Megvan az AIDS ellenszere

A médiában gyakran találkozunk az AIDS gyógymódjával kapcsolatos izgalmas felfedezésekkel, csodálatos új gyógyszerek, tapaszok, vakcinák, amelyek a vírus teljes kiirtásával vagy a végleges felépülés reményével kecsegtetnek. A figyelemfelkeltő sajtóhírekről azonban közelebbről vizsgálva rendre kiderül: a kutatási eredmények korlátozottak, az orvostudomány pedig jelenleg távol áll attól, hogy vakcinát vagy végleges gyógymódot fejlesszen ki. A hatékony antiretrovirális kezelés (HAART) csupán arra képes, hogy tünetmentessé tegye a vírussal élőket, és viszonylag normális életet biztosítson a számukra, akár hosszú évtizedeken keresztül is.

A múlt héten 193 országból mintegy húszezer orvos, aktivista, politikus és újságíró sereglett Bécsbe a világ legnagyobb egészségügyi rendezvényére, a XVIII. Nemzetközi AIDS Konferenciára, hogy megvitassa a járvánnyal kapcsolatos legégetőbb problémákat. A konferenciát szervező Nemzetközi AIDS Társaság (IAS) szenzációs bejelentést tett: az AIDS gyógymódját már feltalálták, itt és most lehetőségünk van arra, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk a globális járványnak, amelyet a 14. századi pestisjárvány óta az emberiség legnagyobb közegészségügyi katasztrófájaként tartanak számon. Nem holmi csodapiruláról vagy vakcináról van szó. Az IAS által javasolt ellenszer: tartsuk tiszteletben a HIV-el élők és a HIV-fertőzés kockázatának kitett emberek jogait. Erre utalt a konferencia nehezen lefordítható jelmondata is: “Rights here, right now” (jogok itt, éppen most).

Bár ez a recept banálisan egyszerűnek tűnik, valóban magában hordozza az AIDS-szel való végleges leszámolás lehetőségét. A megelőzéshez és a kezeléshez való jog – az élethez való jog. Tudjuk, hogy azokban az országokban, ahol a HIV-szűréshez, a hatékony HIV-prevenciós programokhoz és a HAART kezeléshez való hozzáférést kiszélesítették, ott drámai sikereket értek el a járvánnyal szemben. Tudjuk azt is, hogy amennyiben egy HIV-pozitív megfelelő kezelést kap, szinte nullára csökken az esélye annak, hogy továbbadja a fertőzést, ugyanis a vírusszámot minimalizálni lehet a szervezetében. Minél több ember ismeri meg HIV-státuszát, minél többen jutnak be kezelésbe, annál jobban csökken a járvány terjedésének lehetősége: a kezelés így prevencióvá is válik. Az ENSZ tagállamai ezért 2006-ban kötelezettséget vállaltak arra, hogy 2010-re megteremtik az átfogó HIV-prevenciós és -terápiás programokhoz való univerzális hozzáférést a Föld minden lakója számára. Az ún. milleniumi célkitűzésekben a nemzetközi közösség elhatározta, hogy 2015-ig visszafordítja a járvány terjedését. Létrehozták a Globális Alapot, amely a gazdag országok pénzéből biztosít kezelést és prevenciót a szegény országok számára – a járvány csakis nemzetközi összefoggással küzdhető le.

Az eredmények lelkesítőek: a szervezet által támogatott programok a becslések szerint az elmúlt években majdnem 5 millió emberi életet mentettek meg. A fertőzések és halálesetek eddig meredeken felfelé ívelő trendjét ennek köszönhetően sikerült megfékezni. Dél-Afrikában, ahol a politikusok sokáig még a járvány létezését is tagadták, ma már egymillió ember részesül HAART terápiában az 5 és fél millió fertőzöttből, és sikereket értek el a vírus anyáról gyermekre való átterjedésének megelőzése terén, akárcsak a férfiak körülmetélését célzó programok bevezetésével (ez a kutatások szerint csökkenti a fertőzés kockázatát).

Amióta azonban bekövetkezett a gazdasági világválság, szertefoszlottak az emberiség reményei az AIDS-járvány közeli visszaszorítására. A gazdag országok sorra vonják vissza az AIDS-ellenes harcra fordítandó támogatásaikat. A konferenciának helyt adó Ausztria például 1 millió dollárt ajánlott fel 2002-ben a Globális Alap részére – a kormány azonban nemrég bejelentette, hogy egyetlen centet sem fordít erre a célra. Obama elnök a választási kampányában ígéretet tett arra, hogy megválasztása esetén a következő öt évben 50 milliárd dollárral támogatja az AIDS-ellenes nemzetközi harcot. Az ígéretnek azonban azóta sem tett eleget, és nem bizonyult megbízhatóbbnak az Európai Unió sem.

Jelenleg 33 millió ember él HIV vírussal a világon, közülük 14 milliónak sürgős szüksége van a HAART kezelésre, de csupán 4 millióan jutnak ehhez hozzá – a többiek lassú, fájdalmas halálra vannak ítélve. Az AIDS minden évben kétmillió emberi életet vesz el. Egy ugandai klinika vezetője az amerikai kongresszus előtt arról számolt be, hogy havonta 800 kezelésért folyamodó AIDS-beteget kénytelen ellátás nélkül hazaküldeni, mivel elapadtak a pénzügyi források – és egyre több országban kényszerülnek félbehagyni a már ellátásban lévő páciensek kezelését. A kezelés megszakítása márpedig a vírus ellenállóképességét növeli és már csak jóval drágább gyógyszerekkel kezelhető. A számok mögött emberek vannak, megannyi derékbe tört élet: az utolsó lehelletükig gyógyszerben reménykedő AIDS-betegek, az utcára kerülő AIDS-árvák, a nap mint nap regisztrált új fertőzöttek személyes tragéidái.

Mihail Kazacskin, a Globális Alap igazgatója szerint 20 milliárd dollárra lenne szükség ahhoz, hogy megvalósítsák a 6. milleneumi fejlesztési célt, azaz 2015-ig visszafordítsák a járvány terjedését – körülbelül annyi pénzre, mint amennyit a BP költ a Mexikói-öbölben a kiömlő olaj megfékezésére. Ebből az összegből 7 és fél millió embernek lehetne antiretrovirális kezelést biztosítani és 4,4 millió árva és veszélyeztett gyermeket lehetne gondozásba venni. Jelenleg a fejlett országok ennek csupán töredékét hajlandók megajánlani. A gazdasági válság idején természetes, hogy a kormányok nincsenek adakozó kedvükben. De vajon milliónyi emberi élet megmentése nem jelent elég indokot a fejlett országoknak arra, hogy jövedelmeik töredékéről lemondjanak a rászorulók javára? Becslések szerint a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra kivetett csupán 0,005 százalékos adóval például 33 milliárd dollárt lehetne előteremteni az AIDS elleni harcra.

A pénz azonban önmagában még nem elég, a kormányoknak olyan lépéseket is meg kellene tenniük, amelyek nem kerülnek semmibe – legfeljebb a társadalom előítéleteinek feladásába. A járvány leküzdésére ugyanis csak akkor van esély, ha egy társadalom a morális pánik és a kirekesztés helyett megtanul együtt élni HIV-pozitívjaival, és megtanulja tisztelni mindazon csoportok emberi jogait, amelyek a fertőzés kiemelt kockázatának vannak kitéve: a nők, a szexuális és etnikai kisebbségek, a bevándorlók és a börtönlakók, az intravénás drogfogyasztók és a szexmunkások emberi jogait. Az univerzális hozzáférés megteremtéséhez le kell küzdenünk azokat a strukturális problémákat, amelyek a kirekesztést újratermelik: a szexizmust, a rasszizmust, a homofóbiát, a diszkriminációt.

A világ túl sok országában büntetik börtönnel vagy éppen halállal azokat, akik az ENSZ által hatékonynak minősített prevenciós vagy kezelési módszereket a saját közösségükben is át próbálják ültetni a gyakorlatba. Üzbegisztánban az “ifjúság megrontásának” vádjával 7 év börtönre ítélték Maxim Popovot, egy AIDS-aktivistát, aki kondomokat és információs füzeteket terjesztett a diákok körében. Ugandában a parlament kis híján elfogadott egy olyan törvényt, amely halálbüntetéssel sújtotta volna az azonos neműekkel szexuális kapcsolatra lépő személyeket. A nyílt repressziónál sokszor még rosszabb a HIV-pozitívok társadalmi megbélyegzése és intézményes diszkriminációja.

Bill Clinton a konferencia első napján tartott nyitóbeszédében leszögezte, hogy sok országban az intravénás heroinfogyasztók körében jelentkezik a legtöbb fertőzés, és itt egyértelműen az ártalomcsökkentő programok – a tűcsere és a heroint metadonnal helyettesítő terápia – elterjesztése vethetne gátat a járványnak. Az ártalomcsökkentő módszereket azonban éppen azok az országok utasítják el a legmerevebben, ahol a HIV a leggyorsabban terjed a fecskendők megosztása révén: Oroszországban és Ukrajnában. Oroszoroszágban illegális a metadonterápia, és a tűcsere nem kap állami támogatást, Ukrajnában néhány hónapja egy tucatnyi orvost helyeztek előzetes letartóztatásba csak azért, mert helyettesítő gyógyszert írtak fel a függők számára. Iránban, ahol szintén a drogfogyasztás a járvány egyik motorja, koholt vádakkal börtönbüntetésre ítélték azt a két orvost, akik az ártalomcsökkentő módszerek – a tűcsere, a metadon és a kondomok terjesztése – bevezetésének terén úttőrő tevékenységet végeztek. Dél-Kelet-Ázsiában a drogfogyasztókat és szexmunkásokat kényszermunkatáborokba zárják ahelyett, hogy megfelelő prevenciós és terápiás programokat biztosítanának számukra a közösségben.

Manfred Nowak, az ENSZ kínzásellenes különleges megbízottja kijelentette a konferencián, hogy a túlzsúfolt börtönök a HIV terjedésének melegágyai: mégis, Magyarországon, az EU egyik legtúlzsúfoltabb büntetés-végrehajtási rendszerével rendelkező országában a kormány a börtönnépesség további növelésére készül a “rend helyreállításának” jegyében. Pedig az amerikai és orosz példákból nyilvánvaló, hogy a bűnözés visszaszorítása nem lehetséges a börtönök megtöltésével, az csupán további bűnözést gerjeszt és közegészségügyi katasztrófához vezet.

Magyarországon minden HIV-pozitív hozzájuthat HAART kezeléshez – azonban a probléma része az, hogy a szűrőprogramok lefedettségének hiányosságai miatt nem mindenki tudja meg időben a HIV-státuszát. Még mindig tartja magát az az elképzelés, hogy a HIV egyfajta 'melegpestis', így a meleg közösségen kívüli megelőzés és felvilágosítás nagyon gyenge, a pragmatikus segítségnyújtás helyett pedig gyakran még mindig a moralizáló megbélyegzés érvényesül, különösen az olyan csoportok esetében, mint a szexmunkások vagy a drogfogyasztók. A szexmunkások szűrőbuszát 6 hónap működés után megszüntették, pár hónapja pedig a VIII. kerületi tűcsereprogram került a támadások kereszttüzébe – pedig a statisztikák szerint a fogyasztók körében a hepatitis C fertőzöttség elérheti a 90%-ot is. Vajon biztos meg akarjuk várni, amíg nálunk is kitör egy az ukrajnaihoz hasonló súlyosságú HIV járvány?

Azok a törvények, amelyek kriminalizálják a HIV kockázatának leginkább kitett csoportokat, például a drogfogyasztókat vagy a szexmunkásokat, eredetileg a közegészség védelmére voltak hivatottak – de valójában már régóta a közegészségügyi problémák egyik fő forrásává váltak. A Nemzetközi AIDS Társaság több szervezettel együtt ezért bocsátotta ki a Bécsi Nyilatkozatot, amely arra sürgeti a kormányokat, hogy vesssenek véget a globális drogellenes háborúnak, dekriminalizálják a drogfogyasztást, és helyezzék az egészségügyi és emberi jogi szempontokat a drogpolitika középpontjába. A Lancet, a legtekintélyesebb brit egészségügyi lap a konferencia alkalmából különszámot jelentetett meg, amelynek cikkei szintén az ártalomcsökkentés és az emberi jogok fontosságára mutatnak rá a HIV elleni küzdelemben.

Július 20-án több tízezer ember menetelt a UNAIDS, a Globális Alap és a Nemzetközi AIDS Társaság igazgatóinak társaságában Bécs belvárosában azon az emberi jogi tüntetésen, amelynek üzenete: “Emberi jogok – most sokkal inkább, mint valaha!” (Human rights – now more than ever) A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) munkatársainak a helyszínen készített és a konferencia záróünnepségén is levetített kisfilmje bemutatja, mennyire vegyes társaság küzd az AIDS ellen és az emberi jogok mellett: az apácától a szexmunkásig, az első latin-amerikai meleg házaspártól az életét kockáztató ugandai melegjogi aktivistáig. Nem a kétségbeesés és a kilátástalanság hangján szólalnak meg, sokkal inkább a magabiztossága sugárzik belőlük: már tudják, hogy az AIDS ellenszere itt van a kezünkben, csak használnunk kellene.