Olivér
8 °C
13 °C
Index - In English In English Eng

Megszűnő magánélet = MENŐ

2010.08.27. 14:00

Ritkán részese az ember forradalomnak, az meg még ritkább, hogy észre is vegye, éppen egy forradalom közepén ücsörög. Az 1956 után születetteknek nem is nagyon volt része ilyesmiben Magyarországon. Legalábbis látszólag. Mert valójában az a helyzet, hogy aki használja az internetet, az éppen most is részt vesz egyben.

Az internetet meg úgy általában az ezredforduló bámulatos kommunikációtechnikai változásait sokan sokszor nevezték forradalminak. Pedig az a helyzet, hogy annak nagy része inkább triviális, a dolgok rendes menetéhez tartozó változás volt inkább, mint radikális szakítás a múlttal. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezek a változások ne lettek volna sokszor zseniálisan jók és hasznosak.

Olyan forradalmi dolog, hogy ez a cikk képernyőn van és nem papíron? Vagy hogy a Youtube-on váltogat az ember videóklipek közt unott fejjel, és nem egy távirányítót nyomkod? Vagy hogy egy időrendbe rendezett blogon közli a világgal a gondolatait, nem egy szimpla honlapon? Nem, és nem csak most sem, hanem felbukkanásukkor sem volt az.

Ugyanakkor az is tény, hogy internetező pályafutása során mindenki élt már át olyan pillanatokat, amikor egészen konkrétan érezte, hogy hú. Először fórumozni, névtelenül ismeretlen, szinten névtelen emberekkel értelmesen kommunikálni vagy alpárian gyalázkodni egészen felkavaró élmény. De sokaknak hasonló érzés volt először csatlakozni a Napster fájlcserélő hálózathoz, és ráébredni, hogy hirtelen a komplett zenetörténet két kattintásnyira (meg harminc perc várakozásnyira van). Vagy először nézni sporteseményt élőben, valamilyen lopott streamen.

A felsorolt példáknál is forradalmibb forradalmat élünk meg most, amikor a magánélet éppen eltűnőben van, vagy legalábbis felköltözik az internetre. Hogy kinél mennyire, az nyilván függ a monitor előtt eltöltött órák számától, a mindenféle közösségi weboldalakon kifejtett aktivitás mértékétől és a biztonsági beállítások kezelési készségétől. De a folyamat egyértelmű: a magánélet úgy, ahogy azt az emberiség megszokta, amióta az első ősemberpár azt hazudta a barlangban maradóknak, hogy csak a mammutcsapdákat ugrottak ki ellenőrizni – megszűnik.

Amikor néhány hónapja a Facebook önkényesen lazított a felhasználók privacy beállításain, az internet egy részén nagy volt a felhördülés. Akkor ezt Mark Zuckerberg, a cég alapítója azzal ütötte le, hogy a felhasználóknak már nincs is igényük olyan szűrőkre és takarókra, amiket az oldal indulásakor biztosított. Azon nyilván el lehet vitatkozni, hogy valóban így van-e, vagy a felhasználók egyszerűen csak belenyugodtak abba, hogy a gépezet ellen úgysem tudnak harcolni, és ezért hagyják, hogy más legyen a magánéletük. De hogy mindenképpen más lett és lesz a magánéletük, az biztos.

Nem csupán arról van szó, hogy nyári kerti sütögetést most már az emberek nagy része a Facebookon szervez, és így a résztvevők pontosan tudják, hogy ki megy, ki nem megy a haverok közül, valamint az ellenkező nem ismeretlen, ám kívánatos képviselői közül hányra kell számítani. Bár egyébként ezt sem túlzás forradalomnak nevezni. Az igazán nagy változást az offline és az online személyiségek (karakterek? perszónák?) egyesülése jelenti.

A hőskorban még nickek voltak, ma már egyre kevesebben vacakolnak ilyesmivel. Mi értelme van egy blogot álnéven működtetni, ha oda az ember belinkeli a Twitter-accountját is, arra meg a már a valós nevű Facebook-oldalát? Ma már csak a paranoiások és a rosszban (vagy legalábbis valami csínyben) sántikálók őrzik az anonimitásukat az interneten. Miért is akarná valaki kettéválasztani online és offline személyiségét, ha a vásárlástól az újságolvasásig mindent csinál mindkét közegben?

Ez az őszinteség azonban egyúttal a magánélet feladásával jár. A pénteki bulin készült fényképeket már bárki megnézheti. Akinek ez a hobbija, ilyen-olyan furmányos módón mindenhez hozzáfér a Facebookon. Ha a galéria le van tiltva, a kommentek hozzá akkor is láthatóak, ha a kommentek nem, akkor egy harmadik személy wallján mégis feltűnnek. Csak türelemjáték az egész. Ha pedig valaki más felületeken is megnyivánul, Twitter-, Tumblr-, Iwiw- és egyéb oldalaiból simán komplett személyiségeket és múltakat össze lehet rakni.

A kiváncsi és türelmes munkaadó a CV-ben csak a névig jut, aztán az igazán lényeges információkat már az internetről gereblyézi össze. A barátnő két gyanús reblogtól és egy egyértelműen dugásra utaló lájktól lesz féltékeny. Az egész kisváros azon röhög, hogy a polgármester csatlakozott a PINA nevű Facebook-csoporthoz. Ami tíz éve még titok tudott maradni – vagy legalábbis csak ritkán és lassan került napvilágra – az ma már egyből nyilvános, és akkor is mindenki tud róla akkor is, ha nem írja meg a Story magazin.

Arról az érzésről nem is beszélve, hogy mivel komplett baráti társaságok élete csúszik át az internetre, a valós találkozásoknál már nincs is miről beszélgetni, úgyis mindenki mindent tud a Facebookról meg a mikroblogokról.

Fura? Sokszor ijesztő? Kényelmetlen? Hát persze, hogy az. A forradalmak általában ilyenek. És azt sem árt tudni, hogy ennek a forradalomnak is lesznek nyertesei – leginkább azok, akik a többieknél okosabban kezelik a saját magukról közszemlére kerülő információkat, és jól tudják felhasználni azt, amit az ügyetlenebbje közöl magáról. Addig mindenki élvezze a részvételt a forradalomban, a (még sokkal online-abb) unokáknak meg majd lehet mesélni, hogy micsoda kalandok voltak.