Az igazi valóságshow

A múlt csütörtökön világos lett: mióta híradót nézek, Big Brothert nézek. Nem is történt semmi megrázó, egy sztárriporter (sőt, médiaszemélyiség) a szenzációs riportalanyával békésen beszélgetett, békésen, történetesen ügynöki létről, mert erről úgyis ritkán hallani manapság. Fazakas képviselő úr őszinte és felettébb büszke káming autját tekinthettük meg. A képviselő úr elmondta, hogy bezony, ha újra kellene játszani, ma is ezt tenné, nincs ebben semmi, alkotmányosan működő ország felesküdött köztisztviselője volt, nem is tehetett volna mást. A riporter úr nem kapcsoltatta le a jupiterlámpákat, még csak közbe sem szólt, sőt, szeme sem rebbent. Pedig ez a riporter egyszer, egy buzizós riportalanyával abbahagyta a beszélgetést. Nem volt politikailag korrekt, nem is tehetett mást. A Kádár-rendszert alkotmányosnak tekinteni ezek szerint abszolút píszí. Nyilván, ennek minden következményével együtt: mindazok, akik akkoriban nem így gondolták, és szerettek volna tenni ez ellen, valóban - ahogyan az ezek szerint alkotmányosan működő bíróságok akkor is megállapították - egy alkotmányos rend ellen léptek fel, meg is érdemlik tehát, hogy lehallgatták, III/III ügynökökkel megfigyelték, deportálták, bebörtönözték őket. Sőt, azokat is, akik semmit nem tettek, egyszerűen voltak olyan rokonaik, akik alkotmányos jogaikkal élve letelepedtek nyugaton.

Bizonyára így van, hiszen a jogaikban megsértettek, a diszkrimináltak, a kisebbségek ügye iránt elkötelezett újságíró egy szót sem szólt. A - jobb híján - nyugati újságírói normákat (nem alkalmazó, de) másoló magyar médiában kisebbségek lehetnek a cigányok, mert könnyen behelyettesíthetők színesbőrűekre, török bevándorlókra, a homoszexuálisok, mert ők eleve olyan jellegű kisebbséget jelentenek, ami nem földrajz-függő, a zsidók, mert problémáik hasonlóak minden nyugati demokráciában, a nők, mert kizsákmányolásuk felszámolása hasonló ütemben történik, hasonló rejtett problémákkal, mindenhol a nyugati világban. De a nyugati újságíró-iskolák nem ismernek olyan kisebbséget, akiknek tagjai ugyanazok lehetnek, akik az ország lakói egyébként. Bárki. Cigányok, nők, zsidók, homoszexuálisok is, de a többségi, "normális" társadalom bármely más tagja is. A nyugati média nem ismeri a diktatúra áldozatait, tehát ilyen csoport, kisebbség nincs is, következésképpen megvédeni sem kell őket azoktól, akik mind a mai napig megsérthetik őket emberi méltóságukban. Mécs Imre sem tiltakozott, Göncz Árpád sem, nyilván, mára ők is úgy gondolják, hogy a Kádár-rendszer alkotmányos volt. Sőt, aki nem így gondolja, az árkot ás.

Ez van. A buzizó színészt rendre lehet utasítani (sőt, meggyőződésem szerint kell is), a buzizó polgármester ellen is fel kell emelnie a szavát minden demokratának. A rasszista, antiszemita közszereplők ámokfutása is a végéhez érhet, ha a konzervatív oldal végre kiveti őket magából. A diktatúra áldozatai azonban lassan a demokrácia áldozataivá válnak. A médiaszemélyiségek áldozataivá, akik szótlanul tűrik, hogy napi, szemtelen, cinikus történelemhamisítással, apró késszúrásokkal gyilkolják a diktatúrát elviselni nem tudó emberek emlékét, mindazt, amiért sokan az életüket adták, vagy elviselték, hogy nem a képességeikhez és születésüktől fogva meglévő emberi jogaikhoz méltó életet élnek. Miért kell még mindig bátorság ahhoz, hogy a diktatúra egyik kiszolgálójának a riporter a szemébe mondja: nem volt alkotmányos rend? Nem kell bátorság. Csak egyszerűen nem akarja ezt mondani.

Miért nem lehet végre azt mondani, hogy képviselő úr, ön csókos volt, span, a szovjet sameszok spanja? A szovjet diktatúra kisbírója, viceházmestere, darutollas csendőre! Ötven éven át verték a fejünkbe, hogy a fasiszta megszállás nem érhette volna el célját, ha az ország közigazgatásában nincsenek támogatói, kiszolgálói. Ők már csak tudták! És most, remegő szempillával azt mondják, történelmi szükségszerűség volt, ők csak a dolgukat tették. Ő csak a dolgát tette, köztisztviselő volt_ Mint a Vichy-kormány köztisztviselői is, a Franco-diktatúra köztisztviselői is. Nem, nem csak köztisztviselők voltak. Csókosok voltak, akik előbb kaptak autót, soron kívül kaptak lakást, rakétaként haladtak fölfelé a szamárlétrán. Csókosok, akiket soha nem tartóztattak le valutabirtoklásért, soha nem nézték át, mennyi harisnyát hoznak be, nem kellett két évet várniuk egy nyugati útért. Csókosok, akiknek a felesége, lánya, szeretője nem magyarázkodott a Hazafias Népfront képviselőjének az AB bizottság előtt. Csókosok, akik akkor is a legjobb helyet kapták a moziban, ha már minden jegy elkelt. Csókosok, akiket még a barakk (lehet, hogy legvidámabb, de barakk) kinyitásakor is öt perccel előbb engedtek ki, hogy még összeszedjék, amit kint találnak. Csókosok, akik csak azért nem tudják, milyen elviselhetetlen rendszert csináltak, mert a saját szabályaik rájuk nem vonatkoztak.

A modern média feladata a csókosok elleni következetes fellépés. Elhihetjük-e, hogy a magyar média képes fellépni a jelenlegi hatalom csókosaival szemben, ha a megvert, múlttá tett diktatúra csókosai ellen sem képes fellépni? Elhihetjük-e annak a riporternek az őszinte demokrataságát, aki tiltakozik buzizáskor, de nem tiltakozik zsidózáskor? Aki tiltakozik cigányozáskor, de nem tiltakozik akkor, amikor a szovjet diktatúra áldozatait sértik meg emberi méltóságukban? Aki hallgatásával engedi továbbszőni a történelemhamisításból, mindennapi hazugságokból, nem-észrevett csúsztatásokból szőtt leplet, a valódi múltat eltakaró leplet? Az igazak díjazottjainak azt mondják, aki egy embert ment meg, egy népet ment meg. Igaz-e ez fordítva is? Igaz-e, hogy aki egyetlen megalázott embert nem véd meg, az a többit sem védi meg?

Egy politikai mozgalom a "másik nyilvánosságért" küzd. Elhihetjük-e, hogy ő majd megvéd minket a saját csókosaitól? Nem hihetjük el. De ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi nyilvánosság megvéd. Sőt, az, hogy nem hisszük el, hogy a "másik nyilvánosságra" szükségünk van, nem jelenti azt, hogy erre igen, sőt, azt sem, hogy ez az egyik nyilvánosság. Ez a "nyilvánosság" is a csókosok nyilvánossága, mint amilyen a másik akar lenni. Ahol mindenki leleplezhető, kivéve a csókosokat. Csak ez éppen a Kádár-rendszer csókosait, és a jelenlegi hatalom csókosait védi.

Csókosnak lenni politikailag korrekt, a volt diktatúra csókosának lenni szintén, rasszistának lenni nem az. Ezek tiszta szabályok, csak egyet kérünk: mondjuk ki! Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a magyar média demokratikus értékeket vall. A magyar média alkalmaz bizonyos demokratikus elveket, ha az őt etető csókosok érdekeit ez nem sérti, vagy ha ezek alkalmazásával a konkurens csókosok helyzete megnehezíthető. Ezzel együtt lehet élni, mindenki tudomásul veszi, nem olyan megrázó. És a Jó estét Magyarországot is úgy nézzük majd, mint egy nagyobb, bonyolultabb szabálykönyvvel működő Big Brothert.

Hans Castorp