Lajos, Patrícia
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Itthon nagyobb a pánik, mint Mexikóban

losinj
2009.05.08. 10:36

Április 18-án érkeztünk Mexikóvárosba hosszú ideje tervezett-szervezett, kéthetes nyaralásra a férjemmel. Az első hét teljesen nyugalmas volt, Mexikóváros nyüzsgött, és semmi jele nem volt járványnak. Április 23-án egy belföldi járattal repültünk el a Yucatán-félszigeten lévő Tulumba. Ez a hely azért érdekes, mert itt a tengerparton fekszik egy maja romváros, és a környéken nem nagy szállodákban, hanem egyszerű nádkunyhókban lehet lakni a tengerparton.

Itt kaptuk az első hírt a járványról, de nem a helyiektől, hanem számos sms-t otthonról, hogy legyünk óvatosak. Ekkor kezdtünk kérdezősködni a helyiektől is, de ők azt mondták, itt nincs járvány és ne aggódjunk, hiszen 1400 km-re vagyunk Mexikóvárostól.

a hölgy a nagykövetségen nagyon kedves volt, végighallgatott, majd azt kérdezte: nem tudnánk-e neki is jegyet szerezni a gépre, hogy hazautazhasson

Néhány nap múlva viszont azt vettük észre, hogy a környék kezd kiürülni, és egyszer csak szabályos holtszezonban találtuk magunkat. A turisták, főként az amerikaiak hanyatt-homlok hazautaztak. Az európaiak valószínűleg azért is maradtak, mert ők úgy sem tudtak volna közvetlen járattal hazajutni.

Mi is úgy döntöttük, hogy maradunk, nem megyünk vissza a zsúfolt Mexikóvárosba, és megpróbáljuk jól érezni magunkat. Egy darabig jól el is voltunk, de néhány nap múlva bezárták a múzeumokat és már a romokat sem lehetett meglátogatni, ahogy ott mondták: elsősorban a nemzetközi nyomás miatt, hiszen a Yucatán fészigeten nem történt megbetegedés. Az a veszély tehát semmiképpen nem fenyegetett, hogy egy nagy tömeg közepén megfertőződünk valakitől.

Bár nem vagyok ijedős fajta, és meggyőződésem hogy a hangulat kint nyugodtabb volt mint itthon, a hírek rám is hatással voltak (főleg az itthonról kapottak). Egy 6 fős csoporttal tettünk egy kirándulást Chitzen Itzába, a maja romvárosba (még mielőtt azt is bezárták). Visszafelé gyönyörű barlangok mellett álltunk meg, ahol fürödni is lehetett a vízben. Én itt azért azt mondtam, hogy a 40 fok ellenére a csoportos lubickolást kihagyom, hiszen elvileg cseppfertőzéssel terjed a vírus, Ezt többen nem értették. Voltak olyanok, akik még nem is hallottak a járványról, pedig 3-4 napja tartott, igaz, olyan tengerparti ökobungalókban laktunk, ahol nem volt villany és internet sem.

Otthonról családunk azt javasolta, hogy a mexikói magyar nagykövetségen is jelentkezzünk be, hogy „tudjanak rólunk”. Felhívtam a követséget, elmondtam, hogy itt vagyunk, és hamarosan szeretnénk majd hazatérni, de nem tudjuk, pontosan mikor sikerül a szabadjegyünkkel ráférni a járatra. A vonal másik végén a hölgy nagyon kedves volt, végighallgatott, majd azt kérdezte: nem tudnánk-e neki is jegyet szerezni a gépre, hogy hazautazhasson.

Szájmaszkot azért szereztünk magunknak a hotel személyzetétől. Ez nem hivatalos egészségügyi maszk volt, inkább olyan, amilyet a konyhán a szakácsok ezelőtt is használtak. Másfajta maszkot nem lehetett szerezni, az összes gyógyszertárban hiánycikk volt már a vírus kitörése után 2-3 nappal.

Amikor a belföldi járattal Cancunból repültünk vissza Mexikóvárosba, ott már érezhető volt a járvány körüli hangulat. A reptéri alkalmazottak és a légiutaskísérők is szájmaszkot viseltek, és nagyon elkeseredett volt a hangulat. Miután a maszkokat 3 óránként cserélni kellene, mi is próbáltunk többet venni, de a reptéren is elfogytak a készletek.

Amikor ismét Mexikóvárosba érkeztünk, a város alig hasonlított ahhoz, amit egy héttel azelőtt elhagytunk. A mindig zsúfolt és nagy forgalmú belvárosba pillanatok alatt beértünk a reptérről. A szállodánk környékén üresek voltak az éttermek és a bárok.

A soksávos úttesten úgy át lehetett menni gyalog, hogy körbe se kellett nézni. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy a kormány május elseje után ötnapos munkaszünetet rendelt el, és aki csak tehette, elhagyta a várost vagy otthon maradt.

Az éttermek úgy maradhattak nyitva, hogy a vendégeket nem ültethették le, legfeljebb elvitelre adhattak ki ételt. Megtudtuk azt is, hogy állítólag ellenőrök jártak az éttermekbe, és aki megszegte ezt a szabályt, azt megbüntették vagy bezáratták az éttermet. Alkalmazkodtunk mi is a helyzethez: vettünk enni és innivalót egy közeli étteremben, és nyitva tartó kisboltban, aztán az idő nagy részét inkább a tök üres szállodában töltöttük, a kedves de nagyon elkeseredett személyzettel és tulajdonossal.

Az látható volt, hogy a főként idegenforgalomból élő embereket nagyon elkeserítette ez a helyzet. Az nem igazán volt látható, hogy a helyiek komolyan félnének egy olyan vírustól, amiben egy 22 millió lakosú (!) városban meghaltak 20-an. A jövőbeni kilátásaik keserítették el őket.

Inkább amolyan sírva vigadós volt a hangulat: miután vendég már gyakorlatilag nem volt a környéken, a pincérek, boltosok ücsörögtek, iszogattak és beszélgettek. Mivel egy külföldi légitársaságnál dolgozunk, szabadjeggyel utaztunk Mexikóba. Így hazafelé is csak úgy férhettünk fel a gépre, ha van szabad hely. Ez több napig nem sikerült, Európából a gépek üresen jöttek, de napok óta csurig töltve távoztak.

A kollégák itthonról folyamatosan nézték a gépek foglaltságát és szóltak, amikor esély mutatkozott arra, hogy lesz helyünk. Többször is próbálkoztunk a reptéren. Amikor kimentünk, akkor már viszonylag rendezett volt a helyzet, nem is voltak túl sokan, úgy tűnt, egy hét alatt elfogytak Mexikóból a turisták.

Mikor végül jónak tűnt a járat és elindultunk, a repülőtéren előbb egy orvos megnézte a torkunkat majd egy hőkamera előtt kellett elmenni, csak ezután csekkolhattunk be a járatra. A Mexikóvárosból Frankfurtba repülő járaton is volt orvos, és be is mondták, hogy akinek bármilyen problémája van, forduljon hozzá a 12 órás út során bármikor.

Hazafelé a gépen vegyes volt a hangulat. Az emberek egy része maszkot viselt, a légiutaskísérők viszont nem. Két hét után mi is először voltunk úgymond tömegben, ezért eleinte hordtuk még a maszkot, de később már nem – elviselhetetlen hosszú távon.

az egyik nő azonnal felkapta a telefont, a „főorvos úrral” beszélt, a másik arról érdeklődött, hogy „hogyan sikerült kijutnunk Mexikóvárosból”

Amikor Frankfurtban leszálltunk, csak azután hagyhattuk el a gépet, hogy egy 4-5 fős orvoscsoport egyenként megvizsgált mindenkit, megnézték a torkunkat, lázat mértek. Háromszáz embert vizsgáltak végig, úgyhogy elég sok ideig tartott, mire kiszállhattunk.

Amikor Frankfurtból Budapestre értünk, már jó előre felkészíttettek minket itthonról, hogy Ferihegyen majd meg fognak vizsgálni minket, és hőkamerájuk is van. Ehhez képest úgy jutottunk el a csomagfelvételig, hogy senki nem kérdezett tőlünk semmit. A csomagkiadó szalaghoz érve fedeztem fel, hogy egy asztalnál ücsörög négy vagy öt fehér köpenyes hölgy.

Odamentünk hozzájuk, és elmondtuk, hogy Mexikóból jövünk, ha szükséges, vizsgáljanak meg. Láthatóan nagyon megijedtek: az egyik nő azonnal felkapta a telefont, a „főorvos úrral” beszélt, a másik arról érdeklődött, hogy „hogyan sikerült kijutnunk Mexikóvárosból”. Úgy éreztük itthon jóval nagyobb a pánik-hangulat mint kint Mexikóban.

Mondtunk, hogy nincs semmi tünetünk, de megkérdeztük, mi a teendő, ha lesz: kezünkbe nyomtak egy papírt, és elmondták, milyen zöld számot kell felhívnunk, ahol további információkkal szolgálnak. Azt láttuk, hogy jobban örülnének, ha már mennénk tovább és nem ijesztgetnénk itt őket.

Bár szerencsére továbbra sincsen semmilyen tünetünk, a család és barátok megnyugtatására szerettük volna elvégeztetni a sok helyen beharangozott vizsgálatot. Megpróbáltam felhívni a megadott zöld számot, de másfél órás próbálkozás után feladtam: vagy azt mondta be egy automata, hogy a szám nem kapcsolható, vagy nem vette fel senki. Később felhívtam az ÁNTSZ Váci úti központját, ahol egy hölgy nagyon készségesen elmondta, mi a teendő, ha baj van. Vagyis vizsgálat csak akkor van ha már tünetek jelentkeznek.

Két és fél hét után érdekes volt visszamenni a munkahelyünkre is. Látszott, hogy mindenki csak óvatosan közeledik, és az irodai étkezőben is soha nem látott szabad helyeket találtam magam körül. A külföldi főnököm azt mondta: örül, hogy visszatértem, de ne riogassam az embereket, nem kell elkapkodni az irodai megjelenést. A barátok pedig azt mondták, hogy a Mexikóból hozott ajándékokat majd ráér később is odaadni.

losinj