Auguszta
-3 °C
2 °C

...és az élő halott

2006.11.06. 23:36
Kapcsolódó cikkek (1)

Az Index egész struktúráját figyelembe véve nem túlzottan lényeges, de nem is elhanyagolható a 'Jegyzet' szerepe. Mégsem állhatom meg, hogy néhány megjegyzést ne fűzzek Tóta W. Árpád 'A tehetetlen halott' című írásához.

Semmi kifogásom a blaszfémia ellen, nem állhatom a pátoszt, az indexes stílus ezért sokáig rokonszenves volt. Ami az utóbbi időben eluralkodott, az inkább kongóan üres poénkodás. Laza stílusa mögött kemény, normatív attitűd, a legfiatalabb generációk állítólagos győzteseinek etikamentes érzék-értékvilága sejlik fel. De sebaj, kit érdekel, legfeljebb nem olvasom.

Laza stílusa mögött kemény, normatív attitűd, a legfiatalabb generációk állítólagos győzteseinek etikamentes érzék-értékvilága sejlik fel.

Ettől 'A tehetetlen halott' című jegyzet olyan lehetne, mint a többi, vagyis rövid gondolkodásra igen, szóra nem érdemes. De most szokatlan dolog történt: a hasonló írások szerzői benyomásom szerint tudták, miről/kiről beszélnek, Tóta W. is. Most mintha fogalma sem volna. A zavaros történeti fejtegetés alapgondolata, hogy "Kellemetlen hagyományunk, hogy eleve kilátástalan, halva született politikai cselekvéseket ünneplünk teljes erővel". Mintha a sikertelen nekifeszülésekben bárki a sikertelenséget ünnepelné! De ez hagyján, a tragikus (elárult, elárvult) magyar történeti tudat kritikája (jobb lenne persze, ha elemző kritikája) nagyon is indokolt.

1956-ról a cikk legfontosabb állításai: hogy eleve kudarcra volt ítélve, hogy a csőcselék artikulálatlan lázadása volt, s hogy mindennek fő oka a tehetetlen pártellenzék és mind közül a legtehetlenebb, Nagy Imre. Aki, nem mellesleg, ugyanolyan moszkovita komcsi, mint Rákosi, csak éppen 1953-ban az ő "tartótisztje" állt nyerőre a szovjet hatalmi játszmában. (És 1956-ban ugyan hogy került Nagy az élre, kérdezhetném, de nem teszem.) Intifáda, Pozsgay és a többi rendszerváltó, össze-vissza folyó történelmi vita, zavargáshullám, win-win szituáció és kurva ország - totál fogalmi katyvasz, cool hívószavak, s mindebbből két dolog világos: akkor (is) a térképre kellett volna nézni, mint Tóta teszi, ha a szovjetek elleni lázadásra gondol, illetve, hogy a "bátor lázadást" voltaképpen Nagy rontotta el. Nem érdemes ünnepelni, ismételgeti emfátikusan a szerző, én meg megkérdezem: mire ez a többre érdemes indulat? Olyan nagyon ünneplik, olyan sokan ismételgetik, hogy Nagy a forradalom vezére, vezetője stb. volt? Mert én nem vettem észre, bár lehet, hogy csak nem figyeltem oda.

A jegyzet mégsem egy radikáljobb pamfletoldalacskáról pottyant az Indexbe.

De még ezzel sincsen baj, nem kell ünnepelni, sőt elgondolkozni sem kell, egyáltalán nem. Politikusként, vezetőként tisztelni végképpen nem kötelező. Csak mind nehezebben érthető, hogy ha a cikk egy sajnálatos félreértést akar tisztázni - ti. hogy Nagyot drámai és szívszorító végzete igézetében a mai kor véletlenül politikusnak és vezetőnek nézi - akkor miért keveri bele lépten-nyomon 1956-ot is, amihez pedig alapvetően nincs köze? Hogy jönnek ide a "budapesti lakosok", akik "pár nap múlva már nagyon utálták a forradalmár testvért, aki az utca felső végéről lövöldöz"? Hogyan a "különféle magyar szakadár csoportok - nyilasok, másmilyen kommunisták, horthysták és hagyományos forradalmárok", akik "harcoltak egymással, az ÁVH-val és az oroszokkal egyszerre, és a keletkező anarchia nyomában persze azonnal felbukkant a szimpla lumpenbűnöző"? Amikor azután 1956 jelentékenységének mítosza, a lengyel "háborgások" és a legpuhább frotírtörülköző előkerül, már sok minden világosabb. A jegyzet mégsem egy radikáljobb pamfletoldalacskáról pottyant az Indexbe. Mindössze arról van szó, amire a cikkíró - slusszpoénnak szánva - utal: "Kádár János mindennap velünk van. Itt kísért a hitelre vett nyaralásokban és konyhabútorokban, a vezérkultuszokban, az alanyi jogok mítoszaiban."

Bizony, hogy velünk van, de még mennyire. Nem Moldova György nosztalgikus hagiográfiájában, mert az az elmúlt világhoz tartozik. Hanem Tóta W. Árpád cikkében van velünk, ami nagyon is 2006-os írás. Amelyben megjelenik az 1956-tal és a közelmúlttal kapcsolatos minden fő állítás, amelyet a Kádár-korszak (nem)oktatása hordalékként rakott le. Mára pedig guanóvá szilárdult. Tóta cikke mintha részletekben való értékelést ígérne mítizálás helyett, de aztán felmondja szépen (mai nyelven) a kádári-közprosztó narratíváját. Őt sem, azt sem zavarták az értékelések: hogy Rákosi és Nagy között igenis volt elvi különbség, hogy nem Nagy döntései "manőverezték" bele az országot november 4-be (mert az inkriminált döntések válaszul születtek az újabb intervenció előkészületeire), hogy sohasem akart forradalmat, sem ő, sem a pártellenzék, amely azért olyan hatásosan csetlett-botlott, hogy a magyar hatalmi elit teljesen szétzilálódott stb. A cikk egyetlen kreatív eleme, hogy felcsatolja a kádári narratívához a mostani szeptemberi-októberi csőcselék szolgáltatta élményt. S valami olyat sugall, hogy ha ezek itt ötvenhatoznak, akkor azok, akkor sem lehettek különbek.

A forradalom jelentéktelenítése, zűrzavaros, áttekinthetetlen eseményként való ábrázolása, ami feljegyzésre sem érdemes – ez volt Kádár János és Aczél György igazi és maradandó véleménye ötvenhatról.

Ez biztosan tetszene Szabó Lászlónak is (anno Népszabadság, MTV-Kék Fény) - hát nem mindig ezt mondtuk?! A közelmúlt bagatellizálása, a forradalom jelentéktelenítése, zűrzavaros, áttekinthetetlen eseményként való ábrázolása, ami feljegyzésre sem érdemes, ezért adekvát emlékezeti formája a nem-emlékezet - ez volt Kádár János és Aczél György igazi és maradandó véleménye ötvenhatról, nem a négy ok, meg az ellenforradalom. Politikailag ezt vélték hasznosnak és hatásosan is művelték. Olyannyira, hogy alighanem ma is ez az ő 56-képük a legelterjedtebb Magyarországon. Quod erat demonstrandum, mert csak Tóta W. Árpád hiszi, hogy az egyébként jelentékenyen üres állami rituálé a többség véleményét fejezi ki. Sokkal inkább Tóta "cool" cikke fejezi ki - amelyben a századik életévéhez közeledő Kádár János dörmög kedélyesen: lám, mégis az ő ötvenhat-képe, amelyben a végén annyira elbizonytalanodott, hogy még elméje is megzavarodott, az élt túl mindeneket. Legfeljebb neo-vörös farokként odabiggyesztik, hogy el kéne temetni.

(A szerző az 1956-os intézet igazgatója.)