A jegybank ma túl nagy hatalommal bír

Örömmel olvastam a Makro és kollagén című cikket. Ez a téma-műfaj együttes eddig érzésem szerint hiányzott az Index menüjéről. A jegybank és a kormány konfliktusa valóban nem hasznos az országnak, és eddig „érdemeihez képest” csekély figyelmet keltett. A probléma egyik kulcsa a jegybanki függetlenség elve, amit nem szoktak megkérdőjelezni, már csak azért sem, mert kevesen tudják, hogy mit is jelent pontosan, és a függetlenség szó „jól cseng” elég széles politikai és ideológiai skálán. Az alábbiakban igyekszem a szokásosnál egy kicsit pontosabban megfogalmazni a kérdés lényegét.

Mint a cikk helyesen vázolja, a független jegybank célja megóvni a társadalmat a kormányok rövid távú és/vagy csoportérdekeket szolgáló, ám az árak stabilitását veszélyeztető opportunista magatartásától. Ez igaz, egy kis kiegészítéssel. A független jegybank intézménye akkor működik jól, ha a kormányt jószándékú, de önkontroll- (akaraterő-) problémával küzd. Sokan tudjuk, hogy kevesebbet kellene innunk, dohányoznunk, többet kellene sportolnunk stb., de a rövid távú élvezetek és kellemetlenségek rendszeresen olyan magatartásra késztetnek, amiről tiszta fejjel tudjuk, nem célravezető.

Általános az a nézet, hogy a szociáldemokrata jellegű kormányokat – idesorolják gyakran az amerikai demokratákat is – a hagyományos szavazóbázisuk könnyen belevinné olyan gazdaságpolitikákba, amelyek az ésszerűnél kevesebb figyelmet szentelnek az árstabilitásnak. Ugyanakkor a modern szociáldemokrata kormányok tisztában vannak azzal, hogy ez hosszabb távon nem szerencsés. Jellemzően Clinton egyik legnagyobb húzásának azt tartják, hogy megtartotta a republikánus Greenspant Fed-elnökként, mintegy biztosítva mindenkit, hogy a monetáris politika nem fog demokrata pártérdekeket szolgálni.

Többé-kevésbé minden demokratikus pártra, nemcsak a szociáldemokratákra, igaz ez az „akaratgyengeség”. Néhány diktatórikus politikai berendezkedésű piacgazdaság tudott csak teljes árstabilitást elérni az utóbbi 60 évben különösebb önfegyelem probléma nélkül. A többieknek találták ki a független jegybank intézményét mint segédeszközt.

Ha mi vagy a kormány, nem tudjuk fegyelmezni magunkat, fordulhatunk ugyan valamilyen külső segítséghez, de ha hiányzik a szándék a probléma legyűrésére, akkor a külső segítség nem sokat ér. Magyarországon valami ilyesmit láthatunk. A független jegybank intézményét, hasonlóan sok máshoz, azért vezettük be, mert „azt mondták”, hogy ez ma a modern államiság része, illetve az EU meg is követeli. Különböző magyar kormányok igyekeztek a jegybankot a beosztottjuknak tekinteni, amelynek utasításokat adhatnak, és nem olyan valaminek, amely segíti az akaraterő probléma megoldását. A jelenlegi vita kormányoldali kisstílűségének is ez a forrása.

A vita azonban mindkét oldalon bicskanyitogató stílusú. (Ha csak „prosztó” lenne, ahogyan a cikk aposztrofálja, még megértőek is lehetnénk.) Van ugyanis még egy probléma, ez pedig maga a „függetlenség” szó jelentése. Egy modern jegybank óriási hatalmat koncentrál a gazdasági életben. Egyik napról másikra jelentős összegeket vehet ki egyesek zsebéből, illetve juttathat másoknak. Amennyiben sikeres, és valóban a társadalom érdekeit szolgálja, akkor sokak hasznára válik, ha kudarcot vall, akkor számosan mehetnek tönkre. Egyetlen modern állam, amely igyekszik elkerülni a hatalom túlzott koncentrációját minden területen, sem engedheti meg magának azt, hogy a jegybank „függetlenségét” ne igyekezzen korlátozni.

A jegybank vezetői ráadásul kinevezett, nem pedig választott tisztviselők, ami hatalmuk korlátozását még érthetőbbé teszi. Nem lehetünk olyan naívak, hogy a jegybank vezetőinek automatikusan a legtisztább motívumokat és a legragyogóbb képességeket tulajdonítsuk. (A jegybankok országos monopóliumok, mint a futballválogatottak. Jó klubedzőből nem biztos, hogy sikeres szövetségi kapitány lesz, mivel nem ugyanazokra a képességekre van szüksége.)

Nyilvánvaló az is, hogy a függetlenség mértéke hatással van a mindenkori kormányok kinevezési politikájára is, minél nagyobb a függetlenség, annál nagyobb a megbízhatóság szerepe. A másik forrása a mai áldatlan konfliktusnak a jegybank túlságos függetlensége.

A jegybank függetlenségét lehet informálisan, a parlamenti-kongresszusi vizsgálóbizottságok felügyeleti tevékenysége, illetve a széles nyilvánosság figyelő és kritikus hozzáállása útján korlátozni. Egy ilyen környezetben a jegybank elnöke tudja, hogy megszégyenül, ha nem elég hozzáértő, és tetteinek társadalmi racionalitását nem tudja megmagyarázni. Ilyenkor kénytelen lemondani.

A jegybankelnök lemondása bekövetkezhet persze akkor is, ha inkompatibilisnak érzi saját elveit a kormány szándékaival, és úgy gondolja, hogy az elvei melletti kitartás többet árt, mint használ. (A gazdaság irányítói közti konfliktus könnyen vezethet káoszhoz.) Az erős informális kontroll persze a kinevezésekre is hat, nem éri meg megbízható dilettánsokat jelölni, és a lemondások ritkák lesznek. Szerintem fölösleges indokolnom, hogy ez az informális kontroll ma Magyarországon nem képes működni.

Egy másik lehetőség, hogy konkrét és számon kérhető célokat szabnak meg a jegybankoknak. A modern jegybankok egyik példaképe az új-zélandi, a rendszer reformja után a jegybank elnöke számszerű inflációs célkitűzést kapott, amit, ha nem teljesített, be kellett nyújtania a lemondását. Ezt a parlamentnek nem kellett elfogadnia, ha úgy látták, hogy a jegybank nem hibáztatható. Nehéz persze egy adott gazdasági kimenetelről megállapítani, hogy milyen mértékben tudható be a vakszerencsének.

Jó érvek szólnak amellett, hogy a sikertelen jegybankelnököktől megszabaduljunk, még ha nem is tudjuk igazolni a hibázás tényét. A modern monetáris politika sikere ugyanis nagy mértékben olyan rejtélyes dolgoktól függ, mint a piaci bizalom, a jegybank szavahihetősége. Olyan ez, mint az antropológusok által leírt „mana”. Ha egy primitív törzs vezetőjét valamilyen kudarc érte, mindegy, hogy miért, manáját elvesztettnek nyilvánították, és levonták a megfelelő következtetéseket. (A jegybankelnöktől való megszabadulást persze XXI. századi, politikailag korrekt módon kell értelmeznünk.)

Törvényeink szerint a magyar jegybank vezetőit csak akkor lehet leváltani, ha orvosilag hülyének bizonyulnak, vagy köztörvényes bűnt követnek el. Egyébként bármit tehetnek, elmozdíthatatlanok, mint az alkotmánybírák. A törvény általánosságban az árstabilitást jelöli meg a jegybank mindent überelő céljának, és lényegében a jegybank elnökének hagyja az árstabilitás interpretálásának a feladatát. (Olyan ez, mintha az alkotmánybírák írnák és interpretálnák az alkotmányt.) A jegybank tehát ma túl nagy hatalommal bír, és a törvénymódosítások ezt nem korlátozták, viszont annál lényegesebbé tették a személyzeti politikát. A mostani jegybankelnök lehet, hogy már valamilyen újabb kinevezésre gondol, és ezt csak egy irányból remélheti.

Érdekes, hogy Járai Zsigmond előtt két jegybankelnök találta magát olyan kormányfővel szemben, aki magától nem nevezte volna őt ki. Bod Péter Ákos, aki mögött nem volt jelentős politikai erő, azonnal félre is állt, ami kétségkívül társadalmilag hasznos cselekedet volt. (Horn Gyula ezt hálásan elfogadta, majd hónapokig nem csinált semmit.) Surányi György is felajánlotta lemondását, amikor úgy látta, hogy a kormány nem támogatja az elképzeléseit, de Orbán Viktornak más tervei voltak, számára Surányi mandátumának lejárta ideális időpontban következett be.

Ez az ideális időpont teszi ma Járainak lehetővé, hogy olyan butaságokat mondjon, mint amit a cikk is idéz, tudniillik, hogy a magyar gazdaság már összeomlott volna, ha nem lennénk EU-tagok. Ugyanis mindenki tudhatja, hogy ha nem lennénk EU-tagok, akkor sohasem produkálhattuk volna azokat a költségvetési hiányokat, amelyekhez Járai – mármint pénzügyminiszter – is hatékonyan hozzájárult. (Lásd a hiányok növekedését szinte az összes többi csatlakozó országban!)

Végül arról, hogy miért érdekes ez az egész materialista korunkban. Az EU-ból művészet lett volna kimaradni, de az EMU-ba lehet, hogy művészet lesz bejutni. A mostani nyégy-öt éves távlat nagyon alkalmas arra, hogy ne kelljen semmit sem nagyon komolyan venni. Ez a távolság a jövőben megmaradhat, és ha így folytatjuk, még évtizedek múlva is vehetünk eurót mondjuk 250 forintért az osztrák sítúra előtt, majd, ha visszajövünk, a maradék eurót beválthatjuk 240-ért. Reméljük, nem marad sok, és persze lesznek VIP-árfolyamok. Itthon is lehet maradni.

Vincze János