25 év fosztogató osztogatói

A Magyar Hírlap (MH) január 10-ei lapszámában „Balliberális országfosztás nyomában” címmel összeállítást közölt arról a sajtótájékoztatóról, amelyen a Civil Összefogás Fórum (CÖF) alapítója, Csizmadia László, és jogi szakértője, ifj. Lomnici Zoltán, szakmai állásfoglalásukat ismertetve mutatták be a nemzeti vagyon 2006 és 2010 közötti kezelését. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) 2008 és 2009-es jelentéseinek megállapításaira alapozva azt kívánják bizonyítani, hogy az előző kormányzat a 2007-es vagyontörvény elfogadtatásával – a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. és elődszervezetei közötti vagyonmozgással – szándékosan káoszt idézett elő, megakadályozva ezzel az átlátható elszámolást a nemzeti vagyonnal.

A szakmai állásfoglalás ismertetői szerint a mostani országgyűlési választások előtt „a választópolgároknak joguk van benézni a kulisszák mögé, és meglátni, hogy az ismét hatalomra törő pártok és vezetőik közül azok, amelyek-akik 2002 és 2010 között már részt vettek a hatalomgyakorlásban, vajon hogyan kezelték a rájuk bízott nemzeti vagyont.”

Szó, mi szó – eltekintve attól, hogy éppen most, a választások előtt álltak elő ezzel – bizony nagy szükség van és lenne a közvélemény, az állampolgárok, választópolgárok tájékoztatására arról, hogy a kormányzatok, a politikai elit(ek), miként is bántak az ország vagyonával. S nem csak 2002-2010 között, hanem a rendszerváltozás hajnalától eredezően. Mindmáig. Az elmúlt 25 esztendőben. Merthogy akkor legyen végre joga az állam- és választópolgárnak a teljes negyedszázad vagyonkezeléséről, avagy, inkább úgy fogalmaznék: az állami vagyon fosztogatásáról, osztogatásáról átfogó, teljes(ebb) képet kapni. Már a kezdetekre vonatkozóan is.

Ehhez kívánok némi támpontot adni mind az olvasó, mind a CÖF számára, az Országgyűlés 1994. március 28-ai ülésnapján elhangzott felszólalásom közreadásával.

Sürgősségi tárgyalást kérő önálló képviselői indítványomban javasoltam, hogy az Országgyűlés kérje fel a Kormányt arra, hogy a Parlament és az ország nyilvánossága előtt számoljon el a privatizáció során magán-, társasági illetve alapítványi tulajdonba adott állami vagyonnal. Az elszámolásnak tételesen tartalmaznia kell – az ÁVÜ (Állami Vagyonügynökség) által megkötött szerződések alapján – az új tulajdonosok nevét, a tulajdonlás mértékét és a vételárat.

Előterjesztésemet ekként indokoltam: „Tisztelt Országgyűlés! Amikor a sürgősségi előterjesztéshez kértem képviselői támogató aláírásokat, akkor egyik képviselőtársam azzal írta alá, hogy ismerős nekem ez a vagyonelszámoltatás. Akkor megbeszéltük, való igaz, volt valami hasonló, csak talán szűk körűbb, 1989-ben, amikor az akkori parlamentben néhány képviselőtársammal együtt hasonlót terjesztettünk elő, egy elég széles és erőteljes társadalmi támogatással – hogy az MSZMP számoljon el a vagyonával.

Azt gondolom, most valami hasonlóról, de valóban tágabb dologról van szó, s ehhez is nagyon széleskörű társadalmi figyelem, elégedetlenség, s igény társul. Miről van szó? Arról, van egy erkölcsi indítéka valóban ennek az előterjesztésnek, amelynek lényege, hogy azt a több ezermilliárdos vagyont – amelyből több százmilliárdos tételek az ÁVÜ-höz, illetve az Állami Vagyonkezelő Rt.-hez tartoznak, azt a több ezermilliárdos vagyont is a társadalom egésze tisztességes, becsületes munkával halmozta fel az elmúlt évtizedekben. Ennek résztvevője volt a társadalomban mindenki, majd' tíz és félmillió állampolgár, de szűkítetten az ÁVÜ és az ÁV Rt. körébe tartozó vagyonnál a munkavállalók milliói, a ma nyugdíjban lévő, már több millió ember, akik évtizedekig dolgoztak ezek felhalmozásáért.

Úgy gondolom, hogy – a sikerpropaganda ellenére – az a gyakorlat, amely ma privatizáció címén zajlik, az nem tesz mást, minthogy néhány ezer ember számára milliomosi, multimilliomosi vagy milliárdosi létet teremt a vagyon osztogatásával, elajándékozásával, miközben százezrek és milliók feje fölül eladják a gyárakat, a termelőüzemeket, és reménytelen helyzetbe kergetik őket. Azt gondolom, a társadalom elemi joga tehát, hogy pontosan tájékozódjék arról, hogy az általa összegyűjtött és felhalmozott vagyont kik, milyen mértékben, milyen módon osztogatják el egy szűk körben.

A társadalmi elégedetlenség pedig abban is megnyilvánul - hiszen figyelnek rá az állampolgárok, s a közvetlen környezetükben, a vállalatokon keresztül is megélik, akár úgy is, hogy már kitették az utcára őket, akár úgy, hogy van még munkahelyük - hogy milyen visszaélések közepette zajlik az állami vagyon privatizációja, az ő tulajdonuk kifosztása. Vagyis elengedhetetlen az a széle körű társadalmi kontroll, amelyet a privatizáció dolgában az Országgyűlés eddig nem tudott megtenni.

Itt hadd válaszoljak az egyik privatizációs szakember azon állítására, hogy az ÁSZ dolga mindezt megcsinálni, s hogy a Parlament ne akarjon végrehajtó jogosítványokat felvenni. A Parlament, úgy gondolom, e tekintetben éppenhogy nem tett eleget annak az alapvető funkciójának, amely a törvényalkotás mellett elrendeltetett számára, hogy ellenőrizze a végrehajtó hatalmat. E tekintetben az egész privatizációs folyamat ellenőrizhetetlen, nem véletlen, hogy sűrű korrupciós környezetben zajlik a dolog.

Az is elengedhetetlen – amikor szűkítetten arról szól a privatizáció, hogy kevesek gazdagodnak meg, miközben milliók nem jutnak tulajdonhoz – hogy egy új privatizációs koncepció készíttessék, amely nyilvánvalóan az új kormánynak és az új parlamentnek lenne a dolga. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy vagyonleltár készüljön: mivel és mennyivel rendelkezik a következő kormány és parlament... s elvégezni a vagyonfeltárást, pontosan kik, miképpen jutottak vagyonhoz, milyen mértékben, hogy ebből a helyzetből lehessen az új kormányzat számára ezt az új privatizációs koncepciót kidolgozni.”

Akkori képviselőtársaim 95 igen, 80 nem és 35 tartózkodó szavazatukkal – elutasították az önálló indítvány napirendre tűzését. Innentől kezdve azután végképp nem volt semmi fék, ami a rabló privatizációt, az osztogatást, fosztogatást akadályozta volna.

Tombolt is, különösen 1992-2002 között.

Az első szabadon megválasztott Kormány idején nyúlták le az ipari-és agrárüzemeket – milliós nagyságrendben utcára dobva munkásokat - elkótyavetyélték pl. a teljes magyar növényolajipart - ráadásul egy olasz maffiagyanús társaságnak - és így tovább.

1994-1998 között tombolt igazán a privatizációnak nevezett osztogatás-fosztogatás, rettenetesen erős korrupcióval karöltve. Meg kellett „kenni” akit csak kellett-lehetett, s pl. az orosz államadósságot is szépen elkenték maguk között az elvtársak (amely adósságból azóta már évek óta utazhatnánk a 4-es metrón!).

Az 1998-2002 közötti „Ifjú-kabinet” osztó-fosztó stratégiájának vezérlő mondata pedig ez volt: „Most mi jövünk!” S persze az azt követő „nyócévben” is, némileg már csendesebben – hiszen a nemzeti vagyon nagyobb része már kifosztódott-kiosztódott, de azért folydogált, a CÖF szerinti „balliberális” módon.

Az utóbbi három esztendőben pedig újraosztogató módon, azaz amit (ellen) eleink lenyúltak, azt elvesszük, s újra osztjuk a mieinknek (közötte persze magunknak is!).

Az MH összeállításban tudósítanak arról is, hogy a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA), az ÁSZ vizsgálati anyagai alapján – már 2010-ben – feljelentést tett a Fővárosi Ügyészségen, amely azt megalapozottnak találta, és elrendelte a nyomozást különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés gyanúja miatt. Figyelemmel erre, s kiindulópontnak tekintve az 1994-es önálló képviselői indítványom előterjesztése indoklásául mondottakat, valamint a fentebb írtakat, kérem a Fővárosi Ügyészséget: tekintse azt a CÖKA által tett feljelentés kiegészítésének, s az állami/nemzeti vagyon hűtlen kezelésének gyanújára vonatkozó nyomozást terjessze ki az 1990-től 2014-ig regnáló kormányok privatizációs gyakorlatára, kiegészítve a volt MSZMP és KISZ (állami) vagyonok, továbbá a múlt rendszer minisztériumai, állami főhatóságai,valamint az állami vállalatok és termelőszövetkezetek üdülőinek, mint (állami) vagyonelemeknek az elherdálására is.

Derüljön ki, hogy az 1990-től hatalmon volt pártok és vezetőik hogyan kezelték a „rájuk bízott nemzeti vagyont.” Derüljön ki, s legyen következménye annak, ha volt olyan – bizonnyal nem egy személy – hogy hűtlenül kezelték az állami/nemzeti vagyont. 25 esztendő után végre tudjuk meg mi, milliók, hogy kik, hogyan és kiknek osztogatva fosztottak meg bennünket a négy évtizednyi munkánkkal felhalmozott vagyonunktól.