wcikkek

Ozzy Osbourne

Diszkográf

2001. 12. 16., 17:16 | Frissítve: 2001. december 29., szombat 18:29

Ozzy Osbourne hatévi viszonylagos kussolás után elkészítette tizenharmadik, Down to Earth cimű sorlemezét. Ez a hír már önmagában heveny hallelujázást idézett elő metálhívő berkekben, ami úgy tűnik, az anyag megjelenése után sem óhajt csitulni. Bár a Wanted szerkesztősége kissé árnyaltabban látja a helyzetet, az tény, hogy Ozzy emblematikus figurája a rockzenének, akit nehezen lehet megkerülni, de ez nem is állt szándékunkban.

Az egész Ozzy-sztori ( néhány jelentéktelenebb formáció után) a Black Sabbath-tal kezdődött igazán, akikről talán elég annyi (mert itt most inkább Ozzy szóló karrierjéről értekeznénk) hogy az egyik legfontosabb, máig hivatkozási alapnak számító együttese volt a metal színtérnek. Tony Iommi nem éppen agyonbonyolított, ám elképesztő erejű riffjei gitárosok megszámlálhatatlan tömegének szolgáltak útmutatóul, a zseniális húrpöcögtető hatása talán csak a Led Zeppelin Jimmy Page-éhez volt mérhető.

Ozzy Osbourne
Persze a zenekar maradék része sem egy Lakodalom Lajosok és szarkaszerűen lopó, féltehetségű állázadók fémjelezte popkultúrában képezte magát, és ott volt ugye Ozzy, aki élő példája volt a rockzene egyik legfontosabb aranyszabályának, mely szentencia így hangzik: "Végy egy karizmatikus frontembert!"
Ezzel nem is volt probléma. Ozzy síron túli hangja és finoman szólva is nem túl visszafogott előadásmódja számtalan valóban megtörtént botrányos esettel, és még több legendával örvendeztette meg a borzongásra oly hajlamos nagyközönséget. (A galamb, illetve denevérfej leharapása talán az egykor épeszű Nagy Feró csirkedarálásáról elterjedt pletykákkal rokonítható, a párhuzamok itt véget is érnek.)

Szóval az énekprodukcióval különösebb gond nem volt, viszont a derék Ozzy annyit nyakalt, hogy végül a szintén nem pemetefüvön és müzlin élő zenekari tagok, és főként a főnök Iommi sem bírta tovább az ipari mértékű, folyamatos mocsárrészegséget, melynek egyhangúságát csak egy-egy alapos heroinkúra törte meg néha. A derék, és külsejében ekkor már egy hatalmas teleszart zoknira emlékeztető dalnokot tehát a Never Say Die című album felrikoltozása után kivágták, mint a papírkutyát, és Ozzy bánatában ottragadt az utolsó Los Angeles-i koncert után a szállodában, csekély fél évig. Miután szívós munkával az összes pénzét eldajadajozta, és úgy tűnt, újabb névvel gyarapszik a magukat sírba szittyózó rocksztárok nem túl dicsőséges listája, az újságok meg már megfogalmazták a nekrológokat, váratlanul megjelent a felmentő sereg.

A megtestesült angyal Sharon Arden, a Balck Sabbath menedzserének a lánya volt, aki a Quiet Riot blődségeiből éppen kiábrándult, hipertehetségnek kikiáltott Randy Roadsszal a csomagjában érkezett, és mindenki őszinte elképedésére munkára bírta az amorf halmazállapotú művészt. Az eredmény a Blizzard of Oz lett, 1980-ban, és a lemez bearanyozódása láttán az Ozzyban egyedül bízó Epic-főnök, Tony Martell nem győzte vállon veregetni magát, meghitten kövéredő bakszámlájára gondolva.

A totális győzelem után nem volt kétséges a folytatás. Bár a zene, már csak Randy Roads és Tony Iommi játékának gyökeres különbözősége miatt is, csak nyomokban emlékeztetett a legendás elődzenekaréra, a közönség kajálta, mint hülyegyerek a gipszet, és a verkli nem állt meg. Két év, két kitűnő lemez következett ( Diary of a Madman, 1981, illetve Speak of the Devil, 1982), és Ozzyt még az sem bírta megállítani, hogy 1982-ben egy repülőgép-szerencsétlenségban életét vesztette Randy Roads. Helyére Jake E. Lee került, akivel gyorsan összedobták a Bark at the Moon című albumot, de aztán egy hároméves szünet következett.

Az ok (ki gondolta volna) az alkoholtartalmú italok túlzásba vitt élvezete volt, aminek következményeképpen Ozzy egy elvonókúrán vett részt, ahol a sokat látott, rocksztár-szakértő orvosok meg sem próbálták a teljes absztinenciát célba venni. Azt inkább a fogyasztás mérséklésében jelölték ki, amit úgy-ahogy el is értek. Ennek bizonyítéka az 1986-os Ultimate Sin, amely még Jake E. Lee közreműködésével készült, hogy aztán a helyét előzékenyen átadja a poeikusan ifjú titánnak, Zakk Wylde-nak, akivel hirtelen felindulásból (a Randy Rhoads emléke előtt tisztelgő Tribute to Randy cimű, még Randy korszakából való 1987-es koncertalbum megjelenése után) elkészítették a megszokott színvonalú, de néha az unalom félreismerhetetlen jegyeit magán hordozó lemezt, a No Rest for de Wickedet 1988-ban, majd a Just Say Ozzy című EP-t 1990-ben.

Az önismétés veszélyét persze Ozzy is érezhette, mert az immár komoly testsúlyapadást büszkén magának vallható legenda az 1991-es No More Tears után bejelentette visszavonulását, amely nem jelentette azt, hogy a róka és annak bőrének többszöri lehúzásában igazán otthonos lemezipari szakmunkások ne adjanak ki egy koncertalbumot. Ez volt a Live and Loud, 1993-ban, és tényleg úgy tűnt, hogy a korosodó Ozzy gyerekei nevelésének szenteli korántsem szokványos életét (ők az egykori mentőangyaltól, Sharontól születtek) de csak nem bírt a seggén maradni, és a Black Sabbath újjáalakulásáról szóló pletykákat alaposan megcáfolva, 1995-ben váratlanul új albummal, az Ozmosisszal örvendeztette meg lelkes és kitartó rajongótáborát.

Aztán tényleg csöndben maradt.
Egészen idáig. Szervezgette ugyan a magát a legjelentősebb metálfesztivállá kinövő, üzleti vállalkozásnak sem utolsó Ozzfestet, láthattuk Budapesten is a (majdnem) eredeti felállású Black Sabbath-tal vizet spriccelni a közönségre, de aztán csak mocorogni kezdhetett a seggében az a bizonyos zabszem, és ez így is van rendjén. Ha Bacchus is úgy akarja, még fog is mocorogni egy párszor.

hirdetés
hirdetés