LA SCENE, Párizs, 2001. február 1. 21 óra

A megvilágítatlan színpadon egy alacsony asztal áll, rajta egy pohár, s egy üveg Evian víz, valamint egy Digitech effekt. Az asztal mellett egy üres kottaállvány, arra majd a dalok listája kerül, a Niandra lemez borítóról ismert kézírással. A félhomályos helyiségben talán ha száz-százötvenen lézenghetnek. Egy-két tíz év körüli gyerek a színpadnak támaszkodik. A kölykökön kívül még feltűnik pár fazon, akik felől elgondolkodom, hogy juthattak be az állítólag privát rendezvényre. Igaz, a bejáratnál álló jegyszedők nem túl szigorúak, határozott fellépéssel ki és be lehet sétálni az ajtón. Az egyik agyontetovált figura aztán valamiért megszólít, s kiderül róla, hogy motorszerelő. Úgy látszik, a szervezők, a közönség összeválogatásánál is ügyeltek a részletekre. Mindenesetre a hangulat családias, még talán még ünnepélyesnek is nevezhető. Ami az említett félhomályban egyedül világos, az, jól láthatóan mindenki tudja, hogy miért van itt.

Már Bécsben feltűnt, hogy John Frusciante öltözködése mennyire egyszerű, s visszafogott, mondhatni nemtörődöm. A színpadra fekete nadrágban, s egy rózsaszín csíkos, rövid ujjú "üzletemberingben" jön ki, olyanban, amilyet Zámbó Öcsi is mindig szeretett volna. John izmos, szikár alkarján végig látni az égésnyomokat. Két egyforma Merlin & Co. feliratú gitárja van, s az este folyamán majdnem számonként cserélgeti őket. Hamar kiderül, ami a felvételeiről sajnos nem: nagyon erős a hangja s jól énekel. A koncert elején elmondja, az este folyamán majd saját dalai mellett a kedvenceit is játssza. Kiderül, hogy a Syd Barett, Joy Division, Igy Pop, David Bowie, Bauhaus nevekből áll John privát mitológiája, de felhangzik egy REM- és egy Radiohead-szám is. John bátran nyúl ezekhez a dalokhoz, egy szál gitárral újraéli és újraértelmezi őket.

Ahogy egymásután jönnek a számok, egyre nyilvánvalóbbá válik, a koncertben ugyanaz a jó, mint a lemezeiben: nagyon laza, s nem akar mindenáron profi lenni. Ha nem talál egy hangot, akkor nekiáll megkeresni, nem nagyon feszélyezi, ha a dal egy kicsit megakad. Többször is előfordul, hogy újrakezd egy számot - Balaton-koncertekről ismert elindulások/leállások. A franciáknak is bejön. A Balaton-párhuzam egyébként is áll: a látszólag egyszerű, valójában nagyon sűrű Víg Mihály- és Frusciante-dalok nagyzenekaros hangszerelésben valószínűleg hihetetlen gazdagsággal bomlanának ki. Maga John egyébként megjelenésében s alkatra is emlékeztet Víg Mihályra, csak Miskának szomorkásabb, tragikusabb az aurája.

A légkör a koncerten érzelemmel telített, de nem szentimentális. Amit John a színpadon előad, az a franciáknak alaptermészetük. Amikor Edith Piaf a Non je ne regrette rient énekli. Vagy ahogy Jacques Brel az arcán végigcsorgó könnyekkel áll a párizsi Olympia színpadán a Ne me quitte pas előadása közben. John láthatóan otthon érzi magát ebben a közegben, hálás, amiért a párizsi közönség a zenéjét érti, s őt magát szereti. A számok közt sokat beszél, mesél a neki fontos dalokról, sokszor válaszol a bekiabált kérdésekre. Az asztalon levő poharat időnként felemeli, de csak azért, hogy beleköpjön. – Beteg vagyok, de ahhoz képest elég jól éneklek – mondja egy kicsit ironikusan. Többször is bejelenti, hogy az utolsó szám következik, a közönség ilyenkor élénken tiltakozik. Valami cinkos viszony van a színpad és a közönség között. A franciák sokszor hozzátapsolják a ritmust a zenéhez. Nálunk lehet, hogy ez nem jönne be, a hetvenes években a nálunk élő chilei emigránsok sokszor panaszkodtak, hogy a kedves, szolidáris magyar közönség – szemben a franciákkal, az olaszokkal vagy a lengyelekkel – rossz ütemben tapsol a Guantanamerához.
John Frusciante metafizikus zenész. Zenéjében a dallam, a ritmus, és az ének mint Chirico képeken az árnyékos boltívek: látható körvonalai egy épületnek, amit értelmezni nem, csupán sejteni, érezni lehet.

A fényképeket a szerző készítette.