Zártkörű partin ünnepelte tizenötödik születésnapját a Magyar Narancs szerda éjjel az A38 hajón. A Narancs volt és jelenlegi szerzőin és szerkesztőin, és a viharos múltú hetilap holdudvarába tartozó közéleti személyiségeken kívül a Velvet és az Index több munkatársa is megjelent. Vidám, ordenáré esemény volt, felidézve azokat az éveket, amikor még volt lendület és padlón fekvés a budapesti társaságban. Az esemény csúcspontján Feri táncba vitte Györgyit, de végül visszaadta Sanyinak.
Furcsa, lebegő állapotban hatolunk át egy két darab szociológusból, egy darab sakálrészeg Narancs-szerzőből és egy darab megmondóemberből épült gúlán, egyenesen bele a tömeg közepébe. Szily rovatvezető szűnni nem akaró lebegését részben a droghatású jet lagnek, részben droghatású drogoknak tulajdonítja, a buliba egyenesen Kínából érkezett, zsíroskenyér-túráról, ahonnan az utolsó emléke az, hogy a köztévé elnöke és egyéb rizspálinkás tartályok mellett fekszik a szőnyegpadlón. László a hajó fedélzetén alig bírt úrrá lenni feltoluló érzelmein, hiszen azért lett újságíró, mert Déri Miklós fotóművész, a Narancs egykori képszerkesztője, ma a miniszterelnök udvari fényképésze a Pipa utcai Csarnok sörözőben megkérdezte, hogy lefotózhatja-e amint sörözik, majd azt mondta, hogy írjon vicces horgászcikket a népszerű hetilap horgász-mellékletébe, amit ő szerkeszt. Akkor találkoztak életükben először.

A parti azonban szerencsére van annyira zsibongós, hogy ennél többet ne lehessen nosztalgiázni. A tömeg a tomboló részegség állapotában hullámzik fel és alá, mindenki ismer mindenkit, bár a kívülállók egészen másképp élik meg a nagy összeborulásokat: egy távozófélben lévő, önmagát megnevezni nem kívánó sajtós lány szerint a hajón tarisznyás értelmiségiek izzadnak egymás hegyén-hátán, és még ingyen kaja sincs, szerinte nincs értelme bemenni. Mégsem hátrálunk meg, a bejáratnál Mérő Lászlóhoz tapadva elmélkedünk az intelligenciáról, majd Bence György filozófus felett áttekintve szemléljük a terepet. Megtekintjük a Sisso kisfiáról készült legfrissebb fotót, és megállapítjuk, hogy a Tűsarok-bébi változatlanul gyönyörű.

Klikk a képre!
Hamar elvegyülünk az egyívású tömegben, amikor valaki közli, hogy miniszterelnökünk - vajon mi keres itt? - csocsózik. Úgy ítéljük meg, hogy ez az esemény érdekes programnak ígérkezik, könyökölve továbbhaladunk, félrelökjük Kerényi Gyurit, véletlenül rátaposunk Dessewfy Tibor lábára, és mire kiheverjük a tömeg okozta sokkot, egyenesen az ország irányítójába botlunk. Ő kezet nyújt, bemutatkozik, Gyurcsány Ferencnek hívják. Györgyi kezéből kiveszi a poharat, átnyújtja Verának, és egy határozott mozdulattal a karjánál fogva a táncparkettre húzza a megdöbbent újságírót. Utóbbi az első sokkot legyőzve rezignáltan visszaszól, hogy értesítsük legközvetlenebb hozzátartozóját.

Éreztem, hogy felém jön, és azt is, hogy nem tehetek semmit, hiszen a rendelkezésemre álló pár másodperces idő pusztán arra volt elegendő, hogy kigondoljam, miszerint ki kellene gondolnom valamilyen menekülési útvonalat. Ő azonban hamarabb lecsapott, kivette a kezemből a bort, és bemutatkozott, tenyere puha volt és meleg. Azonnal letegezett. Ő az, kétségkívül, akit pár perce még a nőkre oly jellemző könnyelmű megbocsátással védelmembe vettem, hogy hát mért ne csocsózhatna szegény, hát hadd csocsózzon, elég ha egyszerűen nem megyünk be, és nem nézünk oda. Nem ő volt az egyetlen, aki zavart.

Aztán mintegy megérdemelt büntetésként magával cibált, persze nem durván, csak finoman, mentem nyilván magamtól is, mentem hát, mit tehettem volna? Nem táncolok, hajtogattam rendületlen, nem táncolok, sohasem, sehol sem, senkivel sem, vele meg aztán végképp nem. És éreztem, hogy zavarba jövök, mondtam, hogy el akarok menni, mert mindenki engem néz, mert vele vagyok, mert idejön, és úgy viselkedik, mintha közülünk való lenne, pedig nem az. Ez nem esett jól neki, láttam. Ezért hát megpróbáltam kedvesebb lenni, mondtam hogy akár beszélgethetünk is, de nem táncolok, aztán arra kért, csak egyet.

Megbeszéltük, hogy csak egyet, csak egyszer egy rövidet, aztán vége, elmegyünk mindketten a saját utunkra. Nehezen mentem bele, mert akkor már végképp mindenki engem nézett, vagy inkább őt, és mellette engem, rendkívül kínosan éreztem magam, és éreztem, hogy már én is csak röhögni tudok. És mikor már végképp azt hittem, hogy a tűzokádó sárkány martalékává válok, hirtelen kettényílt a tömeg, és feldúlva, csörtetve megjelent megmentőm, Sanyi. "Te vagy a pasija?" - kérdezte a szelídnek tűnt sárkány. "Na, jó. Akkor visszaadom."