Endre, Elek
14 °C
28 °C
Index - In English In English Eng

Kispál és a Borz = MENŐ

2010.08.09. 23:27

23 év után búcsúzott el minden idők egyik legjobb magyar együttese. A Kispálnak sikerült először független alapokra építve sikereket elérnie ebben az országban, miközben szinte semmilyen kompromisszumot nem kellett kötniük. És szerencsére még a Nagy Nemzeti Rockzenekar szerepét sem kellett eljátszaniuk.

A magyar popzene szörnyű jelene és múltja véletlenül ugyan, de néhány ponton kedvez azon keveseknek, akik nem szeretik a fülig érő szart. Ilyen kellemes ajándék például, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországról teljességgel hiányzik a Nagy Nemzeti Rockzenekar intézménye.

A Nagy Nemzeti Rockzenekarok a világon mindenhol fülbemászó melódiákban és nagyon magasan szálló, nagyon buta, de a lokális lelket nagyon eltaláló szövegekben utaznak, 14 és 40 közt mindenkihez szólva. A kereskedelmi rádiók és ezek fogyasztói nálunk egyaránt annyira nélkülözik a (popzenei) ízlést, hogy nekünk nemhogy saját U2 vagy Oasis, de még egy nyamvadt kis Coldplay sem jutott. Nincs, aki ilyet hallgasson, és nincs, aki ilyen zenéket közvetítsen.

Nálunk ilyesmivel az utóbbi húsz évben csak a Republic együttes próbálkozott, ám hiába volt meg a feladathoz a tehetségük, végül a média ellenállása miatt eljelentéktelenedtek. A 67-es út és a Szállj el kismadár kellően fülbemászók és kellően együtt énekelhetők is voltak tábortűztől kézilabdapályáig mindenhol, ahol magyar emberek szeretnek együtt énekelni, a Republic mégsem tudott soha a magyar könnyűzenei mainstream része lenni.

Ott a legalantasabb könnyűzenénél többre egyszerűen nincs igény. Még a rock leglényegét mindig tagadó, giccses modorosságára, jellegzetesen magyar "igényességére" (infantilis politizálási kényszerét meg a Bosszú népét hagyjuk is inkább) gondosan ügyelő Ákos sem üti meg azt a szintet, ami képes eljutni az átlagos magyar zenefogyasztó füléig és szívéig.

Tőle a szélek felé pedig már apró nyoma sincs a tehetségnek. A Kárpátia például nem a média és a politikai ellenszél miatt nem tud most már évek óta kitörni a szépen tömött vidéki sportcsarnokok világából, hanem mert ha ötezer évig működnek, akkor sem tudnak egyetlen olyan dallamot írni, ami egy G. Dénes Györgynek vagy egy Presser Gábornak naponta húszszor összejött.

Igazán nagy tömegeket az utóbbi húsz évben csak a Kádár-rendszer gondosan összeválogatott dinoszauruszai tudtak popzenével megmozgatni. Az Illés, az LGT, az Omega, de még a Piramis és a Karthago is bármikor, bármekkora arénát meg tudnak tölteni a mai napig. Ilyen bravúrra az újak közül még olyan, direkt a legkisebb közös többszöröst célzó, a média és egyéb – hehe – pénzügyi – hehe – körök – hehe – által támogatott produkciók is csak nagyon ritkán voltak képesek mint az irtózatos Rapülők.

A Nagy Nemzeti Rockzenekar hiányával azonban az ég világon semmi baj nincs. Ezekkel éppen az szokott lenni a baj, hogy mindenkihez akarnak szólni, és így még azt a keveset is feladják, ami az elején különlegessé tette őket. A U2 sem lehetett volna soha mindenki kedvence Bill Clintontól sok tízezer kelet-európai rajongóig, ha nem teszik meg az egyébként viszonylag sima utat a mérsékelten izgalmas ír újhullámos zenekartól a középtempós rockdalokat is sorozatgyártó multinacionális gépezetig.

Mivel Magyarországon esélye sem volt senkinek a NNR (és innentől kezdve maradjunk ennél a nevetséges rövidítésnél) pozíciójára, nem is kellett kompromisszumokat kötni. Ezzel pedig el is jutottunk e cikk valódi témájáhóz a 23 év után végleg elbúcszuzó Kispál és a Borz együtteshez.

Egészen pontosan pedig nemcsak a Kispálhoz, hanem egyben a Tankcsapdához is, a másik olyan magyar együtteshez, amely szép tömegeket tud megmozgatni annak ellenére is, hogy nem játszik rossz zenét. A két zenekar pályája közt egyébként is számtalan párhuzam van, a nagyjából egyidejű indulástól, a hangsúlyosan nem budapesti léten át egészen addig, hogy végül ők maradtak a két utolsó magyar produkció, amely felfér a Sziget nagyszínpadára, sokszor egyébként náluk lényegesen gyengébb zenét játszó külföldiek mellé-közé.

A legfontosabb hasonlóság azonban mégis az a Tankcsapda és a Kispál közt, hogy a mainstreamre esélytelenségük tudatában – szerencsére – egyikőjüknek sem kellett kompromisszumokat kötnie. Igazán már egyik sem fontos, és a húsz évvel ezelőtti lendületet és lelkesedést mindkét esetben felváltották az automatizmusok és a rutin, de vállalhatatlant soha nem követtek el. Ha valamilyen csoda folytán mégis eljuthattak volna a NNR-státuszba, büszkén mondhatnánk a világnak, de még Angliának is: srácok, mi ennyivel verjük azt a nyomi Coldplayt meg azt a tahó Oasist.

A közhiedelem szerint a két jó és népszerű magyar együttes szépen felosztotta a legalább minimálisan igényes közönséget. A Tankcsapdának jutottak a lázadó rockerek, a Kispálnak meg azok a gimnazisták és egyetemisták, akik szeretnek kilógni a tömegből.

Talán valamikor a kilencvenes évek elején így is volt valamennyire, ma azonban ez a felosztás már teljesen értelmetlen. Egyrészt mert egyáltalán nem biztos, hogy a banki középvezetők és középiskolai tanárok közt kevesebben szeretik a Tankcsapdát, mint a Kispált, másrészt a gazdag életműveket áttanulmányozva az sem állj meg a helyét, hogy Lovasi András kevesebb dalt írt volna Lukács Lászlónál olyan, a magyar társadalom valamennyi szegmensét foglalkoztató hobbikról, mint a részeg kúrás és az utána üvöltve okádás. (És abba most ne menjünk bele, hogy a popzene és -kultúra iránt komolyan érdeklődő magyar fiatalok ma még hallgatnak-e egyáltalán magyar zenét.)

Azonban függetlenül attól, hogy ki is hallgatta valójában a Kispált, nemcsak népszerűségük marad tény, hanem az is, hogy miben különböznek nemcsak a Tankcsapdától, hanem az utóbbi húsz év valamennyi magyar együttesétől is. Leginkább abban, hogy jobbak voltak mindegyiknél, és olyan életművet hagytak hátra, amellyel a magyar poptörténelemben négy-öt együttesnél több nem tud versenyezni. Két-három egészen kiemelkedő lemez, ezeken vagy tucatnyi tökéletes dal, és nagyon-nagyon sok nagyon-nagyon jó koncert egy olyan együttestől, amely éppen az alapokhoz ragaszkodásával, minden felesleges flanc gondos elkerülésével tudott mindig jó maradni élőben.

Az együttes magját alkotó Kispál-Lovasi páros pont a legjobbkor talált egymásra, majd találta meg saját hangját a nyolcvanas évek végére. Ekkorra fulladt ki végérvényesen a magyar popzene két nagy korszaka közül a második, a Nagy Generációnál lényegesen keményebb küzdelmet felvállaló magyar punk-újhullám-alternatív-underground mozgalom. Ennek hősei a rendszelváltásra szinte mind elvesztek a popzene számára – ki a Hit Gyülekezetébe, ki külföldre, ki a kocsmába menekült a sorozatos kudarcok és sok esetben hatósági vegzálások elől. Viszont szerencsére – szemben a hatvanas évek régi csibészeivel – az egy szem Müller Pétert leszámítva gyakorlatilag egyikük sem lett dáridózó bohóc.

Az Európa Kiadó és a Balaton által hátrahagyott űrbe érkezett meg a Kispál és a Borz. Az első együttes, amely a nyolcvanas években Budapesten már jól-rosszul kialakult független (indie, mondanánk ma), csináld magad-módszereket vidéken is tudta alkalmazni. Az időközben lezajlott rendszerváltásnak köszönhetően pedig a Kispálnak az elődökkel szemben már megadatott, hogy a jó munka meg is hozhassa gyümölcsét. Nekik már nem kellett Erdős Péterrel és a rockandrollnak gáncsat vetni igyekvő ezernyi csinonvnyikkal harcolniuk. Lemezt adhattak ki, feljöhettek Budapestre koncertezni, és nagyon gyorsan sikeresek is lehettek.

Azt szokás képzelni, hogy a Kispál és a Borzot elsősorban a szövegek tették naggyá. És hogy a zenével nincs semmi gond, csak hát az amolyan tingli-tangli. Az országban, ahol a könnyűzene akkor jó, ha igényes, ez nem olyan meglepő. Pedig a műfajban nálunk jártasabb vidékeken pontosan tudják, hogy ilyen kis odaszúrt izéket, látszólag félvállról és szájsarokból odavetett, lecsupaszított dalokat, néha pedig azoknak csak a vázait megírni és eljátszani kifejezetten nagyobb kunszt, mint nagyzenekari kísérettel agyonnyomni a pop lényegét, a szívbe markoló és a fülböl kikaparhatatlan dallamot.

Így hát kétség sem férhet ahhoz, hogy Kispál András elsőrangú gitáros, akinek a játékára épülhettek rá az együttes korai, igazán átütő erejű dalai. Persze, hogy tingli-tangli volt a legtöbb, de pont ez a lükeség, az első lemezeken szinte lo-fi megszólalás adta a Kispál zenéjének varázsát. Egy kelet-európai popzenekar legyen szíves tisztában lenni azzal, hogy hol a helye a globális műfajban, és tartsa csak magát távol a túlzott pátosztól és komolyságtól, mert az ilyesmivel próbálkozók esnek itt mindig a legjobban pofára.

A magyar alternatív hagyományok mellett a Kispál bátran nyúlt könnyebben emészthetőbb forrásokhoz is. Az első négy-öt lemezük – tehát még az igazán jók – például egészen megdöbbentő Police-hatásokat mutatott, aminek okát soha nem sikerült kideríteni. Viszont a zenei vonal dicsérete mellett azért ne sikkadjanak el Lovasi szövegei sem.

A költészetes vonalat hagyjuk csak békén, ilyesmit belelátni popszövegekbe ugyanolyan jellegzetesen magyar betegség, mint a zenétől azt a nyamvadt igényességet elvárni. Az viszont vitathatatlan, hogy Lovasi, ha elkapta a fonalat, olyan dalszövegeket tudott írni, mint magyarul bárki, és a nyolcvanas évek két legnagyobbja, Menyhárt Jenő és Pajor Tamás előtt sincs miért szégyenkeznie.

Még aki nem rajong különösebben a Kispálért – például én –, az is fel tud idézni neki kedves, a dolgok leglényegét megragadó Lovasi-sorokat. (Egész éjjel nézi / A távolodó fákat / Kérdeztem, hogy mit lát / Azt mondta, hogy fákat – ha már a személyes élményeknél vagyunk.) Az egyéni preferenciáknál azonban fontosabb, hogy Lovasi egészen egyedi, kilométerekről felismerhető szerkezetű, egyszerű, nagyszerű, kicsit abszurd, kicsit vidékies-bukolikus, kicsit keserű, kedves világot épített. Voltak benne kiemelkedő és lapos részletek, de a Kispál-dal az akkor is felismerhető Kispál-dal lesz, ha ötven év múlva sem kerül be még a nosztalgiarádiók műsorába sem.

2010 nyarán a Kispál időben hagyta abba. Megöregedtek, és illik is már őket cikinek tartani, pedig elég csak az utánuk érkezőket végigmérni a Quimbytől a 30Y-n át Kardos-Horváth János munkásságának legmélyebb bugyraiig, hogy látszódjon, Lovasiék meg tudták őrizni a méltóságukat. Nemcsak az utóbbi húsz év legjobb magyar együttesének lett most vége, hanem a nemzetközi poptendenciák alapján egy egész korszaknak is. A Kispál volt az internet előtti évek utolsó mohikánja, nyilván nagyon sokáig most már Tankcsapda sem lesz. A jövőt majd meglátjuk, de nem biztos, hogy lesznek még ilyen sokakat elérő, ugyanakkor ilyen jó magyar együttesek.