Benes a nyakunkba varrta volna a világháborút

Az alábbi dokumentumrészletek a Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1918–1921 című háromkötetes kiadványból valók. Az Ádám Magda és Ormos Mária szerkesztők kommentár és magyarázatok nélkül közölnek rengeteg érdekes, francia levéltárakból származó, évtizedekig titkosnak számító levelet és feljegyzést. Néhány jellemző idézettel elevenítjük fel az akkori nemzetközi politikai hangulatot.

Az első világháború elvesztése után az addig európai középhatalomnak számító Osztrák–Magyar Monarchia szétesett. 1918 őszén egyáltalán nem volt világos, hogy milyen és mekkora államok jönnek létre a helyén, de november elejére már Románia, a szerveződő Jugoszlávia és az alakuló Csehszlovákia is bejelentette területei igényeit. Októberben az őszirózsás forradalom után Károlyi Mihály igyekezett polgári demokratikus országgá átalakítani Magyarországot. A magyar területek jelentős része ekkor már megszállás alatt volt. A csak 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződésben hivatalosan is elcsatolt területek nagyjából már 1918 végén elvesztek.

Benes Cseh-Szlovák külügyminiszter levele Clemenceau francia miniszterelnöknek

1918. november 6.

Eduard Benes Csehszlovákia későbbi külügyminisztere majd miniszterelnöke képviselte szerveződő országát a béketárgyalásokon, és ő volt a fő kapcsolattartó a győztes antanthatalmakkal. Benes a francia orientáció híve volt, tőlük remélt komoly területi kedvezményeket Németország és Magyarország rovására. E hangulatban írta többek között az alábbiakat:

„Az általános politikai helyzetet tekintve a Monarchia a teljes szétesés állapotában van. Az egymástól való függőség megszűntével az egyes nemzetek kisebb vagy nagyobb mértékben elszakadnak egymástól. Csupán a cseh-szlovákok, a lengyelek és a jugo-szlávok között maradtak fönn meglehetősen szoros kötelékek. E nemzetek, melyek most saját hazában a maguk útját járják, szolidárisak egymással, hiszen tudják, hogy érdekeik megegyeznek.”

A csehszlovák követelések első érve tehát arról szólt, hogy az új közép-európai országok erősek és életképesek lesznek. Levelének második fontos érve az volt, hogy ezek az új államok megállíthatják a bolsevik hatalomátvételt. Oroszországban még bőven tartott a polgárháború, és az antant katonai erővel a fehérek mellé állt, tehát valós fenyegetettségnek tűnt a keletről érkező forradalom terjedése.

„Ebben a helyzetben a bolsevizmus veszélye különösen súlyos Bécsben, és – sajátos okoknak köszönhetően – még inkább Budapesten. Való igaz, hogy a magyarok mindenütt a bolsevizmus legjobb tanítványainak bizonyultak. [...]

A mozgalomnak egyedül a csehek vethetnek gátat, mindenekelőtt azért, mert időben megvalósították országuk közigazgatási, katonai illetve gazdasági átszervezését, fönntartották a rendet és a fegyelmet, és az új kormányzat már szabályszerűen működik, valamint azért is, mert még egy időre elegendő élelmiszer-tartalékokkal rendelkeznek. [...]

Ugyanez a veszély [mármint a bolsevik hatalomátvétel] Magyarországon csak úgy kerülhető el, ha a csehek Szlovákia egészét megszállják, mivel a bolsevizmus Magyarországról könnyűszerrel továbbterjedhet nyugati irányba, sőt jugo-szláv és olasz területeket is fenyegetheti, amennyiben zavargások törnek ki. Lengyelország hasonlóképpen ki van téve e veszélynek, melynek elhárítására egyedül a csehek képesek, az esetben, ha az alábbiakban javasolt fegyverszüneti föltételek teljesülnek.”

A Tanácsköztársaság 1919 márciusi kikiáltásával Benes jóslata beteljesült, a vörös veszély sokáig fontos érv volt Magyarország ellen a békeszerződés előkészítésekor. Benes területei igényei komolyak voltak, az alábbi településeket követelte levelében: Pozsony, Komárom, Esztergom, Vác, Rimaszombat, Kassa, Csap, Máramarossziget, Eperjes

d’Esperey tábornok, a szövetséges keleti hadsereg főparancsnoka Clemenceau miniszterelnöknek:

1918. november 8.

A Magyarországot megszálló francia csapatok vezetője Benes riogatásával egybehangzó levelet írt miniszterelnökének két nappal később:

„Válságos helyzet. A Károlyi-kormány sem fegyveres erővel, sem alkotmányos támogatással nem rendelkezik. A helyzetet igen erős bolsevik mozgalmak veszélyeztetik.”

Feljegyzés az Ausztria–Magyarországon követendő francia politikáról

1918. november

1918 végére gyakorlatilag már elvesztek a később elcsatolt területek, bár a magyar kormány sokáig még bízott abban, hogy a békeszerződés kedvezőbb feltételeket biztosít. Kulcsfontosságú volt a régióban legnagyobb katonai erővel felvonuló antantország, Franciaország politikája. Az akkori francia érdekekről titkos feljegyzés készült a párizsi külügyminisztériumban, ebből idézünk részleteket:

„A kezdetektől fogva szövetséges cseh–szlovákok háborúban játszott szerepüknél fogva joggal tartanak igényt arra, hogy teljes jogú szövetségesként cselekedhessenek.

Eddig ellenségeinkkel, a német-osztrákokkal és a magyarokkal szemben szilárdnak és igazságosnak kell mutatkoznunk, egy árnyalattal több szigort tanúsítva az osztrákok, egy árnyalattal több megbocsátást a magyarok irányában.

Romániát illetően a két legfontosabb kérdés Bánság és Erdély kérdése. [...] Erdélyben az a legfontosabb, hogy elkerüljük a nem román, mindenekelőtt a mintegy milliónyi magyar lakosság zaklatását.”

A legfontosabb francia cél tehát az volt, hogy Csehszlovákia és Románia követeléseit kielégítsék, és ezzel fontos új szövetségeseket szerezzenek a korábban határozottan németbarát régióban. A szöveg később kitér Jugoszláviára is, ott az erős brit befolyást ellensúlyozandó kívánták támogatni a kormányzat igényeit. Ugyanakkor szerették volna a további vérontást is elkerülni, és jól látszik, hogy ekkor még felmerült a magyar érdekek figyelembevétele is.

A romániai francia követ levele a francia külügyminiszternek

1918. november 11.

Románia francia szövetségbe terelése és az antant mellé állásának megjutalmazása fontos ügy volt Párizsban. Ráadásul a románokra az oroszországi harcok miatt is szüksége volt az antantnak. Román-barát irányba igyekezett befolyásolni az eseményeket a bukaresti francia követ is:

„[...] [a román területi igények] úgyszintén következnek a háború körülményeiből, nevezetesen amikor 1916 augusztus 17-i szerződés 4. cikkelye értelmében a szövetségesek kötelezettséget vállaltak a román nemzeti egység megvalósítására; Románia eleget tett az egyezmény reá háruló részének. [...] Románia vitézül és becsülettel kivette részét, mert az ellenség számára sorsdöntőnek ígérkező pillanatban intézett támadásával annak erőit más frontszakaszokról elvonva olyan csapásnak tette ki magát, amellyel saját csapatainak harcértéke semmiképpen sem állt arányban [...]”

Károlyi Mihály levele az amerikai külügyminiszternek

1918 november 12.

Károlyi Mihály érezte, hogy a franciáknál kevés megértést talál, ezért a brit és az amerikai diplomáciát próbálta a magyar ügy mellé állítani. Alábbiakban részleteket közölünk Robert Lansing amerikai külügyminiszterhez írt leveléből. Károlyi gyakorlatilag az összes érvet felsorolta, amivel a következő időszakban a mindenkori magyar kormány próbálkozott, akár kommunista, akár szociáldemokrata, akár horthysta színezetű hatalom is következett:

„[...] E jegyzék, amennyiben hatályba lép, Magyarország halálos ítéletét jelenti! Mivel a magyar népet a háború 52 borzalmas hónapja alatt hallgatásra kényszerítették az osztrák és német hatóságok, valódi érzéseinek nem tudott hangot adni. [...]

A civilizált világ színe előtt kinyilatkoztatjuk és határozottan állítjuk, hogy igazságtalan lenne ezt az ősi, ezeréves Magyarországot darabokra szaggatni. Az erre irányuló szándék csak félreértésből, a tények nem ismeretéből fakadhat.”

A levél első fele abból indul ki, hogy Magyarországot Bécsből és Berlinből kényszerítették az első világháború vesztes oldalára. Később arról szól, hogy hamis az a propaganda, hogy a magyarországi nemzetiségek egyöntetűen el akarnának szakadni Magyarországtól, sokan nagyon is jól érzik magukat. Azzal is érvel, hogy Csehszlovákia jelentős németlakta területhez jutott, így nem igaz, hogy az antant tiszta etnikumú új nemzetállamokat segít csupán.

„Bizonyára nincs tudomása arról, hogy Magyarország területe a legtökéletesebb földrajzi és gazdasági egységet alkotja, olyan egységet, melynek gazdasági szempontból minden része teljes mértékben egymásra van utalva, olyannyira, hogy egyet sem lehet erőszakosan kiszakítani anélkül, hogy ez ne jelentse a gazdaság összeomlását mind az elszakított, mind a megmaradó részen.”

Fontos és az utolsó pillanatig visszatérő magyar érv volt, hogy a határmódosításokkal életképtelen államok jönnének létre. Benes korábban ismertette levele épp ezt igyekszik cáfolni.

„Mivel a vérző seb, melyet büntetésül Magyarországnak szánnak, soha többé nem gyógyul be, és a régió békéjét örökös lázas állapot fogja zavarni”

Károlyi utolsó jelentős érvével gyakorlatilag fenyeget: ha tényleg elszakítják a megszállt területeket Magyarországtól, akkor állandóvá válik a háborús veszély a régióban.

Bratianu román miniszterelnök levele a francia miniszterelnökhöz

1918. nov. 17.

Erdélyt ugyan csak december 1-én csatolták Romániához, de a kérdés diplomáciai szinten már novemberben eldőlt. A franciák jóváhagyták a román igényeket és ennek többek között így örvendezett a román miniszterelnök:

„Ebben a román nép jövőjére nézve döntő órában gondolataink érthető megindultsággal szállnak Önök és dicsőséges Franciaországunk felé.”

Egy francia tiszt idézi egy román tábornok november 26-i csíkszeredai kiáltványát

A román hadsereg erdélyi bevonulásáról többek között így számolt be egy francia katonai megfigyelő:

„[...] a román föld minden lakosa életének és javainak biztonságát, egészen a Tiszáig és a Dunáig biztosítjuk, nemzetiségi vagy vallási kivétel nélkül [...]”

A románok tehát abban bíztak, hogy a később megszabott trianoni határoknál is messzebb terjeszkedhetnek.

Pichon francia külügyminiszter körlevele

1918. november 29.

A francia kormány igyekezett felkészíteni diplomatáit azokra a vitákra, amelyek Magyarország megalázása körül alakulhatnak ki. Egy részletet idézünk abból a körlevélből, amit a legfontosabb európai városokban szolgáló francia nagykövetek kaptak a külügyminisztertől:

„A magyar államférfiak taktikája abból áll, hogy úgy tesznek, mintha minden érdekközösséget megtagadnának az előző kormányzattal [...]

Gróf Károlyi részéről némi arcátlanságra vall, hogy ily módon igyekszik demokratikusnál is demokratikusabb lepel mögé rejteni a magyar kormány valódi törekvését, amely kizárólag a nem magyar nemzetiségek szolgasorba vetettségének fönntartására irányul.”

A hivatalos francia politika az volt tehát, hogy Magyarország valódi célja más nemzetiségek megalazása, ezért a magyar panaszok puszta szemfényvesztésnek számítanak, nem kell meghatódni tőlük.

Benes parlamenti beszéde

1920. február 26.

Eduard Benes csehszlovák külügyminiszterként egy szlovák képviselő interpellációjára válaszolt, amikor az alább idézet gondolatokat elmondta a prágai parlamentben. Ekkor Magyarország még mindig nem írta alá a békét. Benes felsorolta az összes érvet, amivel a csehszlovák diplomácia az antant vezetőit győzködte:

„A Szent István egykori koronájához tartozó területek uralkodó osztályai által képviselt magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja. A magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és főleg bizonyos arisztokrata kormánykörök tetteit. Ám mindezek ellenére a háború folyamán sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét, valamint Magyarországon a háború előtt és alatt uralkodó valódi állapotokat. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta kik, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.”

Benes tehát éppen a Károlyitól már látott fő magyar érv ellenkezőjét állítja: nem a magyarokat kényszerítették rossz oldalra az első világháborúban, hanem éppen a magyarok miatt tört ki a háború.

„A magyar küldöttség népszavazást követel a Magyarországtól elszakított területek tárgyában. Népszavazást követelnek, és közben azt forgatják a fejükben, hogy annak révén bizonytalanságot, sőt felfordulást idéznek elő Közép-Európában, mindenekelőtt Cseh–Szlovákiában, Romániában és Jugoszláviában. A nemzetközi helyzet ingatag, és a magyarok azt hiszik, hogy ez a bizonytalanság, a politikai helyzet megszilárdulásának ez a hiánya a népszavazás következtében még tovább fokozódik, miközben az ő helyzetük javul. Abban reménykednek, hogy egy esetleg kirobbanó válságból hasznot húzhatnak, és újfent teljes összeomlást idézhetnek elő. Ezeket a mesterkedéseket le kell lepleznünk a szövetségesek előtt, és határozottan vissza kell utasítanunk őket.”

Látszik, hogy a Magyarországtól területet szerző hatalmak elsősorban a népszavazástól féltek, amit egyébként az amerikai diplomácia elvben támogatott. Végül az antant csak Sopronban engedélyezte, hogy a helyiek döntsenek, hová akarnak tartozni.

Londoni szövetségestalálkozó jegyzőkönyve

1920. március 3.

Az alábbi dokumentum fontos bizonyíték arra, hogy még három hónappal a trianoni szerződés aláírása előtt is felmerült, hogy Magyarországgal nem kellene ennyire kiszúrni. Egy fontos csúcstalálkozó jegyzőkönyvéből valók az alábbi részletek. A csúcson hárman vitáztak a magyar ügyről: Lloyd George brit miniszterelnök; Henri Berthelot francia tábornok, a francia hadsereg második embere és Francesco Nitti olasz miniszterelnök. A brit és az olasz kormányfő javítanának a magyarok helyzetén, a francia főtiszt viszont mereven ellenáll:

Lloyd George felvetette, hogy 2,75 millió magyart, a teljes népesség egyharmadát akarják elcsatolni, és szerinte„ezt a javaslatot nem lesz könnyű megvédeni".

„Berthelot: A statisztikai adatok közismerten megbízhatatlanok. Végül is kicsodák a magyarok? Magyarország lakosságát elnemzetietlenített népesség teszi ki. Az ország eredeti lakosai nem magyarok, hanem a korábban ott élő népek voltak. [...] Erélyesen kifogásolja a kérdés bármilyen formában való újra fölvetését. Ha most a Tanács, azon szándékától vezérelve, hogy kiengesztelje a magyarokat – akik egyébként is mindenkor különösen alattomos népségnek bizonyultak – újfent megnyitja ezt a kérdést, vajon mit fognak gondolni a szövetségeseink.”

Nitti ellentétes véleményen volt:

„Vajon a Tanács elfogadhatja-e csak úgy, mindenféle vita nélkül, hogy magyarok millióit idegen államok főhatalma alá helyezzenek?”

Berthelot ismét jelezte, hogy kormánya legfeljebb apróságokról hajlandó tárgyalni, és hogy a magyar propaganda túloz.

Lloyd Gerogre szerint Berthelot önellentmondásba keveredett, mert ha egyetért az igazságos békével, akkor rugalmasabbnak kell lennie.

„Vajon lehetséges, hogy Berthelot úr tényleg azt hiszi, béke fog uralkodni Közép-Európában, ha idővel kiderül, hogy a magyarok követelései jogosak voltak, és hogy egész közösségeket – barmok módjára – átadtak Cseh-Szlovákiának és Erdélynek egyszerűen azért, mert a konferencia nem volt hajlandó a magyar ügyet megvizsgálni.”

Szerinte ez háborúhoz vezet, és a németek vagy az oroszok használják majd fel a magyarokat, vélekedett előrelátóan a brit kormányfő, aki bölcsessége ellenére is összekeverte a Románia és az Erdély szavakat. Lloyd George hozzátette, hogy bretonokon és a walesieken kívül az összes európai nép nagyon kevert, külön kiemelte a franciákat.

Nitti azzal érvelt, hogy a magyarok fontosak lehetnek a bolsevizmus elleni védekezésben. Sokáig a Tanácsköztársaság miatt a vörös veszély éppen a magyarok ellen fordította a nagyhatalmakat, azonban Horthy hatalomra jutásával az érv megfordult. Az olasz kormányfő attól tartott, ha a kommunistaellenes új hatalom a kemény béke miatt meggyengül, akkor Moszkva szövetségesei ismét átvehetik a hatalmat.

A vita végén Berthelot bevallotta, hogy a francia kormány már odaígérte a csehszlovákoknak, a jugoszlávoknak és a románoknak a megszállt magyar területeket, ezért nincs lehetőség tovább vitázni a határokról.

Lloyd George teljesen megrökönyödött azon, hogy a franciák a brit kormány jóváhagyása nélkül ilyen fontos ügyben már elkötelezték magukat. A vita azzal zárult, hogy a határok újratárgyalását nem jelentik be, de megvizsgálják, hogy bizonyos magyar igények nem méltányolhatók-e.

A gyakorlatban végül a francia álláspont valósult meg.