Edit
9 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Megszabadulhat-e az antiszemitizmustól a magyar jobboldal?

DMOHA20150117014

Érdeklődéssel és élvezettel szoktam olvasni Tóth Gergely intellektuálisan nívós elemzéseit az Indexen. Nem volt ez másképp a Hogyan lett antiszemita a baloldalcímű írásával sem.

Tanulmánya, nagy ívű nemzetközi kitekintéssel mutatja be azt az európai folyamatot, melyben összeér az iszlamista antiszemitizmus és a szélsőbaloldali, neomarxista Izrael-ellenesség, és amely – egyes más tényezők mellett – lehetőséget teremt a magyar jobboldal számára is, hogy megpróbálja „a magyar jobboldalra száz éve tapadó antiszemitizmust” lehántani magáról és „áttolni a baloldalra”.

Tóth cikkének végkövetkeztetése szerint ez a folyamat – ugyan „van benne rendszer” – a magyar jobboldalnak nem fog sikerülni, mert az ellenségkép-gyártás tulajdonképpen egy a jobboldali világnézetbe eleve kódolt látens antiszemitizmusra épít, s mint ilyen, egyszer majd csak tetemre hívja azt a „zsidót is aki ott bujkál minden migráns mögött”.

Sok szempontból elgondolkodtató ez az állítás. Legfőképp azért, mert a logika, amit az érvelés követ, és maga a végkövetkeztetés

az emberi jogi fundamentalizmus eszméjére építő baloldali-liberális univerzális antidiszkriminációs (így az erre alapozó antiszemitizmus-ellenes) logikával kapcsolatban is ugyanígy elmondható lenne.

A következőképp: a bigott imperialista, nacionalista örökség megtagadására hivatkozó Izrael-ellenesség a látens baloldali antiszemitizmusra épít, melynek szimbolikájában az emberi jogok eltiprói, a mindent gyarmatosító, gátlástalan, gyermekgyilkos zsidók, a kizsákmányolt barna emberek feje felett drónokkal navigáló burzsuj izraeliek.

A helyzet valóban az, hogy minden leegyszerűsítő összeesküvés-elméletben meg lehet találni azokat az áthallásokat, amelyek a minden társadalomban felmutatható, marxi értelemben vett örök zsidót célozzák, így óhatatlanul antiszemita összeesküvés-elméletre emlékeztetnek. A kérdés csak az, mit kezdjünk ezzel. Két válaszút áll előttünk:

  1. minden összeesküvés-elméletben kimutatjuk „a civilizált modernség legszégyenteljesebb bélyegét”, az antiszemitizmust;
  2. nem a politikai ellenfelek diszkreditálásának legkézenfekvőbb eszközét, vagy az összeesküvés-elméletekkel szembeni politikai csodafegyvert látjuk az antiszemitizmus vádjában, hanem ténylegesen a zsidó közösség iránti aggodalommal, annak védelmében alkalmazzuk az antiszemitizmussal szembeni fellépés ügyét.

Lehet úgy gondolkodni az antiszemitizmus elleni fellépésről, mint a leegyszerűsítő etnicista nacionalizmussal és a leegyszerűsítő összeesküvés-elméletekkel szembeni küzdelem ugyancsak leegyszerűsítő – és éppen ezért hatásos – csodafegyveréről; És lehet úgy gondolkodni az antiszemitizmus elleni fellépésről, mint az identitását megélő zsidó közösség mindennapi létbiztonságát megteremtő kötelességről.

Az első út lehet választási lehetősége egy baloldali politikusnak, egy liberális véleményformálónak, de nehezen alkalmazható egy az identitását – akár a külsőségekben is jól felismerhetően megélő – zsidó, pláne zsidó közösségi vezető számára.

Többek közt éppen azért, mert éppen az összeesküvés-elméletek anti-antiszemitizmus diszpozíciójából történő kritikája az, ami a látens létből a nyilvánosságba hívhatja elő a rejtett antiszemita attitűdöket azokban, akikben permanensen van igény az összeesküvés-elméletekre.

Nagyszüleink nemzedékéből sokan azért választhatták a kommunizmus és szocializmus csábító eszméjét a 20. század felfoghatatlan drámáinak tapasztalatából, mert az antiszemitizmussal szembeni védelmet általában a vallási, nemzeti, kulturális identitások felszámolásával járó baloldali, kollektivista univerzalizmus kánaánjában vélték felfedezni. Szüleink generációjának tagjai közül sokan a liberális, individualista univerzalizmusban találták meg azt a menedéket, melyben az örök zsidó majd az identitások tengernyi sokféleségében fog feloldódni, így egy minden lehetséges identitás befogadását zászlajára tűző társadalomban majd ugyancsak nem kell a zsidókérdéssel foglalkozni.

Akadtak (és egyre többen akadnak) azonban olyanok is, akik éppen a közösségi, vallási és (vagy) nemzeti identitást vállalva, a nemzeti és közösségi önrendelkezésért küzdöttek és küzdenek, és ezt az utat tekintették és tekintik a legerősebb eszköznek mindennemű kirekesztés ellen. Ezt az utat választotta Izrael, és csak ezt az utat választhatja egy a vallási és közösségi identitását megélő hitközség, az EMIH is. Ez a stratégia pedig végső soron nem tűnik olyan sikertelennek (lásd akár csak a Tóth által is behivatkozott orbáni ígéretet a Sorsok Háza koncepciójának megújítására).

Tóth azt rója fel a (jobboldali) izraeli kormány politikájával szemben, hogy az érdekelt az Izraellel szembeni (legitim) kritikák és az antiszemitizmus vádjának összemosásában, de elmulasztja megemlíteni, hogy ugyanígy érdeke a magyar és nemzetközi balliberális közösségnek az – akár legitim – nacionalizmust és – a jóval kevésbé legitim – összeesküvéselmélet-gyártást összemosni a jobboldali antiszemitizmus vádjával. Ahogy kikérik maguknak a Corbyn-féle Izrael-ellenes politikusok az antiszemitizmus vádját, miért ne tehetnék ugyanezt az Izrael-barát európai nacionalista politikusok?

És ha azzal próbálna valaki érvelni, hogy a baloldalnak nincs nyilvános antiszemita múltja, akkor elég a Szovjetunió Izrael-ellenességére, Sztálin orvospereire, Birobidzsánra, vagy csak arra a tényre gondolni, hogy a Szovjetunió volt az utolsó olyan ország, ahol (még a '70-es években is) érvényben volt a numerus clausus.

Ezek a bűntettek akkor is tények, ha elhomályosodnak a náci ideológia krematóriumainak füstjében.

Izraelnek jól jön, hogy „ha valaki Izraelt kritizálja, akkor arra rá lehet sütni a civilizált modernség legszégyenteljesebb bélyegét” (az antiszemitizmust), mert ezzel „azon kritikákat is be lehet söpörni az antiszemitizmus szőnyege alá, melyek valójában csak a zsidó állam egyes elnyomó-antidemokratikus gyakorlataira irányulnak.” – Írja Tóth. Pedig ezt az érvelést ugyanígy el lehetne mondani az ellentétes oldalról is: a No Borders mozgalom és a baloldali, valamint liberális politikai közösség számára jól jön, hogy ha valaki a mainstream migrációs politikát kritizálja, akkor rá lehet sütni a civilizált modernség legszégyenteljesebb bélyegét (az antiszemitizmust), mert ezzel azon kritikákat is be lehet söpörni az antiszemitizmus szőnyege alá, melyek valójában csak az európai migrációs politika tényleges (akár éppen antiszemitizmus erősödésének) visszásságaira és antidemokratikus gyakorlataira irányulnak.

Külön zárójeles megjegyzést érdemel, hogy Tóth állításával ellentétben, valójában a BDS Izrael-ellenes „nemzetközi civil bojkottkezdeményezés” nem az „apartheidbe hajló tettek”, hanem az egész izraeli társadalom kritikája. A jelenlegi izraeli politikában ugyanis nincs olyan komolyan vehető politikai mozgalom, amely a két állami megoldást reálisnak és kivitelezhetőnek tartaná, így a ciszjordániai területek izraeli fennhatóságának megszüntetésére irányzott bojkottmozgalom nem a Likud hanem a – talán csak a bejutási küszöbön billegő szélsőbaloldali Merec kivételével – teljes izraeli politikai realitás bírálata.

Érdemes azonban végezetül a Tóth-féle kérdésfelvetés vezérmotívumán elgondolkodnunk.

A központi kérdés – a mi szempontunkból ugyanis – nem az, hogy sikerrel tudja-e az antiszemitizmus bélyegét a Fidesz a baloldalra tolni, hanem az, hogy

van-e ennek a kísérletnek olyan öntisztító hatása, amely eredményezni tudja a magyar jobboldali hagyomány antiszemita stigmáit legalább részlegesen gyógyítani. Meggyőződésem, hogy komoly esély van erre.

És hogy miért gondolom így? Azért, mert az átlag Fidesz-szavazó tudatában sokkal inkább Izrael mögött áll a zsidó, mint minden migráns mögött. Ellenkezőleg, a migráció kérdéséhez egyenesen a növekvő európai antiszemitizmus (sajnálatosan tényszerű) képzete társul. Ha tehát a migrációval kapcsolatos (időnként valóban ízléstelen) politikai kommunikáció egy pro-izraeli kiállással párosul, akkor ennek nem az antiszemitizmus gerjesztése, hanem az Izraellel, és ezen keresztül a zsidósággal, (vagy legalábbis az identitásukat megélő zsidókkal), való szimbolikus azonosulás az eredménye. Ez a magyar zsidó közösség szempontjából mégiscsak reményekkel kecsegtető tendencia.

Borítókép: Köves Slomó / MTI Fotó: Mohai Balázs