A változás nem az urnáknál kezdődik

2006.04.19. 13:37

Hogy a terjedő politikai érdektelenség és kiábrándultság ellenére miért is mentünk el szavazni április 9-én, annak okát a demokráciáról felépített rendszerváltó utópiánk összeomlásában kell keresnünk. Ez részben a válasz Bede Márton Imádok szabadon választani, de pont vasárnap kell új cipőt vennem című cikkében felvetett kérdésekre is.

Bede úgy véli, hogy "Eindhovenben, Oslóban és Tamperében" működhet a kisebbik rossz beikszelésének taktikája. Ezt, mint a tamperei Iidesranta utca lakosa teljese mértékben alá is tudom támasztani, de a tamperei választópolgárok többségének sohasem voltak illúziói a demokráciáról, mert egész életükben abban éltek. Miért is érzi Bede és a magyar választópolgárok jelentős része úgy, hogy már megint nem volt kire szavazni? Ezt kutatta finn Henri Vogt is tavaly publikált Between Utopia and Disillusionment című munkájában, amely a közép- kelet-európaiak kiábrándulását a napi politikai életből a politikai illúziók analizálásában kereste.

már végképp visszakívánta a trabantos aranyéveket

Vogt fogta magát és beült egy kocsmába az 1990-es évek elején tucatnyi prágai egyetemistával, akik néhány potyasörért cserébe válaszoltak közel száz kérdést tartalmazó kérdőívére. A kérdések többsége persze azt boncolgatta, hogy milyen képpel rendelkeztek a "nyugati demokráciákról" a válaszadók. Korántsem meglepő módon, ezen a mikroszintű kutatáson alapulva egy, az emberi- és szabadságjogokat tiszteletbetartó kormányzatról, jobb életről meg más egyebekről ábrándozó társadalom képe rajzolódott ki Vogt előtt.

Igaz, ehhez a következtetéshez, nem szükséges hosszú évek kitartó kutatómunkája, józan paraszti ésszel mi magunk is rájöhetünk, hogy a nyitott jövő valamennyiünkben utópiákat táplál. A kiábrándulás pedig a felépített utópisztikus kép összeomlásának természetes következménye itthon is, meg a többi közép-kelet-európai rendszerváltónál is.

Balgaság lenne azt gondolni, hogy a drezdaiak Schröder 2005-ös választási burleszkjét várták az új Németországtól. Az exkancellár, az alkotmány 68. cikkelye alapján bizalmatlansági szavazást indítványozott, négy év alatt már másodszor, hogy növelhesse előnyét a Bundestagban. A választóknak akkor lett végképp elegük Scröder spekulációiból, amikor kiderült, hogy még saját pártját, az SPD-t sem avatta be a kétes kimenetelű politikai lavírozásba. Ha valamely keletnémetnek még ekkor sem telt be a pohár, akkor a bajor Edmund Stoiber kijelentése után, miszerint az ország keleti részének kilátástalan gazdasági helyzete az ott élők munkamoráljában keresendő, már végképp visszakívánta a trabantos aranyéveket.

politikusaink sem jobbak, sem rosszabbak, mint közép-európai sokéves átlag

A lengyel választók sem jártak sokkal jobban politikustársadalmukkal, hiszen a vesztegetési botrányok már-már heti rendszerességgel ütötték fel a fejüket a 2000-es évek elején. Bár a zsíros kenőpénzek a múlté, a katolikus kedélyek csak nem csillapodtak le 2005-re sem. Így Donald Tusk elnökjelöltet nagyapja aktív Wermacht-beli tevékenységével próbálta meg befeketíteni az ellenfél, a Törvény és Igazság pártja. Az, hogy a megboldogult nagypapa kereken 10 napig tartó náci múltjához hogyan járult hozzá az 1957-ben született Donald, már örökké rejtély marad.

Láthatjuk, tehát, hogy nemcsak nekünk, magyaroknak jutott ki, de politikusaink sem jobbak, sem rosszabbak, mint közép-európai sokéves átlag. A rendszerváltó utópia összeomlását követő kiábrándultság leküzdéséhez ideje lenne már elfeledni a demokráciáról táplált tündérmeséket, és végre őszintén bevallani magunknak, hogy a magyar politikai élet, az alacsony társadalmi tőkével rendelkező, nyelveket nem beszélő, "szarul öltözködő, nyaralni szar helyekre járó, tévében szart néző, és szar zenét hallgató" átlagos magyar választópolgár hű tükre. A változás tehát nem az urnáknál kezdődik, hanem velünk.

Pál Viktor
Tampere, Finnország