Fizikusok és az abortusz – avagy bárki lehet társadalomtudós?

2013. július 29-én az Index  Tudomány rovatában 13 millióan is élhetnénk Magyarországon címmel jelent meg egy cikk, amely tulajdonképpen Kelecsényi Nándor és Raffai Péter – az „ELTE kutatói” – Informatika és Menedzsment az Egészségügyben (IME) című szaklap Egészségpolitika rovatában megjelent rövid tanulmányát foglalta össze. Röviden: a szerzők egy statisztikai modell felállításával azt mutatták be dolgozatukban, hogy amennyiben Magyarországon „nem a jelenleg is alkalmazott, az Alkotmánybíróság által 1998-ban alkotmányellenesnek nyilvánított szabályozás lett volna érvényben [...] akkor ma Magyarország népessége kb. 13,4 millió fő lenne”.

A cikk alapállítása az, hogy amennyiben szigorúbb abortuszszabályozás lett volna Magyarországon 1956 után – ahogy előtte volt –, az jelentősen befolyásolta volna a népesség számának alakulását (több gyermek született volna) és mintegy 20 évvel kitolta volna a népességfogyás kezdetének dátumát (1982-ről 2003-ra). A szofisztikáltnak tűnő matematizált modell tetszetős, első pillantásra meggyőző lehet a laikusok számára, ráadásul jól illeszkedik napjaink népesedésről szóló diskurzusába. Azonban a kritikus olvasás könnyedén felfedi azokat a téves feltételezéseket, amelyekre a cikk épül és azokat a módszertani hibákat, amelyek ezen túl teljesen megbízhatatlanná teszik az eredményt. Írásunk első felében ezeket a „technikai” problémákat tárgyaljuk, majd rátérünk azokra az etikai, morális dilemmákra, amelyeket a kérdésfeltevés és tárgyalás módja vet fel.

Téves feltételezések a modellben

A tanulmány tulajdonképpen azzal próbálkozik, hogy egy olyan szimulációt hajtson végre, amely valós adatokon alapul. A szerzők azt feltételezik, hogy amennyiben egy paramétert (jelen esetben az abortuszszabályozást) megváltoztatunk, az eredmények történeti tapasztalattól való eltérései jól jelzik a megváltoztatott tényező hatását. Ilyen modellekkel a demográfusok is próbálkoznak, akár az abortusz kapcsán is. Persze azzal érdemes tisztában lenni, hogy ezek a modellek mindenképpen csupán a valóságnak egy becslését jelentik és a cikkben bemutatott elemzés ennek legfeljebb egy lehetséges verziója. Az ilyen számítások előnye, hogy könnyen reprodukálhatóak – ahogy ezt a szerzők meg is jegyzik – hátránya azonban, hogy minden esetben valamilyen feltételezésre épülnek.

Ezek az alapvető feltételezések nagyban meghatározzák a modellszámítás eredményét. Az említett tanulmányban ilyen feltételezés például a romániai és afrikai adatokon alapuló arányszámok bevezetése. A szerzők egy, a Patent Egyesület honlapján talált statisztika alapján azt „számolják ki”, hogy a magasabb termékenységű, ám szigorúbb abortusz-szabályozással bíró afrikai országokban az ezer várandósságra jutó abortuszok aránya hatoda a Magyarországinak (5 százalék a 30 százalékkal szemben). A számítási mód meggyőző, csak az eredmény sajnos nem stimmel. A kutatóknak semmi mást nem kellett volna tenniük, csupán megnézni az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatait és máris megtudták volna, hogy például 2003-ban 17 nem biztonságos abortusz jutott 100 élve születésre.¹

A WHO több kiadványából kiderül az is, hogy attól függetlenül, hogy egy országban szigorúbb vagy megengedőbb szabályozást alkalmaznak, annak a valószínűsége, hogy egy nő a nem kívánt terhességének művi úton vet véget, vagy ugyanakkora² vagy pedig – a 2000-es években – egyenesen alacsonyabb (Kelet-Európa kivételt jelent: a megengedőbb szabályozás magasabb abortuszszámmal párosul³).⁴ Tehát az abortusz szabályozásának szigorítása csupán a nem biztonságosan elvégzett terhességmegszakítások számát növeli, mely a nők életét és egészségét nagymértékben veszélyezteti. 2003-ban Kelet-Európában az ilyen abortuszok 6 százaléka végződött az anya halálával. Afölött pedig elegánsan elsiklunk, hogy vajon hogyan lehet egy országot egy kontinenssel összehasonlítani, vVagy hogy pontosan melyik afrikai országokra vonatkozik a szerzők „számítása”.

A román példa sem sokkal jobb. A Causescu-éra statisztikája a szigorítás nyomán valóban csökkenő BEJELENTETT abortusz-számot mutat, a statisztika azonban természetesen nem tartalmazza a nem bejelentett abortuszok számát. Azaz a csökkenés bizonyosan nem olyan mértékű, mint azt a szerzők sugallják. Ugyanakkor a román példát akár lehetne annak becslésére használni, hogy hány százaléka maradna meg biztosan az abortuszoknak akkor is, ha szigorú szabályozás lenne. Ez ránézésre is jóval magasabb (10-20 százalékos) arány, mint az a 3 százalék, amivel a magyar esetben számolnak. Persze azt teljes bizonyossággal nem tudhatjuk, hogy azonos feltételek fennállása esetén két különböző ország, pláne két teljesen különböző kultúrájú földrész lakossága azonos módon viselkedne-e.

A fentiek mellett még több módszertani pontatlansággal is untathatnánk az olvasókat. (Ilyen például annak figyelmen kívül hagyása, hogy a szakirodalom az abortusszal kapcsolatos mérőszámokat nem 1000 nőre, hanem 1000 szülőképes korú nőre vonatkoztatva számítja ki, vagy, hogy a születéskor várható élettartam meg sem közelítette a 80-at 1956-ban, és hogy egy ilyen modellbe a kohorszok kopását is illik beépíteni, hiszen az emberek jelentős része nem éri meg az átlagosan várható élettartamot. Arról nem is beszélve, hogy a szerzők meg sem említik az egyébként igen fontos megkülönböztetést a naptári évekre illetve születési kohorszokra vonatkozó mérőszámok között melynek alapján a naptári évekre számolt teljes termékenységi arányszám használatának helyessége megkérdőjelezhető.)

Mindez inkább jelzésértékű: a szerzők szemmel láthatóan mit sem tudnak a demográfia módszereiről, ami talán kisebb baj annál, minthogy semmiféle fáradságot nem vettek arra, hogy utánanézzenek az elsődleges adatoknak, az értelmezési nehézségeknek és persze a hasonló kutatásoknak. Ennyit a módszerekről, most lássuk a kérdésfeltevést.

Kevesebb abortusz vagy zéró tolerancia?

Magyarországon valóban igen magas az abortusszal végződő várandósságok aránya. Tulajdonképpen bárki megállapíthatja statisztikai modellek alkalmazása nélkül is, hogy abortuszok nélkül Magyarország lakosságának létszáma magasabb lenne, mint ami. De vajon mi a célja a szerzők dolgozatának? Erre a kérdésre két lehetséges választ tudunk elképzelni: a magasabb népességszám elérése érdekében az abortuszok számának csökkentése, illetve annak betiltása. Amennyiben arra törekszünk, hogy az abortuszok száma csökkenjen, társadalomtudósként elsősorban azt vizsgálnánk meg, hogy mi az oka annak, hogy a nők művi úton kívánnak véget vetni egy várandósságnak, illetve hogy melyek azok a társadalmi csoportok, akik elsősorban élnek ezzel e lehetőséggel.

A KSH Statisztikai Tükör című kiadásából⁵ például kiderül, hogy 1960 és 2000 között 278-ról 83-ra csökkent a 100 nőre jutó művi terhességmegszakítások száma, 2011-ig pedig tovább csökkent, mintegy egyharmadával. Kik azok, akik művi vetélésen esnek át? A terhességmegszakítások aránya lényegesen különbözik családi állapot, gyermekszám, előző szülészeti esemény, a védekezés módja valamint a nők iskolai végzettsége szerint. Míg az 1980-as évek végéig leginkább házas nők estek át terhességmegszakításon, 2011-re a nem házasok aránya 70 százalékra emelkedett. A kilencvenes évek végéig jellemzően a kétgyermekesek voltak nagyobb arányban azok között, akik abortuszon estek át, míg az ezredforduló után a gyermektelenek aránya a legmagasabb, 27-29 százalék. Figyelemre méltó az a tény mely szerint az abortuszon átesett nők csupán körülbelül 30 százaléka gyermektelen, további 20 százalékuk egy, 30 százalékuk kettő, míg 20 százalékuk három gyermekes anyuka. 33 százalékuk előző szülészeti eseménye szintén művi terhességmegszakítás volt. Jellemzően az alacsonyabb iskolai végzettségű nők jóval magasabb arányban esnek át abortuszon, mint a magasabb iskolai végzettségű társaik. Továbbá rendkívül magas azoknak az aránya, akik természetes módon védekeztek a művi vetélést megelőzően. Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy egy olyan szociálpolitikai intézkedés, mely a hajadon, alacsonyabb iskolai végzettségű nőket (akik esetleg már máskor is átestek művi terhességmegszakításon) informálja a természetes védekezési módszer veszélyeiről illetve az egyéb fogamzásgátlási módszerek használatáról, hatékony eszköze lehet annak, hogy a nem kívánt terhességek számát csökkentsük.

Amennyiben azonban a tanulmány az abortusz betiltása mellett kíván érvelni, úgy a szerzők nem végezték el a házi feladatot: ahogy korábban is utaltunk rá, az abortuszszabályozás nincs egyértelmű hatással az abortuszok számára (főleg nem feltételezhető oksági viszony). Itt fontos újra hangsúlyoznunk: azokban az országokban, ahol a szabályozás megengedőbb, a nem biztonságosan elvégzett abortuszok száma és kockázata jellemzően alacsonyabb, mint azokban az országokban, ahol a szabályozás szigorúbb. A szerzők által is említett romániai abortuszszigorítás a hatvanas években például az anyai halálozás és csecsemőhalandóság számának drasztikus emelkedését eredményezte a következő 20-25 évre.⁶ Könnyen elképzelhető például, hogy amennyiben Magyarországon teljes mértékben betiltanák az abortuszt, úgy azok a nők, akik ennek ellenére művi úton kívánnak véget vetni nem kívánt terhességüknek, egy olyan európai országba utaznának, ahol könnyen élhetnek ezzel a lehetőséggel (így tesznek például azok az ír nők, akik az Egyesült Királyságba utaznak ebből a célból).

Röviden összefoglalva: A cikk első pillantásra meggyőzőnek tűnhet, ugyanakkor az értő vagy legalábbis kritikus olvasás nyomán kiderül, hogy

a) a szerzők nincsenek tisztában a születések számát befolyásoló alapvető folyamatokkal,

b) nem néztek utána az interneten is elérhető szakirodalomnak sem,

c) a modell alapvető feltételezései tévesek, így a modellből levezetett következtetés nem megbízható.

Az Index cikke arra is rávilágít, hogy egy jó pillanatban elhelyezett, vélhetően ideológiai megfontolásból megírt, tudományosnak tűnő tanulmány könnyen válhat hivatkozási alapjává téveszmék terjesztésének is. Ezt különösen jól szolgálja az a néhány retorikai trükk, ami a neutralitás látszatát kelti: az „abortuszpártinak” nevezett Patent Egyesület által közölt statisztika nagyvonalú elfogadása, a matematizált nyelvezet és eljárások, valamint az olyan kijelentések, mint „Hitelesebb rekonstrukció azonban – jelenlegi ismereteink szerint – nem létezik.” (26.o) vagy, hogy „A fent ismertetett eljárással az alábbi adatok alapján bárki reprodukálhatja az általunk kiszámított népességváltozást” (30.o).

Az pedig, hogy miért jelenhetett meg egy szakfolyóirat Egészségpolitika rovatában a tanulmány, talány marad, de súlyos kérdéseket vet fel az adott folyóirat lektorálási eljárására vonatkozóan.

(Mikolai Júlia a University of Southampton PhD hallgatója, Gerő Márton az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont segédmunkatársa.)

_{¹ Unsafe abortion Global and regional estimates of the incidence of unsafe abortion and associated mortality in 2003.. WHO. 2007. http://whqlibdoc.who.int/publications/2007/9789241596121_eng.pdf
² Safe abortion: technical and policy guidance for health systems. Second edition. World Health Organisation, 2012. http://www.who.int/reproductivehealth/publications/unsafe_abortion/9789241548434/en/
³ Az abortusz-szabályozás és az abortuszok száma tehát valószínűleg nem állnak ok-okozati kapcsolatban egymással, hanem mindkettő valamiképpen a kultúra terméke. A nyugat-európai országokban a családtervezés elterjedtebb, több az információ az abortuszról vagy az alternatív terhességmegelőző eljárásokról és a fogamzásgátlásról, mint sok afrikai országban,
⁴ Unsafe abortion: Global and regional estimates of the incidence of unsafe abortion and associated mortality in 2008. WHO. 2011. http://www.who.int/reproductivehealth/publications/unsafe_abortion/9789241501118/en/
⁵ Terhességmegszakítások demográfiai jellemzői. Statisztikai Tükör, VI. évfolyam, 110. szám. KSH, 2012.
⁶ Lataianu, Manuela (2001). The 1966 law concerning prohibition of abortion in Romania and its consequences. The fate of one generation. Graduate School for Social Research, Polish Academy of Sciences, Warsaw. http://www.demogr.mpg.de/Papers/workshops/010623_paper25.pdf}