Történelemhamisító emlékműre cserélik le Nagy Imre szobrát
Eltüntetik Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről, hogy a helyére újra felállítsák azt az emlékművet, ami a vörösterror áldozatairól emlékezett meg a második világháború előtt. A hivatalos magyarázat szerint erre azért van szükség, hogy begyógyítsák „a kommunista szoborrombolások okozta sebeket”, és helyreállítsák a tér eredeti állapotát. Ez a magyarázat több szempontból is sántít. Egyrészt a térnek soha nem volt egy „őseredeti” állapota – a világháború előtti időszakban is folyamatosan változott, alakult. Az 1934-ben felavatott Nemzeti Vértanúk Emlékműve, amelyet most helyreállítanak, mindössze egy évtizedig állt a téren – kevesebb ideig, mint amennyi ideje (22 éve) Nagy Imre szobra áll ott!
A kormányzat ezzel a lépéssel nem is csupán a Horthy-korabeli állapot restaurációját szolgálja, hanem annak is kimondottan az 1934-44 közötti évtizedéét, amelyre a fokozódó zsidóüldözések, a szabadságjogok korlátozása és a fasiszta-náci rendszerek melletti növekvő elköteleződés volt jellemző.
Tényleg ezt az évtizedet akarjuk restaurálni? Másrészt pedig maga az emlékmű soha nem tükrözött nemzeti konszenzust, kezdetektől megosztónak számított, amit joggal vádoltak meg történelemhamisítással – így ma sem alkalmas arra, hogy nemzeti emlékhellyé váljon.
Az ötlet, hogy emlékművet kell avatni a vörösterror áldozatainak, persze egyáltalán nem ördögtől való, sőt, teljesen legitim és méltánylandó törekvés. A kritikusoknak már a két világháború között sem magának az emlékhelynek az ötletével volt bajuk, amelyet 1929-ben József főherceg vetett fel, hanem azzal a történelmi-emlékezetpolitikai kontextussal, amelyben ez felvetődött.
Először is, a Horthy-rezsim következetesen augusztus 6-án ünnepelte a Tanácsköztársaság bukását – holott a proletárdiktatúra már augusztus elsején megbukott, és a polgári közigazgatást éppen ebben a 6 napig tartó időszakban állította helyre Peidl Gyula szociáldemokratákból álló kormánya. Ezt a kormányt a Fehérház Bajtársi Egyesület nevű ellenforradalmi csoport a román megszállók segítségével erőszakkal megbuktatta. Horthyék nem voltak hajlandóak elismerni, hogy a Tanácsköztársaságot valójában nem az ellenforradalom buktatta meg, ezért ünnepelték a puccsot, és nem a kommün valódi bukását.
Ez a puccs ráadásul országszerte a fehérterror nyitányát jelentette, amelynek során a demokratikus baloldali és liberális politikai csoportok működését korlátozták és több száz embert gyilkoltak meg világnézeti és származási alapon. Míg a vörösterror bűncselekményeit alaposan kivizsgálták, az elkövetőket megbüntették, addig a fehérterror eseményeiben nyomozó Váry Albert ügyészt felülről leállították, a bűntettek után nyomozó újságírókat, például Fényes Lászlót bűnperbe fogták. Az elkövetők pedig büntetés helyett amnesztiát kaptak és fényes karrier nyílt meg előttük.
Az emlékhely felállítására létrehozott Nemzet Vértanúinak 1918-1919 Országos Emlékbizottsága már kezdetektől nyilvánvalóvá tette, hogy a tervezett emlékmű kizárólag a vörösterror áldozatainak kíván emléket nyújtani - fehérterrort „nem ismer”.
Ráadásul a vörösterror időszakát az 1918-as őszirózsás forradalomtól egészen az augusztus 6-ig tartó időszakra kiterjesztette. Pedig sem a Károlyi-kormány, sem a Peidl-kormány időszakában nem volt vörösterror.
Miközben bizonyítékok kerültek elő Horthy személyes érintettségére a fehérterror bűncselekményeivel kapcsolatban (a Népszava újságíróit brutálisan megkínzó és meggyilkoló különítményesek például Horthy főparancsnokságának autójával menekültek), addig semmilyen bizonyíték nem volt arra, hogy Károlyiék bármiféle terrort folytattak volna (hacsaknem a letartóztatott Kun Béla rendőrök általi megverését ide nem számítjuk, amit Károlyi leállított), vagy bármilyen szerepük lett volna akár Tisza István meggyilkolásában.
A szociáldemokraták már a fővárosi képzőművészeti bizottság 1929. júniusi ülésén nyilvánvalóvá tették, hogy csak egy olyan emlékmű koncepcióját tudják támogatni, amely egyaránt állít emléket a vörös- és a fehérterror áldozatainak, és nem mossa össze a demokratikusan, terrormentesen működő baloldali kormányokat a diktatúrával. Bánóczi László szociáldemokrata képviselő kijelentette, hogy "kénytelen tudomásul venni, ha a bizottság többsége ma még tán nem ismeri el, hogy az ellenforradalom is értékes embereket pusztított el gazul, de eljön az idő, amikor a főváros közönsége megszavazza olyan emlékmű költségeit, amely az ellenforradalom áldozatainak szól." Valóban eljött ez az idő: de akkor meg a vörösterror áldozatairól feledkeztek meg méltatlanul, a két terror áldozatainak konszenzusos emlékműve még mindig várat magára.
Az emlékmű koncepciójának ráadásul a művészeti értékét is igen gyengének ítélték meg. Lázár Miklós „kőbe faragott közhelynek” és „gyenge szoborműnek” tartotta, aminek „nincs semmiféle kontaktusa sem korunkkal, sem azzal az eszmével, amit reprezentálni akar”. A terveket a bizottság elvetette és átdolgozását javasolta. „Ugron Gábor felháborodva garázdálkodásnak nevezte azt, ami utóbbi időben a szobrok és emlékművek körül történik, egyre-másra gyatrább szoborműveket helyeznek el a főváros utcáin” – számolt be a korabeli Index, Az Est (akár a mai viszonyokról is írhatták volna).
Az előkészületek végül, részben a pénzforrások hiánya miatt is, hosszú évekig elhúzódtak. Eközben elrendelték az áldozatok listájának összeállítását is. Ennek a gyűjtőmunkának az egyik érdekes epizódja, hogy abban a Magyar Izraeliták Országos Központja is részt vett. A végleges listán végül a forradalmak zsidó áldozatainak számaránya megegyezett a zsidóság lakosságon belüli arányával - cáfolva azt a közkeletű elképzelést, miszerint a vörösterror felekezeti alapon működött volna. A fehérterror során származásuk miatt meggyilkolt zsidók persze nem kerültek fel a listára, míg hamarosan a lista összeállításában szereplő zsidók maguk is listára, majd koncentrációs táborokba kerültek.
A Füredi Richárd és Lechner György által épített emlékművet végül csak 1934. március 18-án, Kossuth halálának évfordulóján avatták fel, azon a napon, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök hazatért olaszországi látogatásáról, és a kurzussajtó a fasiszta diktátort mint Magyarország fő szövetségesét ajnározta. A robusztus kőtömb tövében a szintén robusztus Hungária nőalak, illetve a kígyóval birokra kelő izmos férfi már szintén ennek a kornak a militáns, fajvédő jegyeit hordozza magán.
Erre cserélik most le Varga Tamás szobrát, amelyen a mártír miniszterelnök békés rezignáltsággal tekint a parlament felé egy hídon állva. Egy polgár, aki bár sokáig a sztálini diktatúra szolgálatában tévelygett, amikor a történelem próba elé állította, akkor bátran felvállalta a döntés felelősségét és kiállt a nemzet szabadsága és függetlensége mellett.
A nemzeti konszenzus keresését tükröző híd szimbolikáját cserélik most le a faji homogenitást tükröző robusztus kőtömbére.
A Nagy Imre-szobor eltávolítása és egy ennyire megosztó emlékmű restaurációja nem sebeket fog begyógyítani, hanem újabb sebeket üt a kollektív emlékezetben, és állandósítja az ellenségeskedést. Amennyiben igaza van azon elemzőknek, akik szerint az Orbán-rendszer lételeme a közéletet polarizáló konfliktusok folyamatos ébren tartása és élezése, ez nem egy nemkívánt következmény a számukra, hanem nagyon is tudatos elvárás.
Borítókép: Nagy Imre miniszterelnök szobra esti díszkivilágításban a Vértanúk terén MTI Fotó: Koszticsák Szilárd