Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Bill egykedvű gyereknek tűnik, ám állítása szerint több mint 700 nőt csábított az ágyba röpke két év alatt, mi több - nem csak a saját bevallása szerint - ő volt a legeredményesebb gyűjtő az egyik legkomolyabban csajozó zenekarban. Már majdnem ötven volt, amikor elkezdett járni, az akkor tizenhárom (!) éves Mandy Smith-szel, s kivárván a tizennyolcat, ötvenhárom évesen feleségül vette! Ám az állandó turnézás ezt a házasságát is tönkretette, úgyhogy elvált, és mindenki megrökönyödésére 1993. január 6-án, harmincegy év közös munka után kiszállt a Rolling Stonesból. Állítólag a többiek halál komolyan megsértődtek, ám a régi haverságra való tekintettel másfél évig nyitva hagyták számára a visszatérés lehetőségét. A Voodoo Lounge turné óta Darryl Jones helyettesíti a bandában, bár ő hivatalosan nem tag.

Manapság Bill Wyman igazgatja The Sticky Fingers névre hallgató étterem-hálózatát, könyveket jelentet meg olyan témákban, mint az archeológia, az angol történelem, a blues története, vagy - lévén a banda volt levéltárosa - a Rolling Stones.

Boldog házasságban él új feleségével, akitől már három kislánya is született, és egy hobbizenekart is összehozott Bill Wyman's Rhythm Kings néven, amely váratlanul nagy sikereket mondhat magáénak - többek között azt, hogy az előző album az ötödik helyig kúszott a brit dzsesszlistán. Úgyhogy az eredetileg csak három lemez megjelentetését tervező Bill, és társai egy negyedik albumot is piacra dobtak tavaly, amit, akárcsak az eddigieket meg is turnéztatnak idén a szigetországban, az új, és az öreg kontinensen egyaránt.

Nos, ennek a lemeznek a megjelenése kapcsán adódott az a nem mindennapi alkalom, hogy interjút készíthettünk vele. Az alábbiakban ennek, az igen csak hosszúra nyúlt beszélgetésnek egy szerkesztett változatával találkozhat a kedves olvasó.

W: Van valami különleges apropója ennek az új lemeznek?

Bill Wyman: Nem mondhatnám. Minden évben csinálunk egyet, ez már a negyedik. Az egyetlen említésre méltó körülmény talán csak az, hogy eredetileg egy trilógiát terveztünk, de a fogadtatás olyan váratlanul melegre sikeredett, hogy úgy döntöttünk, eleresztünk egy negyediket is. Nyolc napra mentünk a stúdióba tavaly év végén, és huszonkét dalt rögzítettünk, ami nem rossz teljesítmény, ráadásul volt még egy-két felvétel régebbről is, úgyhogy gyakorlatilag egy dupla albumot készítettünk, de a kiadványra már csak tizennégy dal került fel. Májustól indul a turné Skandináviában, aztán sorra látogatjuk Európában a szabadtéri eseményeket (Montreux, Nizza stb.), majd Anglia és az Egyesült Államok következik.

W: Milyen felállásban játszik a zenekar?

BW: Gyakorlatilag ugyanabban, mint a lemezeken: Bill Wyman (basszusgitár, ének), Gary Brooker (zongora, ének), Georgie Fame (Hammond orgona, ének), Beverley Skeete (ének), Albert Lee (gitár, ének), Martin Taylor (gitár), Frank Mead, Nick Payn (fúvósok), Graham Broad (dob), Melanie Redmond & Keeley Coburn (vokál)

W: Mi a helyzet Mick Taylorral?

BW: Micket ugyanúgy csak vendégnek hívtuk meg egy-két szám erejéig, mint Chris Reát, George Harrisont, Eric Claptont vagy Andy Fairweather Low-t. Ők csak a hab a tortán. (Nevet) Érted mire gondolok? Tudod, néha elképzeli az ember, hogy milyen jó is lenne ebben vagy abban a számban mondjuk Mark Knopfler, vagy Stevie Winwood, vagy valaki más. Aztán felhívod őket, és ha ráérnek, eljönnek. Ez ebben a szép! (Nevet)

W: Ezek szerint nem csak hogy aktív maradtál mióta kiszálltál a Stonesból, de úgy tűnik, még rá is tettél egy lapáttal.

BW: Mindig is tevékeny pali voltam, de mióta kiszálltam, sokkal többféle dologra jut időm. Így aztán különböző fajta zenéken dolgozom ezzel a zenekarral, és persze turnézom is, aztán írok két-három könyvet, vannak éttermeim_

W: Milyen könyveken dolgozol?

BW: Épp most fejeztem be egy gyönyörű könyvet a blues történetéről, amihez egy kétrészes tévéfilmet is forgattunk. Úgy tudom, hogy Európában októberben fogják bemutatni. Azt még nem tudom, hogy melyik csatornán, mert független produkcióként készült, de a könyv gyönyörű lett, nagyon boldog vagyok vele. Aztán dolgozom egy archeológiai témájú könyvön, egy másikon, ami az angol történelemmel foglalkozik, és készül egy újabb könyv a Rolling Stonesról is. Ráadásul van egy családom három pici lánnyal, úgyhogy eléggé el vagyok foglalva, de hát én mindig el vagyok foglalva valamivel.

W: Az új lemezt hallgatván örömmel fedeztem fel némi hasonlóságot a kezdeti Rolling Stones hangzással.

BW: Talán, bizonyos tekintetben tényleg van hasonlóság, ugyanis sokféle zenei hatás érintett meg minket, főleg rock and roll és blues, tehát játszunk ilyen dolgokat is, de nem csak ilyet. Játszunk dzsesszt, reggae-t, rockabillyt, néha egy kis countryt, soult, gospelt_ szóval sokféle muzsikát játszunk, és ez nekem nagyon tetszik. Az az igazság, hogy nem sok zenekar van a világon, amelyik annyi fajta stílusban mozog otthonosan, mint mi, de hát ilyen zenészekkel és ilyen énekesekkel még ezt is meg lehet csinálni. És ami a legszebb, hogy a közönség nagyon jól fogadott minket! A lemezek is jól fogynak és a koncertek is remek hangulatúak, úgyhogy tényleg öröm koncerteznünk. Leginkább kisebb helyeken játszunk, klubokban, kisebb színháztermekben, koncerttermekben, ahová maximum 2000 ember fér be. Néha csak 3- 400. Nagyon jó érzés a közönséget ilyen közel tudni magadhoz! Egy kicsit olyan az egész, mint amikor elkezdtük. Hiszen mindnyájan így kezdtük. Persze egy tizenkét tagú zenekarral nem lehet sok pénzt keresni, viszont mindenki jól érzi magát, mivel minket a zene szeretete tart össze. Nincs köztünk olyan, aki most akarna karriert csinálni vagy megevett volna egy levél "főnöktablettát", vagy szereplési mániában szenvedne, vagy valami. Így aztán mindenki nagyon barátságos mindenkivel, ezért a munka is öröm. Egyébként máshogy nem is csinálnám!

Már említettem, hogy vannak mindenféle vendégzenészek is az albumon. Szóval, amikor felhívtam a George Harrisont, hogy lenne-e kedve slide-olni egy számban - Love Letter a címe -, akkor rögtön azt mondta, hogy persze, csak azt nem érti, hogy miért pont őt kérem, amikor ott van a zenekarban a világ legjobb gitárosai közül három is, ő meg összesen egy hangot tud játszani. Mire mondtam neki, hogy azért George, mert mi mindnyájan AZT az egy hangot szeretnénk hallani! (Nevet) És eljött, és feljátszotta, ami nagyon kedves volt tőle.

Szóval ez az egyik legkellemesebb dolog, amit megtehetsz egy ilyen zenekarral. Egyszerűen csak azért, mert sokféle zenét játszunk, meg mert régi zenét játszunk, egy csomó ember szeretne játszani az albumon. Úgyhogy akárkit hívok fel, hogy megkérjem, hogy játsszon, mindig csak azt hallom, hogy: igen, elvállalom. Úgyhogy tényleg sok örömöt okoz nekem ez a projekt. Öröm megszervezni egy felvételt, öröm játszani, ráadásul nagyon gyorsan megy a munka! Szinte minden számot az első, vagy második próbálkozásra vettünk fel. Nem használtunk digitális eszközöket, minden számot egyszerre játszottunk. Régi mikrofonokat, régi hangszereket használtunk. Általában igyekeztünk korabeli, azaz negyvenes-ötvenes évekbeli cuccokat összeszedni. Bárki, akinek mutattam a felvételt, azt mondta, hogy hallatszik rajta, hogy jól érezzük magunkat. Hát persze, hogy hallatszik, ugyanis így volt!

W: Hát, ha így van, akkor nyilván a turnézás sem jelent akkora terhet neked.

BW: Nem, egyáltalán nem. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy addig sem lehetek a családommal. Egyébként ezt a turné dolgot mindenképpen meg kéne csinálnom, még akkor is, ha nem tetszene, ugyanis Angliában a rádiók kizárólag Top 40 számokat játszanak. Tehát, ha azt akarod, hogy az emberek tudomást szerezzenek arról, hogy te csinálsz valamit, akkor útra kell kelned, úgyhogy nagy szerencse, hogy mi élvezni is tudjuk azt, amit csinálunk.

W: Nekem úgy tűnt, hogy a Rolling Stonesszal, az utolsó időkben már nem igazán élvezted a turnézást.

BW: Hát az utolsó pár évben már valóban nem különösebben. De hát harmincegy évig voltam abban a zenekarban, és tényleg csodálatos dolgokat is csináltunk, amikre a mai napig büszke vagyok, és egy ideig tényleg nagyon élveztem a dolgot. De az utolsó pár évben már nem alkottunk semmi újat, csak ismételtük és ismételtük ugyanazokat a dalokat, mint a Satisfaction, meg ezek. Nem voltak új inspirációk, nem voltak új ötletek.

W: Mit gondolsz erről, ez miért történt így?

BW: Csak gondolj bele: mikor volt utoljára Rolling Stones-album a listák tetején? Több mint húsz évvel ezelőtt! Szóval az igazán nagy dolgok a hatvanas-hetvenes években estek meg. Azután is volt itt-ott, egy-két jó dal, ami tetszett, de elsöprő albumsiker azóta sem. Úgyhogy inkább kiszálltam és foglalkoztam a könyveimmel, a fotóimmal, a családommal, az éttermeimmel, a régészettel. Zeneileg is megpróbáltam továbblépni, bátrabban kísérletezni, kipróbálni új embereket. Egyébként a mai napig nagyon jóban vagyok a zenekari tagokkal. Épp ma reggel hívott Charlie (Charlie Watts, dob), mert hallotta, hogy júniusban valahol a lakhelyéhez közel játszunk, úgyhogy feltétlen el akar jönni, megnézni bennünket, mert nagy Martin Taylor-rajongó, és mindenképpen újra akarja őt látni.

Egy pár héttel ezelőtt pedig egy party után volt valami jam, ahol együtt játszottunk Ron Wooddal, Mick Jaggerrel, az eurhytmics-es Dave Stewarttal. Egyszerűen felpattantunk a színpadra, és elkezdtünk ilyen régi számokat játszani, mint a Little Red Rooster, meg mindenféle Bo Diddley-dalokat, és nagyon jól éreztük magunkat. Aztán rá egy hétre megint összeakadtam Ronnie-val, meg egy Terry Taylor nevű régi haverommal és órákig játszottunk együtt. Szóval jóba vagyunk a mai napig, jól érezzük magunkat egymás társaságában, csak egyszerűen nem játszunk már egy zenekaron belül. Ennyi az egész.

Tudod, az a helyzet, hogy minél idősebb vagyok, annál inkább igénylem a változatosságot az életemben. (Nevet)