Márta, Flóra
20 °C
33 °C

Pacafotókon körözték Karadzsicsékat

2008.07.28. 10:12
Radovan Karadzsics, a sokáig rejtőzködő volt boszniai szerb vezető minapi elfogása kapcsán azt írták, hogy lám a háború után képeit vagy 16 ezer példányban szétosztották az amerikai IFOR békefenntartó katonák körében, lám mégsem tudták elfogni. Erről eszembe jutott, amit a nyugat-szlavóniai Okucaniba küldött magyar IFOR műszaki kontingens szóvivőjeként láttam.

A szarajevói IFOR parancsnokság 1996 tavaszán emlékeim szerint egy A4-es méretű lapot küldött szét fotókkal az egyes IFOR csapatokhoz, hogy a katonák felismerjék a területükön esetleg felbukkanó háborús bűnösöket, mert mégsem járja, hogy ezek összevissza grasszáljanak.

A lapon vagy tucatnyi igazolványkép méretű fotó volt látható. Egy részük felismerhetően, de egy részükről a jó édesanyjuk sem tudta volna megmondani, hogy az illetőt valaha látta-e? Olyan kétszer átfaxolt, háromszor fénymásolt, inkább Rorschach-tesztre emlékeztető paca-ábrákat képzeljenek el.

Ezeken a paca-fotókon persze a kevéssé ismert figurák voltak, róluk nehéz volt jó képet találni, nem a Karadzsics vagy Mladics-szerű nagyhalak. Ők azért rendben megvoltak.

Katonáéknál ez már csak így megy, a parancsot kiadják és azt végre kell hajtani. Ilyen képük volt, ezt tudták szétküldeni és szét is küldték. Csak amikor az ember kézbe vette, azt mondta "Na ne!".

A magyar IFOR-nál voltak tisztek, akik arról tréfálkoztak, jobb is így, már nehogy valamelyik háborús bűnös felénk vetődjön és nálunk próbáljon átkelni a Száván - akkoriban nyitottuk meg a Zsuzsanna pontonhidat a boszniai szerb oldal felé Gradiskánál - mert ha netán valamelyiket elfogjuk, abból hatalmas ribillió lesz.

Ennek persze nem volt komoly veszélye. A háborús bűnösök jó része az 1995 novemberében nyélbeütött daytoni szerződés után a maga etnikai területén tartózkodott, s onnan csak a nagyobb szervezeteket mozgató nagyhalak tudtak kijönni. A saját területéről, az övéi közöl senki nem lépett ki ellenséges területre. Az első időkben, itt tán egy éve is eltelt, nem is volt Boszniában semmiféle etnikumok közötti elvegyülés.

Dayton után egy ájult, kivérzett, romos országot képzeljenek el, ahol az utakon nincs közlekedés, mert nincs benzin, nincsenek autók se nagyon. Szerb Gradiskában a gyerekek az utcasarkokon a járdaszélre kitett különböző koszos italos palackokban árultak valamilyen sárgás zavaros löttyöt. Ez volt a benzin! Sok helyen a magán gépkocsikat a katonaság elkobozta, átfestette terepszínűre és tette többnyire végképp tönkre.

A kocsikat, ha nem kobozták el, akkor szétlőtték, aknarepeszek lyuggatták vagy aknára futottak. A szerbek által ostromzár alatt tartott Tuzlában egy karton cigarettáért Mercedest adtak, a gépjármű olyannyira hasznavehetetlen vagyontárgy volt. Három éven át úgysem lehetett vele sehova menni és üzemanyag sem volt. Hát akkor már inkább elfüstölték, minthogy másnap azt kelljen nézniük, hogy a repeszek teszik netán tönkre.

Szóval az első háború utáni hónapokban nem volt mászkálás, maszek forgalom. Boszniában IFOR konvojok dübörögtek fel és alá üres utakon, így mi is. Időnként szedtük fel az út szélén, sokszor a semmi közepén, elszántan gyalogló bosnyákokat. Volt, akit két, egymástól 30 vagy 40 kilométernyire lévő hegyi település között vettünk fel. Ezek az emberek csak mentek, mentek egyik városukból a másikba. Szigorúan csak a sajátjaikhoz. Másképp nem lehetett.

A boszniai szerbeknek meg egyébként sem volt hirtelenjében hova menniük: területüket jórészt Horvátország veszi körül, márpedig ők oda "az usztasákhoz", hát soha_

Hidak sem voltak a Boszniát három oldalról körbevevő folyókon: azokat vagy a visszavonuló szerbek, vagy az ő visszajövetelüktől tartó horvátok robbantották fel, vagy a NATO légiereje küldte őket alá a habokba. Ezeknek a hidaknak aztán a jó részét a magyar kontingens hozta helyre, ám jó ideig csak IFOR csapatok közlekedtek rajtuk. A horvát-boszniai szerb határon magánforgalom legalább egy évig, ha nem hosszabb ideig nem volt. Miért is lett volna?

Persze odaát, a szerb oldalon a Nyugat-Szlavóniából elmenekült szerbek meg-megszólítottak bennünket és azért könyörögtek nekünk, hogy nézzük meg, Okucaniban áll-e még a hátrahagyott házuk, vagy él-e még a nagynéni, unoka vagy testvér? Meg juttatnánk-e át valakinek levelet? Persze nem tettük, sok okból. Így aztán többnyire kiálltak a Száva két oldalára a rokonok és a folyón kiabáltak át egymásnak. Jó torok kellett hozzá. Messze volt a két part.

A hivatalos kontaktusokat segítettük: a két szembenálló Gradiska, Stara Gradiska horvát és Bosanska, újabban Srpska Gradiska szerb polgármesterének első nem hivatalos találkozóján, ami a mi bábáskodásunkkal jött létre, a legfontosabb pont a hivatalos okmányok kiadásának, cseréjének a megszervezése volt. Nem működik az élet papírok, igazolványok nélkül.

A folyó két oldalán újraszerveződött szerb és horvát hatóságok maguk is blokkolták a forgalmat. Persze, az éjszaka leple alatt át lehetett csendben ladikázni a túloldalra, és nyilván tették is néhányan, de a horvát oldalon papírok nélkül szerb messze nehezen jutott. Horvátországban 5-10 kilométerenként voltak a közúti ellenőrzések, hogy a háború utáni rablásoknak, fosztogatásoknak ezzel is véget vessenek.

Az első pár hónap után a boszniai szerbek rádöbbentek, hogy nem volt útiokmányuk: a régi jugoszláv útlevél már nem volt érvényes, újat még ki sem adtak, de ha adtak volna is, azt nem fogadta volna el senki. Így horvát oldalon tényleg csak az első rendőrig lehetett eljutni.

Nem kétséges, hogy a Bosznia keleti részéből a Drinán át lehetett kelni Szerbiába és Karadzsicsnak vagy Mladicsnak nem volt gond a határ átlépése. A kisebb halak közül sokan azt sem tudták, mi következik. Ezek maradtak, ahol voltak és az IFOR járőrökkel néha sajátos esetek alakultak ki.

Bejártak hozzánk az okucani táborba haverkodni, no meg ebédelni a nemzetközi rendőri erőknél szolgáló magyarok, akik elmesélték, hogy a háború alatt hírhedté vált Prijedorban egy cseh-kanadai járőr az egyik helyi kafana előtt észrevett egy körözött szerb figurát és fegyveres társait. El akarták fogni, mire pillanatok alatt a két csapat csőre töltve fegyverekkel egymással szemben találta magát. Az IFOR-osok erre a levegőbe lőttek. Erre a szerbek is. Majd megint. Mivel senkinek nem volt kedve meghalni, a két társaság a levegőbe lövöldözve szép lassan elhátrált egymástól és ment mindenki a maga békésebb dolga után.

Az eset mégiscsak ritkaság lehetett, mert az IFOR-erők reguláris katonaság lévén nem voltak alkalmasak rendőri feladatokra, háborús bűnösök hajkurászására. Az IFOR nemhogy ellenőrizte volna a lakosságot Boszniában, hanem éppenséggel módszeresen megszüntette az etnikumok közötti rendőri ellenőrző pontokat. Minden egyes náció görcsösen ragaszkodott a maga közúti ellenőrző pontjaihoz, nehogy az ugyanazt a nyelvet beszélő ellenség beszivárogjon közibük, s azt az elkülönültséget, ha kell erővel, de meg kellett szüntetni.

Okucaniban mesélték, akik látták, hogy egy páncélozott járművel közlekedő brit járőr felszólította az egyik szerb ellenőrző pont embereit, hogy oszoljanak, bontsák végre le az útelzárást. Nem, nem és nem. Erre a britek visszafordultak, már mindenki azt hitte, elmennek, de párszáz méter után megfordultak, magukra zárták a tetőajtót és egyre gyorsulva megindultak az ellenőrző pont felé. A szerbek először néztek, aztán hanyatt homlok menekültek. A pont megszűnt.

Az IFOR és a korábbi időszak ENSZ erői között óriási különbség volt, hogy nekünk volt tűzparancsunk. Jogunk volt lőni, ha mi, a bajtársunk, vagy akár egy civil veszélybe került.

Az IFOR-nak éppen ezért tekintélye volt. A "síró ENSZ katona esete" - aki nem lőhetett, így a szerbek a kezéből csavarták ki a fegyvert, mire megalázottságában elsírta magát - nos IFOR katonával ilyen nem fordult elő.