Alfréd
5 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Kié az Alkotmánybíróság?

2019.12.05. 05:12

A Kormány nevében az igazságügyi miniszter egy törvényjavaslatot nyújtott be, melynek értelmében a jövőben közhatalmat gyakorló szervek is az Alkotmánybírósághoz fordulhatnának, ha egy bírói döntés Alaptörvényben biztosított jogukat sérti vagy hatáskörüket Alaptörvénybe ütköző módon korlátozza. A tervet élesen kritizálta a civil szféra, illetőleg a tudomány több jeles képviselője is.

Az Indexen Szabó Máté Dániel, a TASZ szakmai igazgatója nemrégiben megjelent vélemény-cikkében határozottan elutasította a tervezett módosítást. Álláspontja szerint az Alkotmánybíróság feladata csak és kizárólag az egyén védelme az államhatalom túlkapásaival szemben, ezért kizárt, hogy az állami szervek forduljanak az Alkotmánybírósághoz, mert az Alkotmány funkciója kizárólag a közhatalom korlátok közé szorítása, ezért annak normáira az AB előtt az állami szervek nem, hanem csakis a polgárok hivatkozhatnak.

Szabó Máté Dániel publicisztikájának megjelenése után a magyar közéletben nagyon ritka és meglepő dolog történt. Az írás nem maradt magányos, hanem arra Orbán Balázs Miniszterelnökségi miniszterhelyettes válaszolt egy hosszú cikkben, szintén az Indexen. Azaz érdemi vita kezdődött egy kormányjavaslatról és abban a Kormány egyik képviselője is részt vesz, ráadásul nem a szokásos kormánypárti akolmelegben, hanem valódi diskurzusra lehetőséget nyújtó közegben. Reménykedjünk benne, hogy ez nem elszeparált jelenség lesz, még akkor is, ha erre valószínűleg az önkormányzati választásokon kapott pofon kényszeríti rá a NER-t – de igazság szerint számomra majdhogynem közömbös, hogy milyen megfontolásból cselekszik valaki helyesen.

Úgy vélem, mind Szabó Máté, mind Orbán Balázs álláspontjával szemben komoly kritikák vethetők fel. Mindezért elsőként általánosságban, elvi alapon fogom vizsgálni, hogy mi is a szerepe az Alkotmánybíróságnak egy jogállamban, különös tekintettel arra, hogy kik fordulhatnak hozzá alkotmányjogi panasszal. Ezt követően megvizsgálom, hogy a jelen realitásai között hogyan érdemes viszonyulni a Kormány által tervezett alkotmánybírósági hatáskör-módosításhoz.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányosság legfőbb őre. Feladata annak biztosítása, hogy mind a jogszabályok, mind pedig azokat a való élet nyelvére lefordító bírósági gyakorlat összhangban legyenek az Alaptörvénnyel. Jelen cikkben csak a második kérdésre fókuszálok, nevezetesen a bírósági ítéletek alkotmánybírósági kontrolljára. Szabó Máté Dániel téved, amikor azt gondolja, hogy a bírósági döntések alkotmánybírósági kontrolljának egyetlen célja a „polgárok” védelme. A taláros testület feladata ennél tágabb; a perben részt vevő fél társadalomban betöltött szerepétől függetlenül biztosítania kell, hogy a bírósági döntése csak az Alaptörvénnyel összhangban lévő eljárásban és az Alaptörvénynek megfelelő eredménnyel születhessen meg. Ebből a szempontból közömbös, hogy ki az érintett; magánszemély, cég, vagy egy minisztérium. Bírósági döntés csak alkotmányos eljárásban születhet. A cél nem szentesíti az eszközt, ne adjanak ki közérdekű adatot úgy, hogy a bíró elfogult volt az adatkezelővel szemben, ne marasztalják el a rendőrséget rendőri brutalitás miatt, csak ha a bíróságon is egyenlő fegyverekkel küzdhetett álláspontja érvényesítéséért. A jogállamiság és (alkotmányos) joguralom elvével nem fér össze az, hogy az Alaptörvényben foglalt jogok ne illessenek meg mindenkit. Ebben a körben arról sem szabad elfeledkezni, hogy – elvileg – az állami szervek minket képviselnek, így az őket ért alkotmányos sérelem közvetve minket, polgárokat is ér. Álláspontom szerint tehát elvi-dogmatikai akadálya nincsen annak, hogy a közhatalmat gyakorló szervek valamilyen formában panaszosok lehessenek az Alkotmánybíróság előtt.

Úgy vélem, az indítványozói jog ilyen tágítása – önmagában és elvileg – nem nyitna ki egy Pandóra-szelencét. A közhatalmat gyakorló szervek ugyanis jellegükből adódóan relatíve kevés Alaptörvényben foglalt jogra hivatkozhatnának egy alkotmányjogi panaszban. Ilyen például a tisztességes eljáráshoz való jog, nagy valószínűséggel a tulajdonhoz való jog is. A kör további tágítását, akár a sok esetben jokernek számító diszkrimináció-tilalommal is nehézkesnek látom, más alapjogokról nem is beszélve. Gyülekezési joga, vallásszabadsága, választójoga stb. nyilvánvalóan nincs egy közhatalmat gyakorló szervnek. Így ezen indítványozói kör megjelenésétől túlzottan nem kell tartani. (A közhatalmi hatáskörök csorbítására való hivatkozásra a későbbiekben visszatérek.).

A közhatalmi szervek alkotmányos panaszjogának elvi megengedhetősége mellett érvelek tehát, ugyanakkor Orbán Balázs ebben a körben kifejtett álláspontját a leghatározottabban el kell utasítsam. Kicsit alaposabb olvasatra azok valójában nem is valódi, az üggyel releváns összefüggésben lévő szakmai érvek, hanem teljesen indifferens felvetések, szakmainak szánt álcában.

Orbán Balázs hosszasan elemzi Szabó Máté álláspontját, pontosabban oldalakon keresztül jogtörténeti betekintést ad abba, hogy – véleménye szerint – hogyan alakult ki az, hogy az Alkotmánybíróságnak a polgárt kell védenie az állammal szemben. Ezután Szabó Máté álláspontját meghaladottnak tekinti, ugyanis a „szupranacionális intézmények, a nemzetközi pénzügyi rendszer, az új típusú média térnyerése” és különösen az Európai Unió befolyásának növekedése miatt a tagországok szuverenitása folyamatosan csökken. Orbán Balázs álláspontja szerint a közhatalmat gyakorló nemzeti intézmények erősítése elengedhetetlen ahhoz, a „nemzeti közösség szuverenitása, alkotmányos önazonossága intakt maradjon.” Ezért kell a közhatalmat gyakorló szerveknek a miniszterhelyettes szerint ugyanolyan alkotmányos védelmet biztosítani, mint a többi szereplőnek. Orbán Balázs ezután hosszas fejtegetésbe bonyolódik a „globalizáció vívmányai által fenyegetett alapvető jogokról”, anélkül, hogy valódi konkrétumokat mondana, miután áttér arra, hogy a szólásszabadságért aggódjon, melyet „virtuális közterek” fenyegetnek, melyek „a hatalommegosztás jelenlegi struktúrájában nem ellenőrizhető hatalomhoz jutottak.” Végezetül Orbán Balázs olyan külső veszélyforrások miatt is aggódik, mint a terrorizmus és a „tömegessé vált migráció”. A miniszterhelyettes végezetül rámutat arra, hogy az AB gyakorlatában az utóbbi években megfigyelhető volt egy olyan irányú elmozdulás, hogy a testület állami intézményeknek is meg kívánja adni az indítványozás jogát.

Orbán Balázs felvetéseit végigolvasva az olvasóban joggal támadhat rossz érzés. Még ha fel is tesszük, hogy a miniszterhelyettes helyesen vizionálja a felvetett problémákat – de mi köze ennek a konkrét kérdéshez? Miben befolyásolja a nagy techcégek szólásszabadságot sértő állítólagos ármánykodása azt a kérdést, hogy fordulhat-e a NAV az Alkotmánybírósághoz, ha az általa kiszabott adóbírságot megsemmisítik a rendesbíróságok? Mi köze az Unió állítólagos nemzeti szuverenitást romboló tevékenységének ahhoz, hogy egy minisztérium bepróbálkozhat-e jó hírnevének védelmével egy újságíróval szemben? A válasz természetesen az, hogy semmi.

A közhatalmat gyakorló szerveket nem kell megvédeni a nagy globális kihívásoktól, vagy arra nem az a gyógyír, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulhatnak. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a rendes bíróságok függetlensége elveszett, és csak az AB maradt, mint utolsó mentsvár. Ugyanakkor, ezen a logikán haladva miért gondoljuk, hogy pont az AB őrizte meg a függetlenségét a globalizáció viharai közepette?

Orbán Balázs semmilyen értékelhető indokát nem adja a közhatalmat gyakorló szervek Alkotmánybírósághoz forduláshoz való jogának biztosítására. Helyette, minthogy álláspontja a jelen körülmények között tarthatatlan (a kérdésre mindjárt visszatérek), de legalábbis súlyosan vitatható, ősi vitatrükköt alkalmaz: irreleváns felvetésekkel megpróbálja kihúzni a vita méregfogát.

A fentiek után rátérhetünk a konkrét kérdés megválaszolásához, nevezetesen, hogy a mai Magyarországon támogatható-e a közhatalmat gyakorló szervek AB-hez fordulásának megnyitása.

A NER egy ideje Panglos mester kínos szerepébe került– az a képtelenséget állítja, hogy Magyarország minden jogállamok legjobbika. A valóság pontosan az ellenkező, a NER 9 éve folyamatosan rombolja a jogállamiságot és az annak alapját képező hatalommegosztás elvét. Valamennyire is független mára már csak két értelmezhető tényező maradt: a bíróságok és a helyi önkormányzatok (ez utóbbiak is rendkívül széles hatáskör elvonást szenvedtek el, de még azért állnak).

Egy valódi hatalommegosztáson alapuló jogállamban az alkotmánybíróság szinte önálló hatalmi ágként funkcionál. A magyar AB-t a NER teljesen beszántotta, hozzá hű alkotmánybírákkal töltötte fel. Fajsúlyos ügyekben ez az Alkotmánybíróság sosem döntött és prognosztizálhatóan sosem fog a NER szája íze ellen dönteni. Ezzel a Fideszben is természetesen mindenki tisztában van, ahogy Orbán Balázs is. A rendesbíróságokat viszont – eddig – nem sikerült maga alá gyűrnie teljes mértékben a NER-nek. Nem lehet nem osztani a gyanút, hogy a NER-hez hű Alkotmánybírósághoz való hatáskör telepítéssel az “ellenséges” rendes bíróságokat kívánja gyengíteni a Kormány.

De mikor is fordulhatnának közhatalmat gyakorló szervek az Alkotmánybírósághoz? A törvényjavaslat szövege szerint akkor, ha a bírói döntés alapvető jogukat sérti, vagy hatáskörük alkotmányellenes korlátozására került sor. Az Alkotmánybíróság viszont csak akkor folytathatná le az érdemi vizsgálatot, ha előzetesen megvizsgálta, hogy a közhatalmat gyakorló szerv által felhívott jog egy állami entitást megillethet-e és a bírói döntésnek a közhatalmat gyakorló szerv működésének súlyos zavarát kell előidéznie.

Elsőre ez egy üres halmaznak tűnik – majdnem 20 éves jogászi pályafutásomból nem tudok felidézni olyan esetet, amikor egy bírói döntés egy állami szerv működésének súlyos zavarát idézte volna elő. Természetesen, ez a szabály gumiszabály, melyet az AB tetszés szerint tölthet meg akár visszaélésszerűen is tartalommal. Nem akarok ötleteket adni az ezen a téren semmilyen segítségre nem szoruló taláros testületnek, de pl. közérdekű adat perekben hányszor látjuk nagyobb volumenű adatkérések esetén, hogy adatgazda halálos komolysággal azzal érvvel, hogy egyszerűen nincs emberi erőforrása kikeresni és kiadni az adatokat. Szerencsére az ilyen érvelést a rendesbíróságok eddig nem nagyon ették meg, de ki tudja, mire lenne étvágya az AB-nak (mely, el kell ismerni, pont a közérdekű adatok nyilvánossága terén eddig egészen elfogadható gyakorlatot folytatott.)

Az is nagy kérdés persze, hogy milyen alapvető jogokat tart majd felhívhatónak az AB. Aggodalomra természetesen itt is van ok, hiszen politikailag szenzitív ügyekben az AB tárgyilagosságára nem lehet számítani. Ugyanakkor az ügyek döntő többségében más, mint a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme nem fog tudni felmerülni, hiszen az állami szervek sorsát jogi eszközökkel magánszemélyek nem alakítják, hanem a viszony fordított. Éppen ezért az esetlegesen AB-ra kerülő ügyek döntő többsége olyan lesz, melyet egy polgár kezdeményezett rendes bíróságok előtt egy állami szerv rá vonatkozó döntésének felülvizsgálatának érdekében – és a közhatalmat gyakorló szerv legnagyobb bosszúságára nyert is. Nem számítok éppen ezért arra, hogy ilyen ügyek tömegével mennének majd az AB-ra a törvényjavaslat elfogadása után. A valódi veszély álláspontom szerint inkább az, hogy kiemelt ügyek még kisebb számban sikerülnek majd idehaza. Ez teljesen valós aggodalom. Ugyanakkor azt sem szabad feledni, hogy ha az állami szervek végül – alapjogokat sértő módon – megnyerik az AB segedelmével a pert, az érintett magánszemély még mindig Strasbourghoz fordulhat. A strasbourgi pernyertesség pedig a Kúria előtt lefolytatandó felülvizsgálati eljárásra adhat lehetőséget mind a polgári, mind a büntető perrendtartás alapján.

A törvényjavaslatnak lehet továbbá egy nem szándékolt pozitív mellékhatása is. Az új jogintézmény a korábbinál sokkal szélesebb körben megnyitja a kaput az ellenzéki önkormányzatok előtt is az AB-hez fordulásra. Illúzióink ne legyenek, az Orbán-rezsim csak a megfelelő pillanatra vár, hogy háborút indíthasson ezen önkormányzatok ellen. Ha van indítványozói kör, ahol a “működés súlyos zavara” felmerülhet majd, az pontosan az ellenzéki önkormányzatok lesznek. Túlzott reményeket persze nem fűzhetünk az ilyen AB panaszok sikeréhez, hiszen ezek mind kiemelt ügyek lesznek. Ugyanakkor mindent még ez az AB sem tud visszautasítani, és politikai haszna egy botrányos elutasításnak is lehet – minél többször ég rá a NER-re, hogy milyen is valójában, annál jobb.

Összefoglalva: elviekben nem ellenezhető az, hogy a közhatalmat gyakorló szervek az AB-hez forduljanak. Ugyanakkor a mai Magyarországon túlságosan nagy a veszélye annak, hogy ez az egyébként üdvözlendően jogfejlesztő lépés súlyos visszaélésekre ad majd lehetőséget, és az Alkotmánybíróság hűen ki is fogja szolgálni a NER-t vele. A törvény végszavazásáig ellenezzük tehát annak elfogadását, a hatályba lépés után viszont kezdjük el kreatívan alkalmazni.

A szerző ügyvéd, alkotmányjogász.