Luca, Ottilia
2 °C
4 °C
Index - In English In English Eng

Lomtalanítás = MENŐ

2010.09.24. 21:19

A leleményesség, az életöröm, a piacgazdaság és a magyar virtus rajongói sajnálatosan ritkán örülhetnek a magyar üzleti élet eseményeinek. A Margit-híd nagykoalíciós szétlopásához hasonló bravúrok sajnálatosan ritkák. A budapesti naptárban tulajdonképpen csak két esemény van, ami a fenti értékeket kivétel nélkül felvonultatja: a Sziget előtti jegyüzérkedés és az évi rendes lomtalanítás.

Ami a Sziget  – és persze minden hasonló tömegrendezvény – bejárata előtt évről-évre zajlik, egészen lenyűgöző. Egy olyan országban, ahol a vállalkozási kedv alig buzog, ahol alig van a tőlünk keletre mindennapi utcai árusokból, iránytaxisokból, mindenféle ügyeskedőkből, igazán üdítő látvány a felesleges jegyeket felvásárolni, majd kis haszonnal továbbadni igyekvő businessmanekkel találkozni. A jegyüzérkedés azonban egyszerű tranzakció, így nem tud olyan komplex szépségeket nyújtani, mint a kerületenkénti lomtalanítás, amely egyszerre magyar hagyomány és egészen progresszív gazdasági modell, és minden szempontból méltó a Nobel-díjas mikrohitel-pápa, Muhammad Yunus figyelmére is.

A nagy lomtalanítás-biznisz minden egyes mozzanata érdekes. Kezdve mindjárt a mindent ellehetetleníteni próbáló magyar állam akadékoskodásával, amely itt szerencsére nem tud gátat szabni a liberális piacgazdaság szárnyalásának. A magyar állam, illetve annak helytartói, a kerületi önkormányzatok ugyanis még azt sem hajlandóak megmondani előre, hogy egyáltalán mikor lesz a lomtalanítás. Az ebből élő, többnyire cigány vállalkozókat azonban nem olyan fából faragták, hogy ennyivel el lehessen őket tántorítani a munkától és a pénzkeresés örömétől.

Az önkormányzatok lomtalanításügyi sunnyogása, számtalan egyéb kelet-európai intézkedéshez hasonlóan a cigányok távoltartását célozza. Az állam szerint a lomtalanításnak úgy kellene kinéznie, hogy a nép a megjelölt időpontban kiteszi a járdára ami már nem kell neki, aztán ezt a hivatal összegyűjti és megsemmisíti, miközben élelmesebb alkalmazottai azért kilopják belőle az érteket. Aki ezt a pazarlást próbálja megakadályozni, azt nem ellehetetleníteni kellene, hanem kifejezetten támogatni.

Bármit is szeretnének az önkormányzatok, a lomtalanítás hála istennek nem az ő elképzeléseik szerint zajlik. Amikor a nagy titkolózás után végre kiderül, mikor lehet kiszórni minden felesleges vackot az utcára, az első törött székkel együtt megérkeznek azok a vállalkozók, akiktől az egészet próbálják elzárni. Ők azok az emberek, akik komplett csapatokat működtetnek csak azért, hogy amit más kidob, az ne valami szeméttelepen végezze, hanem kicsinosítva, megjavítva, versenyképessé téve, a nemzetgazdaságba visszaforgatva.

A lomtalanítást így imádnia kell mindenkinek, aki hisz a piac erejében. Imádnia kell mindenkinek, aki aggódig a bolygó jövőjéért, és kiemelten fontosnak tartja a reciklálást. És imádnia kell mindenkinek, aki azt képzeli, hogy a cigányok nem dolgoznak. Mert bizony a lomtalanítás munka, ráadásul igen kemény munka.

Az egyes vállalkozók közt zajló, sokszor sajnos hangoskodással járó területfoglalásokat lehet nem szeretni, de hát ez történik, amikor az állam megpróbál keresztbe tenni a dolgozni akaró vállalkozóknak, akik így kénytelenek a legalitás határán egyensúlyozva ügyeskedni. A lomtalanítás minden egyéb munkafázisa viszont úgy szép, ahogy van.

Egyszerűen érthetetlen, miért zavar sokakat a szeméthalmokat őrző, az értékesebb darabok elszállítására várakozó munkaerő látványa. Talán a szégyen, hogy másnak akkora értéket jelent, amit az ember már a szemétbe dob, hogy képes egy egész éjszakát mellette üldögélni egy vacak kempingszékben?

Mindenesetre ez a lelkiállapot kisértetiesen hasonlít a nálunk szerencsésebb országokban az alantas munkaköröket betöltő bevándorlók miatt morgó őslakosokéra. Ők is, akárcsak az órákon át egy régi mosógép mellett dekkoló cigányok inkább hálát érdemelnének, amiért megcsinálják azt, ami a tehetősebbjének már derogál. Hogy lehet haragudni ezekre az üldögélőkre, vagy a vállalkozás azon tagjaira, akik ingyen, fáradtságot nem ismerve vacak autókra pakolják és elszállítják, ami nekünk már nem kell? Rejtély.

Dolgos, lelkes, találékony, a bürokratikus akadályoktól nem megijedő, hanem azokat szívósan leküzdő emberekből éppen tízmillió kellene ebbe az országba. Sőt, már annak a felével is boldogok lehetnénk.