Kritikai fanyalgás, menedzserkirúgás ide vagy oda, a Tankcsapda fennállásának legsikeresebb korszakát éli éppen. Az idő rövidsége miatt most ugyan nem került sor a tőlünk méltán elvárt, élve boncoló mélyinterjúra, ám a doboscsere hátterét, a tudatmódosító szerek-zenélés viszonyt, és az új lemez gerjesztette feszültséget viszonylag alaposan körbejártuk Lukács László énekes-basszusgitáros-szövegíróval és Fejes Tamás dobossal.

Őz Zsolt (meier.linda@mail.datanet.hu)
2001. május 23., szerda 22:50


W.: Igazán nem akarok basztatással kezdeni, de hallottam olyan véleményeket, hogy olyan ez a lemez, mintha cicanadrágos metálosoknak csináltátok volna.

Lukács László: Én nem ismerek egyetlen cicanadrágos metálost sem. Nem azért nem ismerek, mert van egyébként egy csomó, csak én nem ismerek egyet sem, hanem mert nincsenek cicanadrágos rockerek. Nem tudom, van-e értelme különbséget tenni 2001-ben egy olyan emberek között, akik a Sliptnotot szeretik, vagy a Queens of the Stone Age-t, vagy a Panterát. Ha ezeket gyűjtőnéven heavy metálnak nevezzük, márpedig mind a hármat nevezhetjük valamilyen szinten annak, de legalább is rockzenének, akkor nem értem, miről van szó.

W.: A Volt Fesztiválon azért elhangzott egy, némi sértettségről árulkodó mondat.

LL: Konkrétan a Wanted Magazin legutóbbi számában megjelent lemezkritika kapcsán tettem egy megjegyzést, ami, azt gondolom, senki számára nem volt sértő, mert nem szoktam a színpadon csúnya szavakat használni. Azt gondolom, vagyok olyan intelligens, hogy nem használok ilyen értelemben véve hülye kifejezéseket. A dolog a részemről és a zenekar részéről azon a ponton le is volt zárva. Annyi reakciót ért a dolog részünkről, amennyi Sopronban elhangzott: egy mondat volt, és ezzel el is volt intézve.

W.: Én vitatkoztam egy pár emberrel erről a lemezről_

Fejes Tamás: Ne tedd.

W.: _ és a legszélsőségesebb kijelentés az volt, hogy a Tankcsapda szándékosan átment "mucsarakenrollba" a siker érdekében, hogy így tömörítse egységfrontba a honi metálos társadalmat.

LL: Figyelj, nem vagyunk mi akkora profik, hogy előre tudjuk, mi kell majd a közönségnek. Soha nem terveztük meg, milyen legyen a következő lemez, nem is lettünk volna képesek rá. Ami kijött belőlünk, kijött. Tudod, mi a problémájuk azoknak az embereknek, akik szerint mi most nem tudom, milyen szart csinálunk, miért adtuk el magunkat, vagy még mit tudom én, milyen jelzőkkel illetnek? Az a fő szálka ezeknek az embereknek a szemében, hogy a zenekar sikeres. Nem tudok másra gondolni.

FT: Nem csak az, hogy most sikeres, hanem hogy már 12 éve sikeres a zenekar.

LL: Ez meg a csimborasszója ennek az egésznek. A zenekar 12 évvel ezelőtt elkezdett játszani, a Legjobb méreg 1992-ben jelent meg. Azóta ismert igazán a zenekar neve, és az idő múlásával töretlenül egyre sikeresebbek vagyunk. Magam sem gondoltam volna, hogy egy bizonyos pont után lehetünk még sikeresebbek, de az élet folyamatosan ránk cáfolt, én sem értem, miért, meg hogy, de egy dolog biztos, hogy a tavalyi őszi turné, az Ez az a ház kislemezzel és a tavaszi, az Agyarország című naggyal a zenekar legsikeresebb időszaka minden értelemben. Erkölcsi szempontból is meg matematikai szempontból is. Valószínűleg van néhány olyan ember, aki ezt már nemhogy nem érti, hanem már nem is nagyon szívesen fogadja el, és igyekszik a zenekaron, ahogy mondani szokták, fogást keresni és találni. És ha nem ez az oka annak az időnként fel-felbukkanó rágalmazásnak, szóbeszédnek, amit most elmondtam, akkor nem tudom, mi.

FT: Ez azért érdekes dolog, mert amikor fiatalabb koromban olvastam a régi nagy külföldi zenészekkel készült interjúkat, akár az Ozzyra gondolok, akár egy olyan előadóra, aki több éven keresztül színen tudott maradni és sikeres volt, azokra ugyanezt mondták. Azt hiszem, ennek ez a velejárója. Hét-nyolc év elteltével, ha nem mondaná ezt egy réteg, akkor lehet, hogy hiányozna. Ez az a réteg, aki úgyis rá fogja sütni a zenekarra, hogy eladtuk magunkat. Az a probléma ezzel a dologgal, hogy igazából konkrétum nem hallatszik.

W.: Hogy folytassam egy bájos kérdéssel, gyakran ér az a vád titeket, hogy nem is tudtok zenélni.

LL: Ebben a zenekarban sohasem tigrisek játszottak, nem Borlai Gergők doboltak, nem Tátrai Tiborok gitároztak, nem Póka Egonok basszusgitároztak, nem Rudán Joe-k énekeltek.

FT: Rendben, én kurva szar vagyok, Laci kurva szar, meg Cseresznye is. Ez oké, legyünk kurva szarok.

LL: Aláírjuk.

FT: Nagyon szarok vagyunk. De ennek mi köze ahhoz, hogy eladtuk a lelkünket? Ugyanilyen szar volt, sőt szarabb zenei tudású a zenekar 1992-ben, mint 2001-ben. Akkor most hol adtuk el a lelkünket?

LL: Ha azt látnád egy Tankcsapda-koncerten, hogy mögöttünk ki van rakva, és most hasra ütök, egy Chio Chips-logo, és ezért mi kapnánk 14 csiliárd dollárt, akkor azt mondanám egy ilyen vádaskodásra, hogy igen, van alapja, hogy régebben a Tankcsapda zenekar független volt, meg underground, és most eladta magát mondjuk a Chio Chipsnek. De erről szó nincs. Nézzen meg bárki egy lemezborítót vagy egy színpadképet.

W: Valami kis lóvé azért csak összejön.

LL: A Tankcsapda jelenleg az ország legsikeresebb rockzenét játszó zenekara, és itt a hangsúly a rockzenén van. Új lemezünk hat hétig vezette a MAHASZ listát. Tizennyolcezer lemezt adtunk el összesen. Ebből mindenki olyan következtetést von le, amilyet akar. De ha arra vagy kíváncsi, hogy mennyi pénzt keresünk, hát nekem van egy harmadik emeleti ötvenkét négyzetméteres lakásom, ami hellyel-közzel be van rendezve, van egy tizenkilenc éves autóm, meg van két kerékpárom, de most nem kezdek el olyan papírt írni, mint a politikusok. Úgy élünk a zenekarból, ahogy egy olyan ember él egy olyan munkából, amit szeret csinálni, se jobban, se rosszabbul. Nyilvánvalóan egy ilyen buszt, ami itt áll mellettünk, meg a hangszereket kölcsönből kell megvásárolnunk, ezek nagy értékű dolgok. Nem tudjuk zsebből kicsengetni.

FT: Mi erre tettük fel az életünket, mi befele dolgozzuk magunkat, nem kifele. Egy csomó zenekar kifele viszi magát ebből a dologból. Biztos láttál már olyan csapatot, aki hat-hét év után ugyanazokkal a cuccokkal játszik, aztán a panaszkodik a másikra. Az, hogy nekünk új meg jobb felszereléseink vannak, az nem azért van, mert tele vagyunk lóvéval, hanem mert a produkciót próbáljuk folyamatosan színvonalasabbá tenni, és ezért szükség van ezekre a kellékekre. Ha hitelből vesszük meg, hát hitelből vesszük meg, és azért dolgozunk esetleg egy turnén keresztül. Ez egy olyan dolog, hogy én köpném magam szembe, ha egy szar dobon játszanék egy olyan közönségnek, amelyik befizet a Pecsába 1900 forintot.

LL: 1800-at.

FT: Akkor 1800-at.

W.: Ahogy hallgatlak titeket, egyértelmű, hogy elég régen ismeritek egymást. Hogy jöttetek most össze?

LL: Ott kezdődött, hogy Buzsik Gyurival, aki alapító tag volt, és az első nyolc évben zenélt velem együtt, eljutottunk egy olyan pontig hogy zenekari szinten nem volt hova továbblépnünk. Ekkor történt egy olyan váltás, amikor nagyon gyorsan, a szó szoros értelmében napokon belül kellett valakit találni, ami egy sikeres zenekar esetében nem elhanyagolható, de nem is egyszerű feladat. Ezt akkor Ottóval sikerült megoldanunk, aki nyíregyházi srác egyébként. Ez egy jól működő dolog volt abban az értelemben, hogy éppen turné előtt álltunk, és muszáj volt keresni valakit, aki a koncerteket profi módon ledobolja. Külföldön egyébként bevett szokás, hogy az egy-két frontemberen kívül a zenekari tagok jönnek-mennek. Nálunk nem ez volt a koncepció, mi állandó embert kerestünk, és Ottóban nem találtuk meg azt a partnert, sem emberi se zenei szinten, akivel hosszabb távon tudtunk volna dolgozni. Ezért aztán egy bő két éves munka után azt mondtuk mi is, meg azt mondta ő is, hogy jobb, ha külön válunk, mert se ő nem érzi jól magát, és mi sem érezzük őt közénk valónak. Így került képbe Tamás, akit már régen ismertünk Debrecenből.

W: Akkor miért nem gondoltatok rá már az első váltásnál?

LL: Mert akkor még ennek nem álltak össze főleg az emberi feltételei.

FT: Az, hogy egy zenekarba beszálljon valaki, pláne egy jól működő zenekarba, az nem annyiból áll, hogy "Nincs kedved dobolni? De. Akkor gyere."

LL: Ottónál így volt, de akkor kényszerhelyzetben voltunk. Tamásnál nem így volt. Akkor már úgy éreztük, hogy nekem meg a Cserkónak rá van szükségünk, hogy ismét zenekar legyen ismét a Tankcsapda.

FT: Az az igazság, hogy amikor Ottó beszállt, én el sem tudtam volna vállalni. Abban a helyzetben ő volt a megoldás, függetlenül attól, hogy később hogy illeszkedett be. Csúnyán mondva, amikor Ottó került be, akkor kellett egy dobos. Amikor meg én, akkor inkább egy harmadik tag. Ottó esetében később derült ki, kinek mi tetszik, mi nem tetszik, hogy tetszik, kinek milyen büdös a lába satöbbi. Az én esetemben ezek az ismeretek már meg voltak, tehát pont fordított volt a szituáció, nem kellett kapkodni se, mert pont volt egy féléves leállás, volt időnk újraértékelni és letisztázni a dolgokat.

W: Ha jól tudom, ekkor a "sportszerűtlen" életmód már nem volt téma.

LL: Figyelj, régebben voltak olyan időszakai a zenekarnak. Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem, amikor nemcsak alkohol, hanem más tudatmódosító szerek hatására olyan dolgokat csináltunk, amiket ma már nem tennék meg újra. De ahhoz, hogy ne csináljuk most, meg kellett csinálni akkor, érted? A Tankcsapda annál régebbi keltezésű, hogy minden falnak, aminek neki lehet menni, neki is menjen, főleg akkor, ha vár ránk egy többhónapos turnézás. Egyszerűen vagyunk annyira már érettek és rutinosak, hogy ha be lehet rúgni úgy, hogy annak nincs komolyabb következménye, akkor berúgunk, tehát arról nincs szó, hogy mi soha. Viszont tudjuk a határokat, ismerjük a saját képességeinket külön-külön is, meg az egész csoportét együtt is. Itt nem csak három emberről van szó, kilenc ember utazik ebben a buszban, mindenki ismeri a saját és a többiek dolgait, és kialakult egy olyan közösségi kontroll, ami teljesen normálisan működik, és nem teszi lehetővé ma már (mert régebben azért sokszor előfordult), hogy egy-egy ember olyan szinten kilógjon, ami már a másik munkájának a rovására megy. Rászólunk a másikra, ha esetleg kicsit túllő a célon, de igazából már erre sincs szükség, mert mindenki érzi, hol az a határ, ami még normális.

FT: Egyébként ha elmész a Diákszigetre, és nem a színpadok méretét nézed, onnan lehet ráismerni, hol játszanak a kezdő zenekarok, hol az ismertebb és hol a profi zenészek, hogy a kis színpadoknál mindig hulla részeg zenészek vannak, a középméretűeknél enyhén italosak, a nagy színpadnál általában meg akkor van ivászat meg bulizás, mikor már mindenki elment. Aki úgymond ebből él, meg pénzért csinálja_

LL: Na, most bevallottad, hogy csak a pénzért csinálod! Most bevallottad!

FT: Elviccelhetjük, de tényleg azt gondolom, hogy ha már kiálltál a színpadra, felelősséggel tartozol a közönségnek, akik közül sokan két-háromszáz kilométert utaztak azért, hogy téged lássanak, és nem arra kíváncsiak, hogyan támolyogsz részegen a színpadon. Ezt egyszerűen nem teheted meg velük.

az oldal tetejére