Korábban azt nyilatkoztad, lelkileg nehezen viseled a meztelenkedést. Az utóbbi években mégis több erotikus sorozat jelent meg rólad. Legutóbb a januári Playboyban.
19 éves koromban készültek rólam művészi aktfotók. Hamar rájöttem, ez nem az én világom. Nem éreztem jól magam a fotózások alatt, nem jelentett számomra örömet. 16 év után, most döntöttem úgy, hogy elvállalom a Playboy felkérését.
És mi volt az érv, ami amellett szólt, hogy elvállald?
A pénz például nem. Régen megfogadtam, hogy ha valamit csak a pénz miatt vállalnék el, abba inkább bele sem kezdek, mert nem lesz benne örömöm. Minden embernek a saját életét kell élnie. Ezért nem is értem, hogy miért politikusfeleségként aposztrofálnak sokan, hiszen a politika a férjem élete. Mindenki saját kis létének a főszereplője, írója lehet. Persze ez is, csak döntés kérdése.
Véleményed szerint mennyire tükrözi a valóságot a megjelent sorozat?
Olyannyira tükrözi, hogy én vagyok. Álmodozó, idealista, naiv. Valamelyik este újra átlapoztam az újságot, és azt éreztem, hogy szeretem ezeket a képeket. Eszembe jutott a fantasztikus hangulatú fotózás, ami - csak érdekességképpen mondom - délelőtt 10-től éjjel 11-ig tartott. Mégsem voltam fáradt, mert egy pozitív hangulatú légkörben, maximalizmusra törekvő munkatársak között én fáradhatatlanná váltam.
Maximalista vagyok, ezért hihetetlenül inspirált ez a közeg. Arról nem is beszélve, hogy angyali világot varázsoltak körém, és tiszteletben tartották a korlátaimat. Azt mondják, mielőtt meghalunk, lepereg előttünk életünk filmje. Nem akartam, hogy az én filmemből ez az élmény hiányozzék.
Még mik azok a jelenetek, amelyeknek örülsz a filmedben?
Nincs olyan, aminek ne örülnék. Erről eszembe jut ezzel kapcsolatban az egyik kedvenc idézetem: Richard Bach Illúziók című könyvéből: "Minden ember, minden apró mozzanat életedbe úgy került, hogy magad vontad oda". Az pedig, hogy most mit kezdesz velük, rajtad áll. Életem nagy ajándéka biztos a családom. Mi mindig összetartunk, és számíthatunk egymásra.
Ez mindazon felül, hogy fantasztikus érzés, nagyon nagy biztonságérzetet is ad. Tudom, ők mindig ott vannak mellettem, és tudják, bármi van, nekik mindig vagyok. Visszatérve a célra. A cél maga az út. Az meg már megint egy másik kérdés, hogy ki, mennyire él az útjába kerülő lehetőségekkel.
Éltél például azzal, hogy szerepelj a Jóban Rosszban című sorozatban.
Most lett a kislányom, Nina 3 éves, és bölcsibe jár. A fiam Márk 6. osztályos, a fél napját az iskolában tölti. Ezért úgy gondoltam, keresek a munkában valami újfajta kihívást. Nagy örömömre ebben a sorozatban, megtaláltam mindent, amit kerestem. Új élmények, érdekes emberek, és egy befogadó, barátságos csapat. Nem utolsósorban, egy olyan szerep, amilyenre mindig is vágytam.
Különös karaktert játszol, egy labilis nőt. Ezért találtad kihívásnak a feladatot?
Ezért is, a karakter nagyon érdekes. Szeretném megérteni, mi visz rá egy nőt arra, hogy olyannyira elkeseredjen, hogy egy utat lásson csak maga előtt: az öngyilkosságot.
Sosem kerültél még hasonló helyzetbe?
Hangulatember vagyok, lelkileg labilis, de ennyire kilátástalannak nem éreztem soha a helyzeteket, amik adódtak az életemben. Nagyon szerencsés vagyok, mert vannak olyan emberek az életemben, akikre mindig számíthatok.
Már régen meg szerettem volna kérdezni. Mi vett rá, hogy huszonéves korodban egyedül vállalj egy gyereket?
Ez egy hosszú történet. Mindketten éreztük az akkori társammal, minket a sors nem egymásnak szánt. Tudtam, hogy nem tudjuk egymás mellett leélni az életünket, de azt is tudtam, hogy egy apró emberke az én pocakomban az én ítéletemet várja. Nagyon nehéz volt, hiszen nem voltam felkészülve az anyaságra.
Tudtam, hogy így, vagy, úgy döntök, a súly, csakis az én lelkemet terheli majd, egy egész életen át. Szerencsére a szüleim, akkor is mellettem álltak. És mint oly sokszor az életben, ugyan azt éreztük. Ennek a babának meg kell születnie. Így született meg az én csodás nagy fiam 1994. március 31.-én, délután négy órakor, 62 centiméterrel, és 4680 grammal.
Jól döntöttél, ugye?
Életem legjobb döntése volt. Amúgy is életpárti vagyok, szeretem az életet. A kisfiam pedig nagyon különleges gyermek.
Eszerint sok örömed van az anyaságban.
Rengeteg. Néha, amikor valamiért rosszkedvű vagyok, vagy csak bal lábbal keltem fel, elég rájuk nézni, és máris megkérdezem magamtól, hogy vajon mi bajom lehet nekem, ha ilyen emberek vesznek körül? A szüleim, a férjem, a gyerekeim. Tudod, olyan természetes sok minden, elszaladunk a lényeges dolgok mellett. Ezért én sokszor megálljt fújok magamnak, hogy legyen időm rácsodálkozni a csodákra.
Olyan érdekes, hogy már a születésünkkor a génjeinkben hordozunk bizonyos dolgokat. Például nem erőltettük a gyermekeinkre a szombati miséket. Mégis mindkettőjük ágya felett ott lóg a kereszt, és nem azért, mert mi akartuk. Szeretnek templomba járni, de ők mondják meg, hogy mikor van kedvük. Esti mese gyanánt megtanítottam őket imádkozni! Annyira édesek!
Melyikre tanítottad meg őket?
Az elalvás előttire. Amilyen bájos, ahogy imádkoznak, attól elérzékenyülök. A férjem olyankor nem jön be a szobába, de az ajtó előtt áll, és látom, hogy az ő szemét is ellepik a könnyek.
|