Ida
6 °C
9 °C

Az első hullám tapasztalatai

2020.05.18. 17:07
Mit csináltunk jól, és mi az, amit nem? Politikai álláspontok helyett nézzük a tényeket: a biostatisztikus véleménye az eddigi magyar járványkezelésről.

A nagy mintás szűrővizsgálat részeredményeinek napvilágra kerülésével lassan hivatalosan is deklarálhatjuk: a járvány első hullámán túl vagyunk. Ez egy megfelelő pont a tapasztalatok összegzésére, amit szeretnék ebben az írásban, személyes véleményem alapján, megtenni.

Írásom központi állítása egy mondatban megfogalmazva a következő:

a járvány kezelése Magyarországon nagyon sikeres volt, ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem voltak hibák.

Nagyon rossz érzésem van, mert azt látom, hogy a hibák megtárgyalása politikai kérdéssé vált. Ez azért különösen nagy baj, mert ahhoz vezethet, hogy elszalaszthatjuk azt az isteni ajándékot, amit kaptunk, jelesül, hogy most ingyen tanulhatnánk a hibáinkból. Mert azt gondolom, hogy az tényleg egy egészen kivételes szerencse, hogy felszínre kerültek a hibák, de úgy, hogy abból nem lett nagy baj. A járványnak egyáltalán nem biztos, hogy itt a vége, de ha újabb hullámmal fogunk szembenézni, akkor hallatlan bűn lenne, ha újra elkövetnénk ugyanazokat a hibákat, azért, mert a politikusaink az ebből való tanulás helyett a felelősség ide-oda tologatását érezték prioritásnak. Márpedig a tanulás első lépése, hogy őszintén megbeszéljük azt is, hogy mi volt jó, és azt is, hogy mi nem; írásom ezt a célt igyekszik szolgálni.

Nagyon rossz érzésem van, amikor azt látom, hogy emberek úgy állnak a kérdéshez, hogy amit a kormány csinált, az vagy biztosan rossz kell, hogy legyen, vagy biztosan jó. Csak akkor várhatjuk, hogy javítjuk hazánk járványügyi felkészültségét, ha át tudunk lépni ezen a mentalitáson, és politikai megfontolások helyett a tények alapján értékeljük a helyzetet.

E filozófia mentén a következő hat állítás mellett szeretnék írásomban érvelni:

  1. A járvány kezelése Magyarországon nagyon sikeres volt.
  2. A kormány a megfelelő járványügyi intézkedéseket hozta meg, és ami nagyon fontos, időben.
  3. A lakosság túlnyomó többsége példamutatóan betartotta az előírásokat.
  4. Rendkívül keveset teszteltünk, de ebből az előző két pont miatt nem lett baj.
  5. Az egészségügyi kapacitásteremtés szerencsére feleslegesnek bizonyult, de ettől még jó lépés volt, viszont ilyen mértékű és ütemű kórháziágy-felszabadításnak semmilyen racionális indoka nem látszott.
  6. A hivatalos szervek adatszolgáltatása, transzparenciája és kommunikációja botrányos volt.

A járvány kezelése Magyarországon nagyon sikeres volt

Óva intenék mindenkit attól, hogy a jelentett esetszámot próbálja a sikeresség lemérésére használni, ez ugyanis ennél a betegségnél – ahol az esetek egy lényeges része tünetmentes vagy enyhe, nem jellegzetes tüneteket produkál – rendkívül erősen függ a teszteléstől, ami országok között, de akár egy országon belül, különböző időpontok között is nagyon eltérhet. A halálozások száma jobb mérőszám, mert bár itt is vannak definíciós kérdések (egy pozitív teszt mellett elhunyt végstádiumú rákbeteg minek számít, rák-halálozásnak vagy koronavírus-halálozásnak?), és valamelyest ez is függhet a teszteléstől (mi van, ha egy gyanús tüneteket mutató elhunytat nem tesztelnek?), de ezekkel együtt is sokkal kevésbé esetleges, mint az esetszám. A következő ábra mutatja az 1 millió lakosra jutó halálozást az európai országokban:

1 millióra jutó halálozások száma az 1 milliónál több lakosú európai országok között, május 15-ei állapot szerint (az ECDC adatai alapján).
1 millióra jutó halálozások száma az 1 milliónál több lakosú európai országok között, május 15-ei állapot szerint (az ECDC adatai alapján).

Látható, hogy igen jó közelítéssel a mezőny közepén vagyunk. Ilyen szempontból tehát nem kiemelkedően jó a helyzet, viszont a nálunk jobb országok csak kicsivel tudnak jobbak lenni, míg a rosszabbak között sokkal rosszabbak is vannak. Mivel az első hullám szinte minden európai országban kezd a végéhez érni (csak Oroszország, az Egyesült Királyság, Svédország,Lengyelország és Románia a nagyobb kivételek), így ezek az adatok – legalábbis erre a hullámra vonatkozóan – lassan közelítenek a végeredményhez.

Tegyük azt is hozzá, hogy bár az első esetekkel szerencsénk volt – amit a következő pontban kifejtek –, összességében egyáltalán nem indultunk könnyű helyzetből, hiszen nagyon közel voltunk az első európai gócokhoz; Olaszországból, Ausztriából nagyon sok magyar jött haza egy kritikus időszakban. Ennek ellenére sikerült a fenti eredményt hozni, miközben Portugália, Dánia vagy akár Észtország jóval szerencsésebb helyzetből indult ilyen szempontból.

A kormány a megfelelő járványügyi intézkedéseket hozta meg, és ami nagyon fontos, időben

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az időtényező a járványügyi intézkedések meghozatala során kritikus, sokkal kritikusabb, mint sokan gondolnák. Az a baj ugyanis, hogy a rendszernek tehetetlensége van: a lappangási idő miatt bármilyen intézkedés hatása csak 1-2, az sem kizárt, hogy 3-4 héttel később érvényesül. (Hiába is hoznak akármilyen korlátozást, azok egy része, akik már elkapták a fertőzést, meg fog betegedni, csak kell még 1-2 hét hozzá, és ehhez jön még az észlelési és adminisztrációs idő.) Ez egy nagyon veszélyes helyzetet teremt: nem lehet megvárni, hogy merre indulnak a dolgok, és akkor közbeavatkozni, mert akkor még hetekig az eredeti pályán fog továbbmenni a járvány, ami például egy exponenciális növekedési szakaszban katasztrofális lehet. Egészen megdöbbentő különbségeket okozhat a járvány lefutásában akár néhány napnyi késlekedés is.

A következő ábra azt mutatja, hogy a kormányzati intézkedések szigorúsága az OxCGRT index szerint hogyan alakult (ez egy 0-tól 100-ig terjedő érték, mely a különböző intézkedések – iskolabezárások, kijárási korlátozás, utazási tilalom stb – súlyozott átlagaként adja meg, hogy összességében milyen szigorúak voltak az intézkedések adott országban, adott napon):

A kormányzati intézkedések szigorúságának indexe az adott ország első megbetegedésének napjához képest. Minden vonal egy 1 milliónál több lakosú európai ország, a piros görbe jelöli Magyarországot. A görbék függőleges értékére kis zaj van rákeverve, hogy az egybeeső görbék szétváljanak. Május 15-ei állapot (az OxCGRT adata alapján).
A kormányzati intézkedések szigorúságának indexe az adott ország első megbetegedésének napjához képest. Minden vonal egy 1 milliónál több lakosú európai ország, a piros görbe jelöli Magyarországot. A görbék függőleges értékére kis zaj van rákeverve, hogy az egybeeső görbék szétváljanak. Május 15-ei állapot (az OxCGRT adata alapján).

Látható, hogy az intézkedések négy nappal az első eset után már megugrottak, hat nappal később az 50 százalékot is meghaladta a szigorúságuk, és a 11. napon lényegében felvették a végső értéküket. Ezzel az európai államok nagy részét megelőztük, ami az első, és ahogy mondtam, a legkritikusabb fázist illeti. Később sokan fölénk kerültek, de ez inkább jó hír, ugyanis az az oka, hogy mi, a helyzet jó alakulásának köszönhetően, már nem kényszerültünk rá a még szigorúbb intézkedésekre.

A valóság igazából még az ábrán látottnál is jobb.

Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem rektora (ahonnan az első esetek kikerültek) egy konferencia-előadásában részletesen ismertette az első néhány eset járványvizsgálatának eredményeit. Ebből kiderült, hogy az iráni diákok egy nagyon zárt közösséget alkottak, így bár egymást rendesen megfertőzték, de kifelé nem igen terjesztették tovább a fertőzést, és a járvány igazi elindulása is körülbelül egy héttel később, és nem ezekhez az esetekhez kötődően történt. (A rektor gyanúját azóta a Jakab Ferenc vezette pécsi virológus-csapat úgynevezett filogenetikai vizsgálata is megerősítette, mely azt mutatja, hogy a nálunk terjedő vírus jórészt európai eredetű, valószínűsíthetően a nyugatról tömegesen hazatérők hozták be.) Ez viszont azt jelenti, hogy az első valóban közösségi terjedésű eset az ábrán nagyjából a 7. napnál található, ha ehhez képest nézzük, akkor a kormányzati válasz a -3. napnál indult, és a 4. napnál már elérte a teljes erejét, amivel, bár persze kellettek hozzá az (ilyen szempontból) szerencsés külső körülmények is, minden bizonnyal nehezen megdönthető világrekordot állítottunk fel.

Azt is érdemes hozzátenni, hogy az első szakaszt lehoztuk nagyobb járványügyi intézkedési hiba nélkül, még utólag visszatekintve is. Ez első hallásra talán nem tűnik túl nagy dicséretnek, de vegyük hozzá, hogy egyébként fejlett népegészségüggyel rendelkező országok is milyen döbbenetes hibákat vétettek: Angliában például több ezer fős koncertet tartottak a járvány olyan stádiumában, amikor nálunk már rég megszűntek a tömegrendezvények, Belgiumban több száz esetük volt, amikor még mindig teljesen szabadon látogathatóak voltak az idősotthonok, az Egyesült Államokra pedig kitérni sem érdemes, mert oldalakat lehetne megtölteni a politikai vezetés hibáival.

A lakosság túlnyomó többsége példamutatóan betartotta az előírásokat

A járványügyi intézkedésekre is igaz, hogy annyit érnek, amennyit betartanak belőlük.

Saját farkába harapó kígyó jellegű érvelés lenne azt mondani, hogy a lakosság betartotta az intézkedéseket, mert a járványt jól sikerült elfojtani, de szerencsére a kérdésre vannak független adatforrásaink is. Ilyenek például a mobiltelefon-szolgáltatóktól származó információk a telefonok mozgására vonatkozóan, a tömegközlekedési vállalatok felmérései és a Szegedi Tudományegyetem önbevallásos kérdőívénekeredményei.

Ezek az adatforrások teljesen egységesen azt mutatják, hogy a kontaktusszám csökkenése drasztikus, időtől és helytől függősen 60-90 százalékos volt, ami – bár ilyet nehéz összehasonlítani – valószínűleg világszinten is egyedülálló fegyelmezettséget és együttműködést jelent a lakosság részéről.

Hozzá kell tenni, hogy mindez a kontaktusszámot csökkentő intézkedésekre vonatkozik; nem sokat tudunk arról, hogy milyen a többi, egyéni szintű óvintézkedés (maszkhasználat, kézhigiéné, stb) követésének a fegyelme.

Rendkívül keveset teszteltünk, de ebből az előző két pont miatt nem lett baj

A tesztelések ügye (is) elkeserítően átpolitizálódott, legalábbis szerintem ez a magyarázata annak, hogy miért repkedtek a tényektől teljesen elszakadt nyilatkozatok ebben a témában. (Beleértve a legnyilvánvalóbb képtelenségeket, csak egyetlen példa az utóbbi napokból: „Minden potenciális koronavírusos beteget és azok kontaktszemélyeit a járvány magyarországi megjelenése óta tesztelik”. Aki ezt leírta, az láthatóan arra sem vette a fáradságot, hogy legalább a Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNK) eljárásrendjét elolvassa. Ha megtette volna, akkor megtudta volna, hogy a „potenciális” betegekből, hacsak nem jártak külföldön vagy kerültek kapcsolatba ismert fertőzöttel, kizárólag azokat kötelező tesztelni, akik olyan súlyos állapotban vannak, hogy az kórházi felvételt indokol. A kontaktszemélyek általános tesztelésére vonatkozó állítás pedig egy vicc: tünetmentesen, csak azért, mert kontaktszemély, egyedül az egészségügyi dolgozókat kell tesztelni, de őket is csak akkor, ha szoros kapcsolatban voltak fertőzött személlyel.)

Mi most maradjunk a tényeknél: azt, hogy mennyit tesztelünk, mérjük le azzal, hogy mennyit tesztelünk. A következő ábra mutatja az ezer lakosra jutó tesztek számát az európai országokban:

Ezer lakosra jutó, összesen elvégzett tesztek száma az 1 milliónál több lakosú európai országok között, május 15-ei állapot szerint (az OWID adatai alapján).
Ezer lakosra jutó, összesen elvégzett tesztek száma az 1 milliónál több lakosú európai országok között, május 15-ei állapot szerint (az OWID adatai alapján).

Látható, hogy sereghajtók vagyunk, érdemben csak a bolgároknál és az ukránoknál jobb az adatunk, a nálunk jobbak között viszont sokkal jobbak is vannak.

Talán ez az a pont, ahol a bevezetőben mondott gondolatom (hogy tanuljunk a hibákból a jövőre nézve) a lehető legélesebben vetődik fel. A rendkívül alacsony tesztelési aktivitásból ugyanis épp az előző két pont miatt nem lett baj: ha tényleg mindenki otthon ül, akkor csakugyan nem sokat számít, hogy mennyit tesztelünk. Azonban nem sokáig maradhat úgy a helyzet, hogy mindenki otthon ül.

És itt válik kulcsfontosságúvá a tesztelés

Nehéz biztosan megmondani, hogy ha a kontaktusok száma elkezd emelkedni, akkor mi segíthet (a korlátozó intézkedések visszahozásán kívül, amit mindenki el akar kerülni), de a nagyon kevés dolog egyike, amiben meglehetősen biztos a szakirodalom, az a hatékony kontaktuskutatás és az esetek gyors elkülönítése. Márpedig mindkettőnek az alapja a sokkal-sokkal szélesebb körű tesztelés!

Fontos lenne nemcsak azt tudni, hogy mennyi teszt zajlik, de azt is, hogy mennyi a maximum, ami elvégezhető, tehát, hogy mennyi az ország tesztkapacitása.

Jó lépés volt a kórházi ágyak felszabadítása, de ilyen mértékben semmilyen racionális indoka nem látszott

Egy fontos lépés, ami a járvánnyal együtt megkezdődött, a kapacitásteremtés az egészségügyben. Hiszen látszott, hogy az egyik éles limit ez: mennyi intenzív ágy, lélegeztetőgép, orvos stb áll rendelkezésre. Ha végtelen sok orvosunk és lélegeztetőgépünk van, akkor sem biztos, hogy a legjobb a betegség szabadon engedése, még ekkor is jó ötlet lenne időt nyerni (hogy jobban megértsük a betegséget, hogy netán találjunk gyógyszert stb). Ha azonban nem ez a helyzet, akkor – láthattuk külföldi példákon – a halálozási arány megemelkedésének legnagyobb kockázati tényezője épp az ilyen éles limitekbe történő belefutás. Éppen ezért a kapacitásteremtés szükséges, akár ha szándékosan lazítunk, akár biztonsági tartalékként, ha valami kicsúszik a kezünkből.

Magyarországon azonban ennek a kapacitásteremtésnek volt egy egészen nehezen érthető momentuma:

az összes finanszírozott ágykapacitás 60 százalékának (36 ezer ágynak) az üresen tartása, szükség esetén kiürítése, mindez azonnali intézkedésként, az aktuális járványügyi kockázattól függetlenül. Ennek véleményem szerint semmilyen racionális indoka nem volt. Először is, csak hogy az olvasó érzékelje a nagyságrendeket: a 36 ezer kórházi ágy 100, inkább 150 ezer egyidejűleg beteg embert feltételez. Ennyi a – 61 milliós – Olaszországban sem volt! Az tehát valószínűtlen, hogy a járvány során bármikor ennyi ágyra legyen szükség. De az, hogy olyan tempóban legyen rá szükség, mint amilyennel az ágyak kiürítését végrehajtották – a miniszter április 7-ei utasítása nyolc napos határidőt szabott! – nem egyszerűen valószínűtlen, hanem természettudományosan kizárt. Április 7-én 800 betegünk volt, ennyitől 100 ezerig még az egyébként katasztrofális helyzetben lévő olaszok is csak 44 nap alatt jutottak el, de még ez az összehasonlítás is nagyon fals, mert az olaszoknál még a 44 napos időszak közepén is exponenciálisan nőtt az esetszám, nálunk pedig már április legelején lelassult a növekedés, sőt, a közösségi terjedés már a tetőpontját is elérte ekkorra. (Ennél rövidebb időt pedig csak olyan ország produkált, ahol pont hogy a növekedés elején voltak, velünk szemben.)

Szeretném rögzíteni, hogy a kormánnyal egyezően én magam is azt az álláspontot képviselem, hogy egy ilyen helyzetben a kis valószínűségeket is komolyan kell venni (elsősorban épp az esetleges dominóhatás miatt), azonban azt is látni kell, hogy a feleslegesen felszabadított kórházi ágy nem olyan, mint a feleslegesen megvett lélegeztetőgép. Ez utóbbi nem kerül semmibe (arányaiban pénzben sem nagyon, néhány millió forint, miközben a százmilliárdok repkednek), de az előbbi nagyon is. Egy feleslegesen üresen tartott kórházi ágy, és pláne egy szükségtelenül hazaküldött beteg emberi szenvedéssel, rosszabb esetben egészségben esett kárral, borzasztó nyomás alá kerülő és iszonyatosan romboló légkörben dolgozó orvosokkal, nővérekkel jár.

Félreértés ne essék: igen, elképzelhető olyan helyzet, hogy ezt is vállalni kell! De ez már mérlegelés kérdése kell legyen; nem tudok mit kezdeni azokkal a megfogalmazásokkal, hogy „mindent” meg kellett tenni, hogy „ne alakulhasson ki olyan helyzet, mint Olaszországban”. Jobban mondva egy dolgot tudok tenni, visszakérdezni: ha ez tényleg így van, akkor miért csak 60 százalékot kell kiüríteni? Miért nem 70-et? Miért nem 80-at? Ha egyszer mindent meg kell tenni! Valójában a „mindent meg kell tenni” emberek is tudják, hogy ez mérlegelés kérdése, viszont innentől kezdve

jó lenne, ha ez a mérlegelés transzparens módon, tények és indoklások mentén zajlana.

Nem azért, mert a transzparencia előkelő helyen van a Magasztos Eszmék Nagy Könyvében, hanem mert ez lehetővé teszi, hogy egyrészt nagyobb eséllyel kiderüljenek a hibák (mint ahogy ebben a helyzetben is azonnal felszínre került volna, hogy semmilyen tudományos előrejelzés nem létezik, ami ezt indokolná), másrészt az orvosokat, nővéreket – mondani is alig merem: és a betegeket – jobb lenne nem katonának tekinteni, akik kérdés és gondolkodás nélkül hajtanak végre parancsot, hanem partnernek, akiknél jó, ha értik is, amit tenniük kell. (Valójában ez még a katonák esetében sem árt...) Mert hosszú távon ekkor várhatjuk az utasításaink hatékony végrehajtását, úgyhogy ez az egészségügy vezetésének ugyanúgy érdeke. Ha semmi mást nem is, azt gondolják át, hogy a történtek után vajon hogyan fog az egészségügy reagálni, ha Isten ne adja, legközelebb tényleg szükség lesz egy ilyen intézkedésre?!

Időközben természetesen a gyakorlatban is beigazolódott, hogy az egész ágyfelszabadítás tökéletesen felesleges volt, és mielőtt az jön, hogy persze, utólag okos az ember, jelzem, hogy én április 17-én, mindössze két nappal a felszabadítás határnapja után már betű szerint ugyanazt mondtam, mint amit itt is írtam.

A hivatalos szervek adatszolgáltatása, transzparenciája és kommunikációja botrányos volt

Sokáig reménykedtem, hogy ez az indulással járó nehézségek hatása, és idővel majd megoldódik, de sajnos most már múlt időben lehet megfogalmazni: nem elérhető nyilvánosan a megbetegedettek életkori eloszlása, nemi megoszlása, az esetszám továbbra sincs gépi úton feldolgozható módon közzétéve, de talán az a legabszurdabb, hogy a területi számokat egy JPG formátumú képfájlban, azaz a legnehezebben feldolgozható formában teszik közzé mind a mai napig. Ne mondja nekem senki, hogy nincs arra kapacitás, hogy a számok egy Excel-táblában is fent legyenek, ez szándék kérdése és pont. Miközben az észak-macedón népegészségügy ilyet működtet már a járvány legeleje óta (és akkor sportszerűségből a nyugat-európai példákat meg sem említem). Nézetem szerint ezzel szegénységi bizonyítványt állítanak ki az egész országra nézve.

Ami azonban ennél is jobban fel tud háborítani, az az ezekhez kapcsolódó kommunikáció.

Hogy azért nincs életkori megoszlás közölve, mert az „lekövethetővé” tenne embereket. (Az lekövethetővé tesz bárkit Magyarországon, hogy „60 és 70 év közötti férfi”?) De bezzeg az, hogy „37 éves férfi, alkoholos májkárosodással”, miután a sajtó részletesen beszámolt egy 37 éves – egyedüliként ilyen fiatal – férfi haláláról, névvel, munkahellyel, na az teljesen oké, az még véletlenül sem tesz lekövethetővé senkit. Nem úgy, mint az, hogy tegnap tíz 60 és 70 közötti férfi volt a betegek között. Én nem vagyok jogász, van viszont józan paraszti eszem, és azzal ez sehogy sem fér össze.

Egy országgyűlési képviselő érdeklődött több idősotthonnál, hogy hány fertőzöttjük van, mire egységesen azt válaszolták, hogy ezt nem árulják el, mert „következtetést lehet levonni” belőle az ellátottak egészségügyi állapotára, és „beazonosíthatóvá válhat” valaki. Most tegyük félre azt, hogy szerintem ez teljes nonszensz (mégis kit lehet beazonosítani abból, hogy a 123 ellátottból 12 beteg van?), és fogadjuk el. De ha ez így van, akkor hogy lehet az, hogy egy bizonyos idősotthon adatait viszont gyakorlatilag valós időben frissítve mondják be az országos sajtótájékoztatón? Akkor ez a beazonosíthatóság most hogy is van?

A legújabb „botrány” egy kiszivárgott dia egy tudományos előadásból, melyen az látszik, hogy az egyes napokon megbetegedettek közül mennyi származott kórházból, mennyi idősotthonból, és mennyi volt a többi (közösségi terjedés). Most neki lehetne állni vadászni, hogy hogyan szivárgott ki, de kérdeznék én valamit: miért nincs ez a grafikon és a mögötte lévő adatok az NNK honlapján bárki számára letölthetően közzétéve? Komolyan mondom, jöjjön valaki, és mondjon egyetlen egy érvet, hogy miért ne publikáljuk azt, hogy melyik nap hány beteg származott kórházból, hány idősotthonból, hány közösségi terjedésből? Csak egyetlen egy érvet hallanék, hogy miért baj, ha ez nyilvánosan közlésre kerül, csak egyet!

Talán ez a megfelelő pont, hogy egy pillanatra visszatérjek a bevezetőben említett őszinte kommunikáció kérdésére is. Nem vagyok a téma szakértője, de általános benyomásom, hogy a hibákkal való szembenézés sokszor épp azért nem történik meg, mert azt valamiféle gyengeség jeleként kezelik (holott szerintem a hibákkal való szembenézéshez kell igazán bátorság és erő).

Ennek a legjobb példája a védőeszközök kezdeti hiánya.

Miért volt muszáj azt mondani, hogy nálunk minden teljesen rendben van? Miközben mindenki tudta, aki az egészségügyben dolgozik, vagy van ilyen ismerőse, hogy mi a valódi helyzet, és valószínűleg a többiek közül is sokaknak azért gyanús volt, hogy a világon minden országban baj van ebből, csak nálunk nem. Miért nem lehetett azt mondani, hogy „sajnos ez meg ez a helyzet a védőfelszereléssel való ellátottságban, tudjuk, hogy ez jócskán elmarad az ideálistól, nagyon sajnáljuk, azonban jelenleg világszintű ellátási nehézség van, de folyamatosan dolgozunk a helyzet javításán”? Tényleg illuzórikus elvárás, hogy egyszer eljusson a magyar politika ide?

Utószó helyett

Néhány gondolat erejéig kitérnék arra, hogy mi várható a jövőben és mik a legfontosabb nyitott kérdések.

A nagy mintás vizsgálat szerológiai része alapján a hazai lakosság 99 százaléka fogékony a koronavírusra. Ezt nézve igazából inkább az a kérdés, hogy miért ért egyáltalán véget a járvány? Ezt azért is érdemes végiggondolni, mert a válaszokból sok minden következik a jövőre nézve is. Előrebocsátva, hogy ember nincs, aki ezt teljes bizonyossággal meg tudja mondani, a két legnépszerűbb teóriát kiemelném (rögtön megjegyezve, hogy ezek nem zárják ki egymást, valamint, hogy minden további nélkül lehet harmadik, negyedik, sokadik magyarázat is).

Az egyik lehetőség, hogy a dolog a kontaktuscsökkentő intézkedéseken múlt. Az kérdés lehet, hogy csak ezen múlt-e, de az nem nagyon, hogy meghatározó módon múlt ezen. A továbbiakban kettéágaznak a magyarázatok. A pesszimistább verzió szerint a kontaktuscsökkentő intézkedéseken múlt, és kell is ezen intézkedések teljes arzenálja az elfojtáshoz. (Ez azért kellemetlen, mert ezeket épp most kezdjük feloldani. Ezért is fontos, hogy a feloldás apró lépésekben történik, mindegyik után várva – ugyebár több mint két hetet – és utána újraértékelve a helyzetet.) Az optimistább verzió szerint a kontaktuscsökkentő intézkedéseken múlt, de a teljes szigor nem kell, a maszkviselés, távolságtartás, nagy rendezvények betiltása stb is elég az elfojtáshoz, iskolabezárás, kijárási korlátozás és hasonló drasztikus intézkedések nélkül is.

A másik teória, hogy a dologban a nyár megérkezésének volt szerepe. Ez nem lenne teljesen meglepő, más betegségeknél láttunk rá példát, de konkrétan a koronavírusnál nyitott kérdés. Elég aggasztó helyzetet teremthet, ha ez beigazolódik. Az nagyon rossz kombináció lenne, ha szeptemberben egyszerre következne be az, hogy elkezdenek a gyerekek iskolába járni, hogy az emberek végképp megnyugodnak, hogy nincs itt semmi gond, és hogy elkezd jönni az ősz. A dél-amerikai országokat fontos lesz figyelni ilyen szempontból a nyáron.

A tudomány előtt még számos nyitott kérdés áll.

A legfontosabbak nézetem szerint, hogy a fenti kettőn kívül más, például genetikai vagy környezeti tényezők szerepet játszottak-e a járványos terjedés visszaszorulásában, hogy mi a tünetmentesek aránya és fertőzőképessége, hogy a gyerekek és fiatalok milyen szerepet játszanak a járványterjedésben, hogy a kiállt betegség adta védettségnek milyen az időtartama és mértéke.

A magyar politikai szereplők előtt pedig az a feladat áll véleményem szerint, hogy végre felhagyjanak azzal is, hogy a sikereket letagadják, és azzal is, hogy a hibákat letagadják, mert csak így várhatjuk felkészültebben, egy reményeim szerint az erényeket megőrző, de sokkal transzparensebb és tényeken alapuló döntéshozatalt felmutató, szakmailag megkérdőjelezhetetlen népegészségüggyel az esetleges következő járványt.

A szerző klinikai biostatisztikus, orvosbiológiai mérnök, az Óbudai Egyetem Élettani Szabályozások Kutatóközpontjának habilitált egyetemi docense, a járvány során megalakult Járványmatematikai Modellező és Epidemiológiai Munkacsoport tagja. Az írás saját nézeteit tükrözi, nem hivatalos állásfoglalása az előbbi szerveknek.