlhangsúlyozni igyekvő melegeké lettek. Itt a kapcsolat még régebbi, kevés olyan forró szervezet volt a világtörténelemben, mint a Hugo Boss által tervezett egyenruhákban parádézó SS-katonák, függetlenül attól, hogy Ernst Röhmmel és az ő SA-jával éppen homoszexualitása miatt számoltak le. A férfias munkások és katonák imidzsét kölcsönvevő skinheadek is hamar a melegek ikonjaivá váltak, és az olyan félkatonai uniformisban masírozó operetthadseregek, mint a Magyar Gárda, amelyekben ráadásul egészségtelenül az előbbiek felé billen a férfi-nő arány, sem tűnnének idegennek egy menő berlini melegklubban.

Itt tartunk most. Férfiak a világ minden tájáról, aki semmit sem gyűlölnek jobban a melegeknél, ám nagy kanos igyekezetükben éppen az ő stílusukat veszik éppen kölcsön. Lehet még ezt a poént tovább fokozni? Ezt a Cristiano Ronaldo-posztert nézegetve lesznek még itt csavarok.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?