Alternatív kulturális győzelem = MENŐ

Barcelonában, a Földközi-tenger partjától alig néhány méterre van egy óriási, amfiteátrumnak nevezett betonteknő, ahol a Fuck Buttons együttes sokezer embernek játszik. A Fuck Buttons jó, de azért nem kiemelkedően jó együttes, amely azzal lett sikeres, hogy irtózatos hangerővel játszik elektronikus tánczenei ütemeket, torz zajjal és klasszikus skandináv metálhörgéssel keverve. Budapesten 100-150 fizető nézőnél több nem lenne rájuk kíváncsi. Tisztességes helyeken viszont ők, akárcsak a hozzájuk hasonló együttesek százai, sikeresek lettek. Mert az alternatív kultúra végleg nyert.

A hosszú sztorit nagyon röviden összefoglalva az utóbbi ötven évben valahogy az alábbiak szerint alakultak a dolgok. Amikor megszületett a rockandroll és vele együtt az, amit ifjúsági kultúrának hívtak, még minden a kölykök kezében volt. Na jó, nem minden, hiszen minden Elvis Presley és John Lennon mögött ott állt egy dörzsölt üzletember, de a lényeg, a szív és a lélek mindig lentről jött, soha nem fent találták ki.

A hatvanas évek végére viszont a nagy hippikiábrándulással egyrészt kifulladt a lelkesedés, másrészt a gonosz imperialisták rájöttek, hogy ezekből az egyre tehetősebb fiatalokból bizony pénzt is lehet csinálni. Ekkor - ismét csak nagyon leegyszerűsítve - kettéváltak a dolgok. Egyfelől voltak a fentről irányítottak és előre gyártottak (akik közt persze akadtak csodálatos zsenik), másfelől pedig a lángot föld alatti barlangokban őrzők (akik közt akadtak tehetségtelen kóklerek is).

A hetvenes évek végén a punk és a következő évtizedben annak mindenféle gyermekei megpróbálták eltörölni a föld színéről az oda nem érdemeseket. Ez persze nem sikerült nekik, de az utat megmutatták. Időközben pedig a technológiai fejlődés egyrészt egy új zenei és szórakozási stílust szült, másrészt pedig forradalmasította a zenefogyasztási szokásokat. Ennek volt köszönhető a harc első győztes csatája, az MTV zenecsatorna segítségével befutó, mégis végig a jó oldalon álló Nirvana együttes.

A Smells Like Teen Spirit addig alig százak előtt játszó együtteseket segített milliós lemezeladásokhoz, a rendszert azonban nem döntötte meg. Ez sokaknak csalódást jelentett. Azoknak leginkább, akik nem értették meg, hogy a cél nem a legyőzhetetlen rendszer elleni felesleges harc, hanem egy olyan alternatív hálózat kiépítése, ami a sok hülyeséget mellőzve biztosít minőségi művészeti alkotásokat és alpári bulikat fiatalok ezreinek-millióinak.

2010-re ez sikerült is. Ahogy a múlt héten Barcelonában megrendezett Primavera Sound fesztiválon részt vevő néhány tucatnyi magyar is megtapasztalhatta, mára az alternatív rendszer minden eleme a helyére került. Ezért ment le minden este kutyába Iggy Pop, ezért aludt a földön minden amerikai kisvárosban Henry Rollins, ezért hozta el Ibizáról az ütemeket és az extasyt Danny Rampling, a sor a végtelenségig folytatható zenészekkel és társaikkal, akik megpróbálták máshogy csinálni a dolgokat.

A harc véget ért, és nincs szükség nosztalgiázókra, akik szerint a szépség éppen a nehézségekben rejlett. A senki által nem olvasott fanzinokban, az alkalmatlan erősítőkben, a kudarcoktól tönkrement életekben, a fél év alatt beszerzett ritkaságokban, a beakadt magnókazettákban. Egyedül a gyönyörködtető változatosság hiányán lehet okkal bánkódni. Ma már nincs olyan, hogy két, egymástól alig néhány óra autóútra lévő angol vagy amerikai városban teljesen más ritmusok és frizurák alakuljanak ki. Ma már nincs nincs elszigeteltség.

Ahogy annyi mindent, ezt is az internet állította a feje tetejére. Az említett Fuck Buttons - de előszedhetnék még a fesztiválon fellépő zenekarok közül vagy harmincat - három éve nemcsak Budapesten, hanem a világon bárhol nehezen szedett volna össze száz fizető nézőt. Gyors népszerűségük, hogy ma már mindenki, akit érdekel a popzene, hallotta a zenéjüket, és eldönthette, hogy kell-e ez neki, vagy sem, a blogoknak és fájlcserélő-hálózatoknak köszönhető.

Az internetnek köszönhető, hogy a színvonalas popzene barátainak tömege elérte azt a kritikus mennyiséget, ami már kereskedelmileg is értékes lehet. A világ nagy fesztiváljain még néhány éve is fel kellett léptetni olyan üresfejű senkiket, mint a U2, a Pearl Jam vagy az Oasis, hogy elég jegyet lehessen eladni, és a szponzorok is felkapják a fejüket.

A Primavera Sound, és a többi, hasonló modellt követő fesztivál szervezői nem idealista hippik. A barcelonai rendezvény főbb szponzorai a San Miguel sör, az Adidas és a Ray-Ban napszemüveg-márka volt. Reklámerdő, idióta promóciós akciók persze egyáltalán nincsenek. A jegy olcsóbb, mint a Szigeten, és bár itt csak három éjszakán át van program, a színvonal egyszerűen összehasonlíthatatlan. Az idei Szigeten két-három olyan együttes lép fel, ami relevánsat produkált az utóbbi tíz évben, a Primaverán ezek száma száz körül van.

A független lemezkiadók, a fáradthatatlanul turnézó együttesek fontos csatákat vívtak négy évtizeden át, a végső győzelem mégis egyrészt a kommunikációs forradalomnak köszönhető leginkább, amelynek köszönhetően ma már egy okosabb magyar kamasz is a világ összes zenéjéhez és stílustanácsához hozzá tud férni. Másrészt pedig hogy így végre először van a világon annyi, a színvonalas popzenéért élő és haló ember, akikre megéri bizniszt alapozni.

Mint minden lehengerlő diadalank, persze ennek is vannak túlkapásai. Az uniformizált divat, az ironikus arcszőrzetű, matróztetkós hipster-egyenruha pont ugyanolyan röhejes, mint a hasonlóan minden eredetiségtől mentes metálos- vagy hiphop-szerkó. És persze az is igaz, hogy a jó popzenéért érdeklődni valamennyire divat is lett. A lényeg azonban mégis az, hogy negyven év álma megvalósult: ma már minden jó zene el tud jutni a kölykökhöz, és a kölykök közt vannak is elegen, akiket érdekel a jó zene.

Magyarország ebből is ki fog maradni. Ami minket elér a globális ifjúsági kultúrából, az Ozora, a biciklisfutár-bajnokság, meg három fehér kanapé a zamárdi strandon a Balaton Sound alatt. Marginális, gyakran nevetséges dolgok. De a tudat, hogy máshol már megnyerték a harcot, minket is reménnyel tölthet el.