Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Léo egy bisztróban született, és anyja rögtön bele is halt a szülésbe. A kisgyerek kurvák közt nevelkedett, majd kamaszként selyemfiú lett, gazdag nők ágyában hasznosította adottságait, ám a bűn ezen útján végül börtönbe jutott. Ott csúnyán és rendszeresen abúzálták a nehézfiúk, szegény Leóban az tartotta csak a lelket, hogy levelezni kezdett egy jótét asszonnyal. Kiszabadulásakor rögtön indult, hogy felkeresse, de a nő épp az előző nap halt meg, s Léóra csak egy zenélő fűrészt meg a hozzá tartozó vonót hagyta, meg egy levelet azzal a jótanáccsal, hogy éljen becsületes életet – zenészként. Ám Léo sorsa ekkor fordult csak igazán rosszra: "Kiült az utcára, és játszani kezdett az éneklő fűrészen, de annyira rosszul játszott, hogy még a süketek arról beszéltek, mígnem végül a jámbor szomszédok kénytelenek voltak kikergetni a kerületből. Aztán egy napon a bisztróban, ahol soha nem történt semmi, a hírrovatban ezt olvasták: “Egy szegény csavargó lefűrészelt karú holttestére leltek egy teherautó alatt. Egy vonót is találtak mellette – rejtélyes ügy.' Született egy szám, amit még ma is hallani, akadt ugyanis egy vándormuzsikus, aki egy napon új dallamot keresvén meghangszerelte zenekarra Léo halálüvöltéseit.”

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján működött a VRP együttes (Les VRP: vendeurs représentants placiers – utazó ügynökök), mely törpe- és játékhangszereken (a dobos például dob helyett egy aktatáskán!) játszott fregeteges humorú akusztikus zenét, albumaik (Remords et tristes pets – 1989, Retire les nains de tes poches – 1990, Vacances prolongées – 1992) máig élvezetes, időtálló gyöngyszemei a virtuóz hülyeségnek. Ők jegyezték a bevezetőben idézett Léo című számot, s e dal szövegének utolsó soráról nevezte el magát az a nyolctagú bordeaux-i zenekar, mely az utóbbi években a legsikeresebben képviseli a francia populáris zene eme fura hibrid vonalát, melyben a klasszikus sanzon- és kocsmadalkultúra mellett a nyolcvanas évek francia alternatív rockját, a kilencvenes évek elejének mediterrán nagycsaládokra emlékeztető sikerzenekarait (csöppet a Mano Negrát, főleg a Négresses Vertes-et) is érezhetjük a különféle hatások között, melyeket az akusztikus virgoncság békít össze harsány vigalommá. Maga a zenekar a "java-punk-sanzon" meghatározást használja, ahol a java (ejtsd: zsává) egy Franciaországban főleg az ötvenes években divatos, frivol, umcaccás valcertípust jelent.

Az 1997 nyara óta működő, szólóhangszerei között tangóharmonikát, hegedűt és rézfúvósokat egyaránt szerepeltető Les Hurlements d'Léo 1998 januárjában már a Pigalle előzenekaraként aratott sikert (a kövér, kopasz François Hadji-Lazaro vezette Pigalle, illetve annak Les Garçons Bouchers – magyarul: Hentesfiúk – nevű ikerzenekara szintén meghatározó elődei Léóéknak), végigkocertezték egész Franciaországot, kocsmákat és koncerttermeket egyaránt belakva. Le Café des Jours Heureux (kb. Kávéház a Víg napokhoz) című tavalyi bemutatkozó albumuk mindössze 36 perces, 11 dal egy kiskocsma vendégseregéről, a kacér Louise-ról, a tangóharmonikásról, a táncosnőről, a szürke kis úrról és többi törzsfogyasztóról, illetve alkalmi betérőről (a borítón a címbéli műintézmény gyurmafigurákkal benépesített makett formájában látható). Esténként az úri közönség táncol, legvidámabban a Léo halálüvöltéseire komponált slágerre.